berzsenyi.

Berzsenyi elégiái:  Osztályrészem, A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz

Osztályrészem(1799körül)
Elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik a fiatal földesúr, a horatiusi derű bűvöletében élő költő– osztályrészem, ami nekem jutott, amit a világból magaménak tudhatok mind anyagi, mind szellemi értelemben. A vers a személyesség megjelenítésével (vallomásos, önfeltáró jelleg) és az egyes szám első személy használatával a romantikát előlegezi. A klasszikus kereteket nagy erővel feszíti szét

a létösszegző és értékszembesítő szándék.

A költő az emberi életutat egy veszélyes, tengeri hajózással azonosítja. Az élet viharain szerencsésen túljutott “heves ifjú” élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A “boldog megelégedés” illúziója a túlzott határozottság láttán megkérdőjeleződik. Mindez a pozitív és negatív értékek összehasonlításában válik még erőtlenebbé. A pozitív értékek az antikvitásra hivatkozva jelennek meg.(Tarentum, Larissza), míg a jelen és a reális tér képeiből hiányoznak az aranykor fényei. A vers záró sorai tragikusan leplezik le a magányos ember egyetlen örömét, a költészet egyedüli vigaszát.

A közelítő tél

Eredeti címe: Az ősz; a költő Kazinczy javaslatára változtatta meg, így árnyalva a poétikai tartalmat. Az ősz cím statikus állóképet ígér, az új címben ennek helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága kerül, az új cím maga is riadalmat sugall.
Felépítése: logikus gondolatmenetet mutat.
Szerkezete klasszicizáló: pictura-absztrakció-szentencia.
Strófaszerkezete (aszklepiádészi) és szókincse szintén klasszikus.

I. 1-3.vsz.
Az ősz képe tagadásra fordított idillben (a tavasz képeinek tagadásaként) jelenik meg. A most és nemrég / a jelen és a múlt / a tavasz és az ősz szembesül egymással.
A természet festésével érzékelteti a költő az idő megállíthatatlan múlását.
A megváltoztathatatlanra a tagadó képekben (6 tagadó alak) megjelenő tavasz döbbent rá: a kibontakozó ősz képe szürke, lehangoló.
Ezzel kettős hatást ér el:
- rámutat a jelen sivárságára – minden hervad, hull, sárgáll, borong, homályos;
- és megmutatja a múlt értékeit is: antikizáló képek sorát látjuk: liget, balzsamos illatok, zephyr, symphonia, gerle, csermely violás völgye, thyrsus (szőlővessző).
A visszaálmodott tavasz színessége teszi kopárabbá és kietlenebbé a jelent.
Az I. szerkezeti rész tehát idő – és értékszembesítésre épül.
Ez a világ egyszerre két évszak, a niklai táj és egy belső, lelki táj ábrázolása.
Zeneisége elementáris: ezt hangut., hanfestő szavak (zörög, búg) és az l,r,g hangok adják.
II. 4. vsz.
A látványból a lírai én filozófiai általánosítást és következtetést von le:
“Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.”
Az “idő elrepül” hétköznapi szófordulatot sajátos képpé teszi; az idő múlása mindennek a  pusztulását hozza az „ég alatt”: nagy és kis dolgokét egyaránt (kis nefelejcs).
III. 5-6.vsz.
A lírai én magára, saját életére vonatkoztatja az elmúlást. A vers így létösszegző verssé válik. A felnőtt férfi szomorú lemondással veszi tudomásul, hogy ifjúsága észrevétlenül, de örökre elmúlt. És az ifjúság édessége, színei, örömei a szerelemmel együtt tűnnek/vesznek el.  A kiüresedettség, kifosztottság a természeti képeken keresztül a lírai én kiüresedését sejteti. A „boldog megelégedettség” helyére a magány és múlandóság összetett, melankolikus élménye költözik, amelyben az a legtragikusabb, hogy az egykori tavasz is inkább ábránd, mint valóság volt.  Az évszakok körforgása örök, de az emberi életre ez nem érvényes – ami elmúlt, visszahozhatatlan („nem hozhatja fel azt több kikelet soha”).
A „béhunyt” szem utal a halálra, ill. az örömtelen életre, a szerelem, örömök örök eltűnésére ebben a téli dermedtséghez hasonló állapotban.

Levéltöredék barátnémhoz

A cím és a tartalom között ellentét feszül:
- a cím töredéket ígér, valójában tökéletesen megszerkesztett, zárt kompozíciójú mű;
- a „barátné” tűnik a címzettnek, de valójában a költő figyelme csak önmagára, személyiségének belső tartományaira irányul.
Létösszegző vers: egy életérzést fogalmaz meg;
Témája a falusi elvonultságból, elzártságból adódó lelki társtalanság, a költői intimszféra szomorúsága, kiüresedettsége.
I. 1.vsz.
Episztolaként indul – a lírai én megszólítja a távolban élő barátnét, de feltételezett kérdését fáradt mélabúval utasítja el. A vers világa a költő magányának, kedvetlenségének panaszos mélabúja.
A további versszakok a látszólag megtagadott választ fejtik ki.
II. 2.vsz.
Reális helyzetkép a költőről. Egy őszi képet látunk: szüret utáni est, a körülötte élők már aludni térnek, vidámságuk neszei hallatszanak, a költő magányosan hallgatja az est hangjait. /”Agg diófám” – önmaga metaforája – lélekben ő is agg;
”tüzemet gerjesztem” – vonatkozik konkrétan a pipázásra, de ihletére, életkedvére is./
III. 3-4.sz.
Ezek a pillanatok indítják el az álmodozást. A költői alany elszakad a sivár jelentől, visszaemlékezik fiatalságára, boldogságára, a hajdani örömökre, amelyek még szomorúbbá teszik a jelen sivárságát.
IV. 5. vsz.
Az előbbi reális képek  saját sorsának motívumaivá válnak („Életem képe ez”):
párhuzamot von a 2-4.vsz képeivel:
- az őszi est – saját “ősze”;
- a parázs, kanóc elhamvadása – a szerelem, szenvedélyek tüzének kihunyása;
- az őszi bogár zúgása – melankolikus lírájának hangjai.

Így lesz az őszi est saját elmúlásának, múlandóságának képe – a magányos szüreti est az öregedés jelképe.
Esztétikai hatása a hangulat, bánat páratlan érzékeltetésében, a megkapó képekben, a metaforák plasztikusságában és a verszenében rejlik.
Verselése egyszerű, magyaros verselés (felező 12-es, keresztrímekkel.)