csokonai.

A felvilágosodás eszméi és a stílusirányzatok sokfélesége Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) költészetében

Csokonai Vitéz Mihály a felvilágosodás korának legnagyobb magyar költője.

A felvilágosodás 1772-1825, Bessenyei György Ágis tragédiájától a reformkorig tartott. Magyarországon a felvilágosodás főként a nemesi-nemzeti és tragikusan végződő magyar jakobinus mozgalomban és az irodalomban jelentkezett.

A felvilágosodás az első tudatos világi jellegű eszmei mozgalom (nem stílus) a XVII. sz. racionalizmusára (DESCARTES) és empirizmusára (LOCKE) épül, ésszerűséget, természetességet, társadalmi igazságosságot hirdet, valamint jellemzője az antifeudalizmus, antiklerikalizmus (egyházellenesség), a deista felfogás (Isten csak megteremtette a világot, majd magára hagyta azt,hogy működjön a saját törvényei szerint), az újítás, fejlődés igénye, az optimizmus, és a tanítás, nevelés mindenhatósága. Az eszmeáramlat hordozója a feltörekvő polgárság, mely mindezek jegyében küzd a polgári társadalom megteremtéséért a feudalizmussal szemben.

Magyarországon a felvilágosodás eszmerendszere az európai kultúrához való felzárkózás szándékával bővült. A világszemlélet átalakulásával a művészetben megjelent az antik racionalizmus felelevenítését célzó klasszicizmus, majd az emberi érzelmek hatalmát hirdető szentimentalizmus. Magyarországon jelen volt még mellettük a rokokó és a népiesség stílusirányzata is.

Csokonai Vitéz Mihálynak, a tudós költőnek, korának legműveltebb emberének művészete a kor betetőzése, hiszen írásai magas szinten összegzik korának minden jelentős irodalmi irányzatát. Műfajok és stílusok ötvözése jellemzi művészetét. Mindhárom műnemben alkotott (dráma, líra, epika), négyféle stílust ötvöz műveiben: klasszicizmus, szentimentalizmus, rokokó, diákos-népies. A sokszor ellentétes jegyű stílusirányzatok egymás mellett , egy időben éltek korszakaiban.

(Debrecenben született, polgári családban. Tanulmányait a debreceni református kollégiumban végezte, költészettanból kiemelkedő eredménnyel. Professzorai kinevezték a költészeti osztály tanítójává. Elvetette a sablonos formákat a költészetben is és a pedagógiában is. Nagy hatással volt rá VOLTAIRE       és ROUSSEAU, a felvilágosodás legnagyobb alkotói. 1795-ben kizárták a kollégiumból fegyelmi vétség miatt. Ezután Sárospatakon joghallgató volt, majd abbahagyja tanulmányait, s hogy megélhessen a költészetből az 1796-os pozsonyi országgyűlésen nemesi pártfogót keresett, s megjelentette folyóiratát a Diétai Magyar Múzsát, amelyben saját korábbi verseit adta közre. Majd Komáromban megismerkedett VAJDA Juliannával, egy gazdag kereskedő lányával, akit verseiben Lillának nevez. A szerelem tragikus véget ért, míg Csokonai állás után járt, Lillát máshoz adták. Majd két évig Pesten, Debrecenben, Komáromban, Kisasszondon gazdagabb rokonainál töltött hosszabb időt. Majd Csurgón egy évig helyettesítő tanár volt. Ezután visszatért Debrecenbe ahol alkalmi versek írásából tartotta fenn magát. 1804-ben, amikor Rhédey grófnő halálára írt búcsúztatóját olvasta fel a temetésen, megfázott, minek következében kiújult öröklött tüdőbaja, amely végül halálát okozta 1805 januárjában.

Műfaji gazdagság Csokonai művészetében:

a)dráma:

b)epika:

c)líra: lásd részletesen lenn!!! verseiből megszerkesztette a Lilla-ciklust és az Anakreóni dalok c. kötetet)

A debreceni gimnázium poétaosztályának versgyakorlatain keresztül szívta magába a költő a klasszicizmust és itt ismerkedett meg a felvilágosodás eszméivel is. A francia felvilágosodás nagyjai közül elsősorban ROUSSEAU volt rá nagy hatással. Csokonai magyar Rousseau akart lenni, “ember és polgár”. A diákos-népies költészet a debreceni gimnázium hagyományaként él tovább verseiben. A rokokót kecses, miniatűr formáival, játékosságával az olasz irodalom örökíti Csokonaira. A rokokó kiágazásaként az anakreóni dalok vidám életérzése is hatással volt rá. A szentimentalizmus magányba menekülő kiábrándultságával és halálvágyával Rousseu hatása (rousseau-i szentimentalizmus)

Rokokó	Klasszicizmus
könnyedség, játékosság, kecses dekorativitás	tanítás és gyönyörködtetés egyensúlya
miniatűr formák, ötletesség, szertelenség	arányosság, visszafogottság
magánszférában találja meg az apró örömöket	felvilágosodás szellemében az ember kollektív voltára nyitottabb
kedvelt műfaja az anakreóni dal	kedvelt műfaja az anakreóni dal, amely a szerelem és a bor örömét hirdeti            Horatius lírájára is hatást gyakorolt: az élet bölcs élvezésének gondolata
Rokokó	Szentimentalizmus
hétköznapi apró örömökkel megelégszik	magasabb rendű boldogságra vágyik
egyszerű emberi lélek	emberi lélekben felfedezendő titokzatos világot lát
Klasszicizmus	Szentimentalizmus
az ember elsősorban gondolkodó lény	az ember elsősorban érző lény
költőtői személyesség visszafogottsága	még a prózát is a líra irányába tereli
kötött műfajok, normatív poétikai szabályok	átlépi a műfaji határokat (pl. elégico-oda), formai kísérletezés
Népiesség	Más
hétköznapi, nyers hang, hétköznapi, egyszerű formavilág	Rokokó: kecses elegancia
humor, pajzán erotika, játékosság vaskosabb	Rokokó: humor, pajzán erotika, játékosság
hétköznapi, nyers nyelvezet, népies stílus	Klasszicizmus: emelkedett választékos stílus
természet központi szerepe	Szentimentalizmus: természetesség, a természet központi szerepe

A szentimentalizmus és a népiesség eltérnek világképük és a poétika tekintetében.

A rokokó különleges helyet foglal el a 4 stílusirányzat között, mert viszonylag a legtöbb ponton kapcsolódik a többihez ezáltal egységesítő szerepet tölt be a költő életművében.

A klasszicizmus hatása tükröződik Az Estve és a Konstancinápoly című verseiben, melyek egyúttal a felvilágosodás két eszméjét is képviselik.

Mint olvashattad már fentebb a klasszicizmust Csokonai debreceni gimnázium versgyakorlatain keresztül szívta magába. Ezeknek a versgyakorlatoknak két fő típusuk volt: a szentencia és a piktúra. A szentencia az antik költők bölcs mondásainak, tanításainak részletező kifejtése a retorika szabályai szerint (bölcseleti rész). A piktúra pedig természet, tájak, évszakok, emberek leírása (leíró rész). E két verstípus vegyítéséből, határainak elmosódásából nő ki az a nagy filozófiai líra, melyben nyílt bátorsággal szólaltatja meg a költő a felvilágosodás legfőbb gondolatait.

Az Estve című vers felvilágosult gondolatai, rousseau-i gondolatok: Csokonai minden baj forrásának a magántulajdont jelöli meg, (“Miért vertél zárbékót tulajdon kezedre?”, “Az enyim a tied mennyi lármát szüle, Miolta a mienk nevezet elűle”, “ Nem született senki gazdagnak, szegénynek”) és a romlott emberi társadalommal szemben a természet harmóniáját hirdeti. (“Mert gonosz erkőlccsel senki sem született”)

A vers keretes vers, a természet leírása a piktúra keretbe foglalja a bölcseleti részt, a szentenciát. Az Estvében a piktúra vonzó természetleírás, míg a szentencia keserű társadalombírálat Rousseau nyomán.

A bölcseleti rész tanító szándékával a klasszicizmus, boldogságigényével és a természettel egybeolvadó ember eszméjével a rokokó és a szentimentalizmus szellemiségét tükrözi. A leíró rész pedig a rokokó jellegzetességeit hordozza.

A leíró rész rokokós jegyei, a kecsesen kidolgozott nagyobb képek és az egymás mellé helyezett apróbb képek sorozata. (“A napnak hanyatlik tündöklő hintaja”), (“ Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja”). Az alkony ábrázolásában nagy szerep jut a fény- és színhatásoknak (“halvány súgár”, “pirúlt”, “aranyos”), amelyhez később a hanghatások sokasága (“hangicsált”, “bömbölt”) és az illatok megjelenítése társul.

Ezekben a leíró részekben a költő a bölcseleti rész társadalmi szintjét személyes élményével hitelesíti.

A piktúra első egységében alkony idilljét a pacsirta szomorú hangja és a fülemüle sírása követi, mely a lírai énben felerősödő elégikus, érzelmeket közvetíti. A melankólia, a változás oka, hogy a természet mellett a világ, a társadalom is megjelenik a költő tudatában, mely tartalma a szentenciát alkotja. A két rész között áll egy átmeneti rész, melyben ellentétekre épít a költő, pl.: alkonyi idill hangjai«itt kellemetlen hanghatások (“lárma”, “csörtetés”, “zsibong”).

A bölcseleti rész a verset az egyéni élmény szintjéről az általánosság, az emberiség szintjére emeli, a már említett felvilágosult rousseau-i gondolatokkal.

A vers egységének megteremtését a záró piktúra azzal segíti elő, hogy az általános társadalmi szintről ismét a személyes élmény szintjére tér vissza. Az elégikus lelkiállapotot a természet nagyrészt feloldja, a lírai én enyhülést keresett a természetben. Ezt az ellentétes lélekállapotot nevezi a költő a versben vidám melankóliának, melyben inkább az örömé a meghatározó szerep.

Míg a piktúra kezdetben idillikus, majd melankolikus hangnemű, addig a szentencia majd a záró piktúra pátoszias.

A vers különböző részei, hangneme, stílusa között főleg a természet középpontba helyezése teremt kapcsolatot. A leíró részben a természet leírása, míg a bölcseleti részben a természeti állapothoz kapcsolódó rousseau-i gondolatok, s a hozzájuk kapcsolódó konkrét természeti képek (nem elvont már).

A verset záró 4 sornyi összegzés az emberi lényeg és a természet megbonthatatlan egységéről szól.

A Konstancinápoly című gondolati vers a voltaire-i antiklerikalizmust hirdeti (egyházellenesség). A mohamedán vallás negatívumainak bemutatásával mindenféle vallást és egyházat kigúnyol (“s e hiú szó: Szentség, Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség”,”Az észt és a virtust hagyod csak kardéba”), mellyel jelzi, hogy a túlvilágközpontú világkép az evilági boldogság útjában áll (rokokó életfelfogása). Elítéli a babonát és a vakbuzgóságot (“Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!”). Rousseau hatása itt is tükröződik: “Állott a természet örök építménye”, “Természet emeld föl örök törvényedet”.

A tanító szándékú szentenciát a piktúra előzi meg, mely Konstancinápoly látnivalóit tárja elénk, hol rokokós apró mozzanatok leírásával (“ázsiai dohánnyal tölt pipát”), hol pedig megjelenik a rokokóra és a népisségre jellemző erotika (“turbékol egy hímnek”), sőt a népies nyelvezet is (“Jer”). A patetikus hangot irónia, gúny váltja fel. A leíró részt végigkíséri a Múzsa hívogatása.

Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, majd a szentenciát  boldogító látomás követi a testvériség eszményének megvalósulásáról, a felvilágosodás győzelméről, mely Batsányi A látó című versével tart rokonságot.

A szentimentalizmus hatása tükröződik Csokonai A tihanyi ekhóhoz és A magánossághoz című verseiben. A két elégico-óda (szentimentalizmusra jellemző műfaji keveredés) akkor születik, amikor a rokokó állandósult idillje szembekerül a költő valóságos élményeivel (pl..Lilla elvesztése), ezért a költőre a szentimentalizmus szellemisége erősebben hatott.

Mindkét versben a rousseau-i természetszeretet nyilvánul meg. A természet szépsége és nyugalma az egyetlen menedék az otthontalan költő számára.

A tihanyi ekhóhoz című elégico-óda a visszhang istennőjét szólaltatja meg (óda is), hogy segítsen a barátok és Lilla elvesztése által kirekesztett költő, a “magános árva szív” panaszát (elégia is) világgá kiáltani. A költő kudarcaiért a szokást, a vagyoni különbségeket hibáztatja, mely korlátozza a természetes érzelmek hatalmát. A sorsüldözött költő az Rousseau-val az ermenonvillei remetével vállal sorsközösséget, a társadalomból való kivonulást és a magány vállalását tekinti léthelyzete megoldásának, mely a kényszeren túl erkölcsi értéket képvisel: ember és polgár lesz mint Rousseau, (“Ember és polgár leszek”) mert a természetben találja meg a költő az igazi erkölcsöt (“a természet majd az értelemmel bölcsebbé tesz engemet”). Ugyanakkor bízik abban, hogy ezt az erényt egyszer majd elismerik és elismerik őt is (“Fellelik sírhelyemet”, “Szent lesz tisztelt hamvaimért”).

A vers 3 részre bontható: az 1-2. versszakban a költő a saját élethelyzetét mutatja be: Füredi parton Tihannyal szemben kirekesztve a fürdi vigadó emberektől az Ekhóhoz szól, hogy panaszait sokszorosan felerősítve kiáltsa világgá. A szentimentalizmus hatását a természet felé fordulás az érzékenység, sebezhetőség vállalása és a halál megjelenése mellett a képek is tükrözik a versben (“Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztult reményén Egy magános árva szív”).

Majd a 3-6. versszakban még mindig az Ekhóhoz szól, a Nimfa lakhelyét szólítja meg: ”Zordon erdők, durva bércek, szirtok”, mely sorban az r hangok durva (kakofón) hangzásával a környezet közömbösségét fokozza fel, de csak azért, hogy annál hatásosabb legyen a kontraszt az érzéketlen emberekkel szemben: ”Tik talán több érzéssel bírtok, Mintsem embertársaim.” A szakaszban elmondja panaszának okát Ekhónak, itt az érvelésben klasszicista a költő, majd a 7. versszaktól magához és az olvasóhoz szól, ahol önmagát Rousseau mellé emeli, s majd a vers a halál utáni elismerés reményével zárul. A szentimentalizmusra jellemző túlvilági, magasabb rendű boldogságba vetett hit jelenik itt meg, a rokokó evilági boldogságával szemben, mivel a rokokó evilági boldogságát nem találta meg életében a költő, csalódott a rokokó boldogságeszményében.

A vers nem tipikus ekhós vers, mely a 16-17. században volt divatos, mert azokban a versszakok végén lévő ismétlés-a visszhang-csattanó volt, itt pedig nem!

A Magánossághoz című elégico-óda közvetlenül a komáromi események után keletkezett, ami Kisasszond versbeli említéséből is kitűnik.

A versbeli magány kettős, mivel egyrészt a magány az érintetlen természetben a Magánosság istenasszonya jelenlétében a lélek kiteljesedését segíti elő, másrészt az istenasszony távollétekor a kényszerűen elszenvedett magány szenvedést hordoz (szentimentalista magasabb rendű boldogságra való vágyakozás). Tehát az én és a Magánosság viszonya a szöveg során lényeges változáson megy keresztül, ami a lírai én lélekállapotának változását tükrözi. Ezért a vers legelső és legutolsó sora bár szó szerint megegyezik ugyan: ”Áldott Magánosság, jövel!”, tartalmi-érzelmi jelentésük más. Az 1 sorban izgatott várakozás a beteljesülés tudatában (“itt Kisasszondon reád találtam”), az utolsóban pedig az életben át mégsem élt beteljesülés utolsó reményének hangja, a halál, az igazi magányosság hívása, melyben a költő a Magánosság “végtelen álmai”-t reméli, tehát itt már a kényszerű, szenvedést hordozó magány elől menekül. Ez a változás folyamatosan megy végbe a versben:

A vers 1. versszakában tehát izgatottan várja a beteljesülés pillanatát, s megfogalmazódik a magány tartalma: alkalmat jelent egy álomvilágba való felemelkedéshez (“ragadj el Álmodba most is engemet”). Ez az álomvilág olyan szférát jelent, melyben megvalósulhatnak a lírai én vágyai. Valamint az 1. versszakban megfogalmazódik a költő egy alapvető felismerése is: csak a magány álomvilága jelenthet otthont a költészet számára.

A 2. és a 3. versszak tájleírás, melyben a lírai én felfedezi a természetben lévő álomvilágot, amely belső vágyaival azonos. Ez az idilli világ csak a bölcsek és poéták számára tárulkozik fel (“Ha erre bőlcs s poéta jő.”). Az idillt és az álomvilágot jelképezi az angyal megjelenése is a tájleírásban. A leírt táj hangulata majd az idill mellett elégikus jelleget is hordoz, amelyet az esti holdfény képe fejez ki, valamint a “lankadt lelkemet” minősítés. Tehát először megvalósulni látszik a lírai én beteljesülése, azonban az elégikus hangnem jelzi, hogy mégis elmaradt.

A 4-7. versszakig tartó egység a táj leírását általánosító elmélkedéssel váltja fel. A 4-5. versszak a magány értékét nem ismerő zajos “nagy világ”-ot idézi fel. A 6-7. versszak a magány érzékeny lelkekre gyakorolt jótékony hatását fejtegeti. A 6. versszakban felerősödik az elégikus hangnem: ”szomorkodó”, “boldogtalan” emberek itt kényszerűségből fordulnak a magányhoz, mert a világ kitaszította őket (“akinek már ez a nyakára hágott”). A lírai én itt már a magányosság negatív tartalmát éli át intenzívebben. Erre utal az is, hogy a magány pozitív oldalát képviselő megszemélyesített istenasszony ereje már nem nyújt feloldódást, csak biztatást (”Magát magával biztatod”). A 7. versszakban az előzőtől eltérően a magány áldásait idézi a költő: hatására az emberi lélek a végtelennel kerül érintkezésbe, felismeri önmaga határtalan mélységeit, lehetővé teszi a teremtés pillanatait (“Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat”). Tehát ebben a szakaszban a várakozás átalakul, a találkozás örömével szemben megjelenik az áldott Magánosság távolléte, a kényszerűen elszenvedett magány.

Az említett 4versszaknyi általánosító elmélkedést 4versszaknyi személyes vallomásos szakasz követi. A 8. versszak a lírai én Magánosság utáni sóvárgásának lelkiállapotát ábrázolja, mely jelzi: számára is csak ritkán válik átélhetővé a magánynak az az oldala, amely a lélek kiteljesedését hozza el (“én is érted Gyakorta mint sohajtozom”). A vers zárlatához közeledve az álom, a magányosság által teremtett belső világ állandósulásának igénye a szentimentalista halálvágyhoz vezet. Tehát a halál a kényszerűen elszenvedett magánytól való menekülés, az istenasszony állandó jelenléte. Mégis a halál értelmezésében kettősség, bizonytalanság és erős vágy van jelen, melyet az elégikus hangnemet hordoz. (Talán érzi a költő, hogy azért a halálban való beteljesülés mégis kényszer, mert az életben kellene...)

Az eddig említett 4 versen kívül a felvilágosodás eszméi még a Magyar, hajnal hasad és a Jövendölés az első oskoláról Somogyban című versekben jelennek meg. Az elsőben az antifeudalizmus eszméjével az utóbbi versben pedig a nevelés fontosságának eszméjével találkozunk.

A rokokó egységesítő szerepet tölt be Csokonainál. Rokokó stílusjegyeket visel magán a klasszicista versek piktúrája, s a szentimentalista versek tájleírása is.

A rokokó tudatos vállalása, a költő boldogságvágya, szerelemélménye, a játékosság, apró örömök, idilli hangulat, zeneiség, rímjáték A reményhez, A vidám természetű poéta, A tartózkodó kérelem és A boldogság című versekben jelennek meg.

A Reményhez című ódát a Lilla-ciklus záró versének szánta a költő. A versnek sajátos kontraszthatása van, mely a tartalom és a forma ellentétéből fakad. A vers úgy fejez ki elégikus élményt, hogy az óda műfaját a szentimentális versektől eltérően nem annyira az elégia (elégico-óda), hanem sokkal inkább a rokokó által kedvelt dal felé mozdítja el, a gazdag verszene pedig szinte fel is oldja az elégikus lélekállapotot, amihez a képi világ rokokó kecsessége is hozzájárul. Tehát a vers az idillhez közelítve fejez ki elégikus élményt.

A vidám természetű poéta Csokonai ars poeticája (költői hitvallás).

Egyetlen nagy ellentétre a költő által követendőnek illetve elutasított költészetfelfogás ellentétére épül. Az elutasított költészet az 1. szakaszban megjelenő szentimentalista sírköltészet. Elutasításának okát a szentimentalista félelmetes halál atmoszférájának megteremtésével érzékelteti, mely Csokonai szerint elpusztítja az érzelmeket (“Itt az érzésnek minden neme Még az élőben is meghal”). Valamint két szentimentalista angol költő Hervey (hárvi) és Young költészetének elutasítását is említi. Az 5. versszakkal kezdődő 2. szakasz a “vidámabb múzsák”-tól eredendő költészetet jelöli meg a költő ars poéticájának. Erre a költészetre a rokokó szellemiség a jellemző, Melpómene (tragédiaköltészet múzsája), Racin és Shakespeare említésével egyértelművé válik, hogy nemcsak a sírköltészetet, hanem a tragédiát is, minden komor tárgyú, költészetet elutasít. A költő által követendőnek tartott költészetre jellemző a gáláns téma (“S múlatja a szebb nemet”), a szerelem, játékos vidámság, s az hogy a rokokóra jellemzően természetes folyamatnak értelmezi a halált. A vers utolsó versszakában a halál a megnyugvást jelent, álomszerű és könnyed, szemben a szentimentalista félelmetes, irtózatos halálképével.

A tartózkodó kérelem című dal könnyed, játékos, kecses eleganciájú udvarlásával és zeneiségével a szimultán vagy bimetrikus verseléssel szinte megtestesíti a rokokó irodalmi eszményét. A szöveg az udvarlás helyzetére épül, amit a cím is hangsúlyoz: kérelem. A 3 versszak az udvarlás 3 szakaszát képviseli. Az 1. még csak körülírja a lírai én vágyakozását, a 2. a megszólított szépségét magasztalja, végül a 3. már felszólító módban ismétli meg az 1.-ben körülírt kérést. A vers kecses könnyedsége főleg a zeneiségének köszönhető. A szimultán vagy bimetrikus verselés az időmértékes és ütemhangsúlyos verselés együttes alkalmazása: “A ha tal mas | sze re lem nek / Meg e mész tő | tü ze bánt.” A verszene gazdagsága formai bravúr, mert

 4                                                              4                             4             3

Csokonai a kétütemű nyolcasokat és heteseket egy –a magyar nyelvű költészetben korábban nem alkalmazott- időmértékes verslábbal, az ionicus a minore-val (rövid,rövid,hosszú,hosszú) kapcsolta össze.

A Boldogság című anakreóni vers az idillt időtlenné tágítja, egyrészt az intenzív cselekvést kifejező igék hiányával, valamint a csendes nyári este intimitásával, melyben ember és természet összeolvad. A boldogság díszlete a lugas, borocska, zöld gyepágy, rózsaszál, eper, melyek az 5 érzékszervre hatva fejezik ki a teljes szerelmi élményt Lilla iránt. A vers záró részében a költő közvetlenül kérdések által ad hangot kitörő örömének.

(Az ember a poézis első tárgya című ars poetica annyiban tartozik csak ide, hogy a rokokó felfogásával kapcsolatos, azonban nem a követéssel hanem épp az elutasítással, méghozzá nem időleges, hanem tudatos elutasítással. A vers szembeállítható az „A vidám természetű poéta” című verssel, ahol épp a rokokó követését fogalmazza meg. Ott Melpomenét utasította el, itt meg a vidám múzsától távolodik el. A versben láttatja a költő a poétává érlelődésének egész folyamatát. A rokokó lírához fűződő viszonyát láttatja a legszorosabban. A költő a rokokó világát fantáziának értékeli nem pedig élethelyzetnek, s már nem elégszik meg az evilági boldogság keresésével, hanem a transzcendencia, az ember létértelmezése jelent célt a költő számára. Az ars poeticában megfogalmazott új költészeteszmény a HALOTTI VERSEK-ben valósult meg, mely a legegyetemesebb létértelmezés igényével született meg, s melynek kiindulópontját a lélek halhatatlanságában jelölte meg.)

A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. A népdalokat is gyűjtő Csokonai népies helyzetdalaiban, életképeiben népies kifejezéseket és motívumokat alkalmaz, legfontosabb jellemzőjük a lírai szerepjátszás. (Népiességével már Petőfi elé készíti az utat.)

A Szegény Zsuzsi a táborozáskor című vers lírai énje egy fiatal lány, aki szerelme kényszerű távozását panaszolja el. Hasonlóan szerepvers a Szerelemdal egy csikóbőrös kulacshoz is, melyben a költő egy kissé pityókás cimbora alakját ölti magára.

Ahogy Csokonai a Gyöngyösi-féle barokkos hagyományból indul el, úgy él majd tovább Csokonai hangja PETŐFI Sándor és ARANY János költészetében (ő is a debreceni kollégiumból indul el), Arany János költészete pedig BABITS Mihályéban.