Ady Endre (1877–1919)
Az életmű korszakolása
a.) Kötetek szerint:
Új versek (1906. február)
Vér és arany (1907. december végén 1908-as évszámmal)
Az Illés szekerén (1908. december második felében 1909-es évsz.)
Szeretném, ha szeretnének (1909. december közepe 1910-es évsz.)
A Minden-Titkok versei (1910. december közepe)
A menekülő Élet (1912. január vége)
Margita élni akar (verses regény; 1912.)
A Magunk szerelme (1913. március vége)
Ki látott engem? (1914. február vége)
A halottak élén (1918. augusztus eleje)
Az utolsó hajók (1923.)
Versek (Debrecen, 1899. június)
Még egyszer (Nagyvárad, 1903. szeptember vége)
A tudatos költői jelenlét programjának megfelelően 1906-tól 1914-ig évente jelentet meg kötetet. A váltás, törés a négy évi hallgatás után megjelenő ‘A halottak élén’ kötetben következik be. Ennek alkotáslélektani, esztétikai–poétikai, személyes és történelmi okai is vannak.
b.) Ady motivikus–tematikus költő. Bizonyos motívumok, témakörök az életmű egészében jelen vannak (magyarság versek, létharc versek, ars poetica érvényű költemények, istenes versek), más motívumok (kuruc versek, Léda versek, látomásszerű tájversek, a pénz motívum) csak meghatározott korszakokban bukkannak föl.
Stílusproblémák
1.) A kortársak, illetve Ady önmeghatározása szerint a szimbolizmus a megfelelő kategória. Kétségtelen az Új versek erős Baudelaire-hatása, utal Ady Verlaine-re és Jean Rictusre. A szimbolizmust jelzi a sajátos és egyéni szimbólumrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség; de éppúgy, mint a francia szimbolisták esetében Adynál is kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers, gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát, illetve metonímiát emel jelképpé.
2.) Szecesszió
Mivel tágabb kategória, Ady kapcsán szerencsésebb használni, illetve a szecessziós–szimbolista látásmód teljesebben fedi le az életművet. Ady életérzésének összetevői (az elvágyódás, a halál-problematika, a szerelemfelfogás), korai verseinek színvilága (arany, fekete) a szecessziót idézik.
3.) Expresszionizmus, szürrealizmus
1912-től kezdődően, majd ’14-től fölerősödve jelennek meg az expresszionista, illetve szürrealista elemek (Bori Imre, Rába György).
4.) Modernizmus
Király István terminusa Ady-monográfiájában. Szűknek érezve az addigi terminusokat használja a kifejezést, mely magába foglalja a századforduló és a korai avantgárd összes irányzatát. Ám a fogalom így parttalanná válik.
Kötetkompozíció és számmisztika
Az első igazi Ady-kötet, az Új versek tudatosan követi Baudelaire: ‘A romlás virágai’ felépítését. Adyt párizsi tartózkodása idején Léda ismertette meg a francia szimbolistákkal. Az ajánlás Lédának szól. Programadó vers: Góg és Magóg fia vagyok én, mely magába sűríti és előrevetíti a kötet világképének legfontosabb jegyeit és motívumait.
1.) Első ciklus: Léda asszony zsoltárai – az ajánlásnak megfelelően. A ciklus önmagában is megkomponált, s előrevetíti a diszharmonikus szerelmet, hiszen a terméketlen násztól (A mi gyermekünk) jut el a halálba hanyatló nászig (Héja-nász az avaron).
2.) A magyar Ugaron
Az önarcképszerű nyitóverstől (A Hortobágy poétája) jut el a címadó, összefoglaló záróversig.
3.) A daloló Páris
Léda révén kötődik az első ciklushoz, de az otthontalanságélmény révén a másodikhoz is, hiszen Adynál Párizs sosem önmagában, hanem a magyar valósággal összehasonlítva jelenik meg.
4.) Szűz ormok vándora
Vegyes ciklus; részletes kifejtése majd a ‘Vér és arany’ kötetben történik.
A kötetet záró vers – Új vizeken járok – összefoglalja és hangsúlyossá teszi, illetve még egyszer kiemeli saját költészetének újdonságát.
Néhány verscímtől eltekintve a művek címe 3 szóból áll. A számmisztikai hatás kapcsolatban áll Ady kiválasztottságtudatával.
Ars poeticái
Ady önmaga is érezte, tudta költészetének nóvum jellegét a magyar líratörténetben, ezért első kötetében kétszer is meghatározta ezt.
Góg és Magóg fia vagyok én... (1905.):
A vers szövegkohézióját eszmei–tartalmi szinten egyrészt a túlzsúfolt történelmi utalásrendszer, másrészt az ‘új’ szó halmozása biztosítja. A történelmi topográfia, illetve a történelmi személyek nevei nem tényleges történelmi értékükben szerepelnek, hiszen már Ady korában sem gondolta senki, hogy a magyarok Magógtól származtak, s Vazul volt a pozitív példa a magyar história alakításában. Jelképekről van szó, a lázadás és az értékeket elfojtó hatalmi berendezkedés ellentétéről. Góg és Magóg az Ószövetség több helyén és többféleképpen jellemzett törzsfők voltak, Anonymusnál Magóg mint a magyarok ősapja szerepel, s hivatkozik rájuk Ady is Bilek című publicisztikájában mint a világtól elzárt nép vezetője. Ez az elzártság a vers egyik központi motívuma, bár Ady nem tisztázza kellőképpen, hogy ki- vagy bezártságról van szó. Vazul – történelmi szerepétől függetlenül – a mindenkori hatalommal szembeni lázadás jelképe. Pusztaszer pedig a jelenkori hatalom szimbóluma. A lírai én magatartása a heroikusan tragikus lázadóé, az elbukás tudatában is küzdő emberé. Ady a magyar líra egyik legfontosabb motívumát a ‘mégis’-motívumot használja ennek érzékeltetésére. Az utolsó sor 3 állítmányából Ady kettős kötődése világlik ki. Az egész versben hangsúlyozott ‘új’ mellett a ‘magyar’ a sorsazonosságot jelzi mind az életben, mind a költészetben. A költészetre vonatkoztatva: miközben radikálisan szakít a magyar líratörténet konvencionális, a századfordulóra elsekélyesedett hagyományával, mélyen beágyazódik a nemzeti líra történetébe. Általános érvényűen szólva az ‘új’ a művészetben sosem az abszolút nóvumot jelenti, hanem másfajta hagyományokhoz való kötődést, mint a megszokott. Ady számára a meg nem értett, a világból kitaszított költők adják az új kötődést: Csokonait és Vajdát nevezi meg (később) elődjeinek.
Új vizeken járok (1905.):
A francia szimbolisták kedvenc jelképét, a hajót használja Ady, hogy a bizonytalanná váló, mégis megismerendő világhoz való viszonyát kifejtse. A ‘holnap’ és az ‘új’ szimbólumok hangsúlyozása jövőorientált és aktív költői magatartás hordozói. A lírai én célja a polgári világ szürkeségéből, centrumnak nevezett centrumnélküliségéből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Poétikai és alkotáslélektani szempontból élet és költészet szoros kapcsolatát hirdeti; a kettő viszonyából az élet az elsődleges, a költészet változása, újdonsága a mindig változó élet függvénye. Ady változó ars poeticájának ez a legfontosabb változatlan eleme. Ez az ún. életes esztétika. Ezt fejti ki az 1908-ban Kosztolányi: Négy fal között című kötetéről írt recenziójában. Ebben Kosztolányit irodalmi írónak tartja, aki számára a költészet fontosabb az életnél. Ady felfogásában az igazi költészet valójában életdokumentum, s a lírai forma csak esetleges. (Bár az Ady–Kosztolányi polémiát személyes–egzisztenciális mozzanatok is motiválták – a Párizsban tartózkodó Ady helyére Kosztolányi lépett a Pesti Naplónál – valójában esztétikai, a magyar költészet jövőjét érintő problémáról volt szó. Kosztolányi több mint tíz, többnyire elismerő cikket írt Adyról, de a legnagyobb hatásút 1928-ban a Toll körkérdésére Az írástudatlanok árulása – Ady revízió címmel. Kosztolányi úgy látja, hogy az Ady-kultusz eltorlaszolja a líra egyéb lehetséges útjait, holott az Ady-költészet lényege, hogy egyszeri és folytathatatlan, s valós értékei mellett is modoros, indulati–emocionális; szókészletében, verselési lehetőségeiben szegényes.)
Hunn, új legenda (1913.):
A ’10-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a költészetével állandóan színen lévő, behatárolt költői eszközökkel dolgozó, sokrétű voltában is szűkös témakörű Ady-költészet kifáradt, lehetőségeit kimerítette. A jóbarát és mecénás Hatvany 1913-as cikkében arra figyelmezteti Adyt, hogy a megújulás csak a költői igényesség és műgond révén történhet, s példaként hozza Goethét és Aranyt. Az Ady-költészet nagy összefoglaló ars poeticája, önértelmezése az erősödő támadásokra született válaszként. Valójában nem mond újat az ‘Új versek’ kettős hitvallásához képest (Góg és Magóg fia vagyok én..., Új vizeken járok), de magasabb szinten fogalmazza meg azt. Mint minden ars poetica, ez is kettős tendenciájú: a vállalás és elutasítás gesztusában fogalmazza meg önmagát. A bűvész és a Minden szembeállítása magába foglalja a művészet kétféle értelmezését: az életes esztétikát és az “irodalmi esztétikát”. A bűvész, az irodalmi író az irodalmi hagyományok követésében, magában az esztétikumban látja a művészet lényegét. Ady az élet elsődlegességét vallja, hangsúlyozza a költészet közösségteremtő, világátalakító funkcióját. A cím – a Góg és Magóghoz hasonlóan – önmaga költészetét az újhoz és a régihez való együttes kapcsolódásban értelmezi. Hangsúlyozza ágyazottságát a magyar történelem és líra évszázados hagyományába (hunn), s egyúttal modernségét, a magyar életsors egyéni és megismételhetetlen átélését is. A verszáró kép ezt a gondolatot is kiemeli az Attila-mítoszra való rájátszásban.
Az Ugar-motívum
Az ‘Új versek’ ciklusai közül a legtöbb vitát, a legtöbb ellenérzést ‘A magyar Ugaron’ váltotta ki. Ady a magyar történelem prosperáló korszakában olyan nemzetképpel állt elő, olyan egyoldalúan lesújtó képet festett a hazáról, mely joggal váltott ki méltatlankodást nemcsak ellenfelei, hanem barátai körében is. Az Ugar jelképet Ady Széchenyitől kölcsönzi, akinél a magyar elmaradottság jelképe. Stilisztikai szempontból valójában egy metonímia emelődik inkább allegóriává, mint többértelmű szimbólummá. A ciklus gondolati–tartalmi egységét az Ugar szinonimái adják: magyar mező, magyar puszta, Tisza-part, Hortobágy stb. Összefoglalóan: Magyarország az elmaradottság színtere, a tehetségek temetője, az értékek pusztítója, a reménytelenség és kilátástalanság földje.
A Hortobágy poétája (1905.) (nyitóvers):
A magyar tehetség önarcképszerűen megrajzolt zsánerképe.
A Tisza-parton (1905.):
A kétséges eredetmítosz mint a nemzeti aranykor felvázolása után a jelen állapotát különféle rekvizitumok jellemző, hatásos felsorolásával mutatja be.
Lelkek a pányván:
A megkötöttség, a lekötözöttség, a tenniakarás és -vágyás elpusztítása hatásosan egy képbe sűrítve jelenik meg.
Korán jöttem ide:
Ady az ún. magyar költősors egyik fontos összetevőjét ragadja meg, a már Janus Pannoniusnál is megjelenő koránjöttség érzetet. A korán- és későnjöttség dimenziói a lírai én köztes állapotát jelzik, a költősors reménytelenségét, illetve a szabadítás megkésettségét.
A lelkek temetője:
Szentenciózus összefoglalója a reménytelen magyar sorsnak, a jobbat és többet akarás tragikus elvetélésének. Az éltek nem éltek paradoxonával fejezi ki a vegetáció, illetve a teljes élet ellentétét.
Találkozás Gina költőjével:
Ady az elátkozott magyar költősors egyik jelképének Vajdát tartja, a hétköznapiság világából kiemelkedő Montblanc-embert. A látomásos versben sajátos önkettőződés történik: a lírai én azonosul a látomásban a nagy költőelőddel, Gina pedig Lédával.
A magyar Ugaron (1905.):
A homogén költői képre épített vers látszólagos statikusságát oldja és feszültté teszi az értékszembesítés: a fent és a lent, a mozgás és mozdulatlanság, a csönd és a hang, a virág és a gaz, a múlt és a jelen. A lírai én egyszerre szemlélődő és értékelő magatartása jelzi a jellegzetes adys magatartásviszonyt, az elhatárolódás és vállalás kettősségét.
Léda-versek
A magyar líratörténet nagy szerelemmítoszainak egyike. Élet és költészet bár áthatja egymást, nem mindenben igazolja a másikat.
A kapcsolat története:
Ady 1903 őszén ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal Nagyváradon. A szépsége, asszonyisága teljében lévő fiatalasszony a Balkánról érkezett szülővárosába rövid pihenőre; többek között férje zavaros üzleti ügyeit is feledni. A fiatal újságíróhoz kezdetben csak szeszélyből, volt szeretője bosszantására közeledett, ám a kapcsolat egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. 1904-ben Ady Léda után utazik Párizsba. A viszony csúcspontja az 1908-as nagyváradi Holnap-matiné, ahol együtt állnak a színpadon, s Ady Érmindszentre is elviszi Lédát, és bemutatja édesanyjának. Ettől kezdve több éven át tart a kölcsönös veszekedésekkel tarkított szakítás. A végleges után Léda eltűnik a közvélemény elől.
A kapcsolat költészettörténete:
Új versek
Léda asszony zsoltárai
Vér és arany
A Léda arany-szobra
Az Illés szekerén
Léda ajkai között
Szeretném, ha szeretnének
A különböző ciklusokban szerelmes versek – Léda nevének említése nélkül.
A Minden-Titkok versei
A szerelem titkai – szintén Léda említése nélkül
A menekülő Élet
Asszony és temető (az első nagy búcsúvers: Áldásadás a vonaton)
A Magunk szerelme
Imádság a csalásért (Elbocsátó, szép üzenet)
Ifjú karok kikötőjében
A Léda-szerelem eszme- és mentalitástörténeti háttere:
Az Új versek legprovokatívabbnak szánt, valójában legnépszerűbb ciklusa. Látszólagos újdonsága mellett is mélyen bennegyökerezik a XIX. század második felétől megjelenő szerelemfelfogás illetve szerelmi ábrázolás hagyományában. Ez a szerelmi életérzés elválaszthatatlan az egység felbomlásától, valójában annak következménye, s ezt Ady is nagy művészi erővel ábrázolta a ‘Kocsi-út az éjszakában’ című versében: “Minden szerelem darabokban”.
a.) Társadalmi–szociális aspektus
Női egyenjogúsági mozgalmak
b.) Filozófiai–bölcseleti szinten
– Schopenhauer
A férfi boldogtalanságának egyik forrása a nő, a faj fenntartója.
– Nietzsche
A nő méltatlan társa a férfinak (“Vigyél magaddal ostort!”)
– Ibsen
Nemesebb, mint a férfi, fel kell emelni, ki kell szakítani; meg kell adni számára az önmegvalósítás lehetőségét.
– Strindberg
A szerelem harc férfi és nő között, Haláltánc, melyben a férfi reménytelenül elpusztul a női brutalitással szemben.
c.) Tudomány
Darwin evolúció tana, a kiválasztódás, a küzdelem a létért elv a szerelemben is érvényesül, s éppúgy, mint az állatvilágban, a nőstény erősebb, mint a hím.
Szintén az élővilág analógiájára kapcsolódik össze a szerelem, a beteljesülés és a halál képzete.
d.) Irodalom–művészet
A polgári világ erkölcsi bizonytalansága, illetve a látszaterkölcs elleni tiltakozás szüli a XIX. század második felétől felerősödő perdita kultuszt (=utcalány). Már a romantikában is megjelenik az erkölcsileg tiszta utcalány (Dumas: Kaméliás hölgy), de a perditakultusz fénykora a naturalizmus és a századforduló (Zola: Nana; Maupassant: Gömböc; Reviczky Gyula: Perdita ciklus). A szerelem szétesése tükröződik a testi és az érzelmi oldal szétválasztásában, az infernális és a plátói szerelem megkülönböztetésében (Baudelaire: A romlás virágai).
Bár a szakirodalom hangsúlyozza az Ady–Léda viszony provokatív jellegét (Léda idősebb, férjezett, zsidó), a század első évtizedében ez már nem számít lázadásnak.
A vár fehér asszonya
Félig csókolt csók:
Az örökké félbemaradt, soha be nem teljesülő emberi érzés verse. Dinamikáját a beteljesületlenség = élet, a beteljesülés = halál feszültsége adja.
Vad szirttetőn állunk:
A szerelem mint harc, mint testiség jelenik meg (“véres hús-kapcsok”), sajátosan szecessziós díszletek között.
Meg akarlak tartani (1904.):
A vágy és beteljesülés antitézisére épül a költemény, hangsúlyozva a vágyakozás teljességét, a beteljesülés részlegességével szemben. Az emlékezés megszépítő erejét és hatását hangsúlyozza a valósággal szemben.
Az utolsó mosoly
Héja-nász az avaron (1905.):
A szecesszió szerelemképének reprezentatív alkotása. Hatásos metaforikájával elfordul a szentimentális, biedermeier, bensőséges, idillikus, gyakran kissé negédes képeitől (galamb, gerlice, őz). A diszharmonikus, halálba hanyatló, az idővel perlekedő szerelmet ábrázolja Ady.
Az én menyasszonyom (1900.):
Az Új versek legkorábbi darabja, szerepelt már az előző kötetben is – más címmel. Erősen kötődik a XIX. század második felétől divatját élő perditakultuszhoz. Az egyik leghatásosabb szerelmes vers. Azzá teszi az erőteljes és provokatív felütés, a konvenciók egyéninek tűnő, az átéltség élményét megadó felhasználása.
Csolnak a holt-tengeren:
Az ősi hajó toposzt átértelmezve – az anatómiai hasonlóságokat felhasználva – következetes képi egységben szecessziós motívumokat alkalmazva fogalmazza meg szerelemélményét.
Lédával a bálban (1907.):
Hatásos és kifejező szecessziós díszletek között a költészet ősi motívumait (élet – halál, haláltánc, évszakmotívum) felhasználva a szerelem és halál együvé tartozását fogalmazza meg.
Elbocsátó, szép üzenet (1912.):
A szakítás véglegességének akarása mint lélektani alaphelyzet magyarázhatja a szerelmi kapcsolat újraértékelésének egyoldalúságát. Ady különbséget tesz Adél és az általa teremtett Léda között. Az egyik iránt kíméletlen, a másikkal a szakítás gesztusával együtt is némileg elégikus a lírai én magatartása. Adél legfőbb tévedése, hogy azonosnak vélte magát az Ady-teremtménnyel, ebből fakadt szerepzavara, önmaga jelentőségének túlértékelése. Ám túlértékeli magát szükségszerűen a lírai én is, nietzschei fordulatokat (pl. csillagsors) használva hirdeti a férfi felsőbbrendűségét.
Párizs-versek
Ady 1904–12 között 8 alkalommal járt Párizsban. Az életrajzi tények és a költeményekben megjelenő városkép némileg ellentmond egymásnak. Ady számára Párizs a konkrét élményektől független jelkép, és nem a korabeli párizsi művészethez kötődik, hanem az évtizedekkel korábbi szimbolisták városához. Sajátossága ezeknek a verseknek, hogy legtöbbször a magyar valósággal összehasonlítva jelennek meg a francia főváros képei, s az összevetés képei, hogy Párizs az élet, a művészet jelképe, Magyarország a halál és műveletlenség hordozója.
A Gare de l’Esten (Párizs keleti pályaudvara):
A vers egyik tételmondata: “Óh, az élet nem nagy vigalom / Sehol. De ámulni lehet.” A kijelentés viszonylagossá teszi az összevetést, illetve az elviselhetőség és elviselhetetlenség szintjén teszi meg. Ily módon válik központi fogalommá a dal, a művészet, s ez logikusan hozza magával az élet és halál motívumainak szembeállítását is. Az antitézist nem oldja, sőt tragikus szintre emeli az érzelmi vállalás, mely a racionális döntés lehetőségét az erkölcsi kötelesség mégis-moráljával váltja. (“Elátkozott hely. Nekem: hazám...”, “Mégis megyek. Visszakövetel / A sorsom.”)
Párisban járt az Ősz (1906.):
A verlaine-i chanson-típusú dal legtökéletesebb megvalósulása. Ady zenévé oldja, s éppen ezáltal általános szintre emeli az elmúlás megsejtésének élményét, az életben a halál állandó jelenlétét.
Páris, az én Bakonyom (1906.):
A meglepő topográfiai azonosítást az első versszakban megadott szemléleti hasonlóság magyarázza (“Ember-sűrűs, gigászi vadon.”). Az összehasonlítás talán ebben a versben a legerőteljesebb.
A pénz motívum
A motívum feltűnik már az ‘Új versek’-ben is, ciklusszervezővé a ‘Vér és arany’ kötetben válik. Ady a polgári világ, az indusztriális társadalom azon jellemzőjét ragadja meg, mely szerint a pénz immár nem fizetőeszköz, hanem az emberi kiteljesedés kizárólagos forrása, a boldogság és boldogtalanság lehetősége, az élet princípiuma. A téma az irodalomban a XIX. századi nagyregényben jelentkezik domináns módon, s a naturalizmus teszi meg központi regényszervező motívummá.
Harc a Nagyúrral (1905.):
Az individuumnak a pénzzel és a pénzért folytatott reménytelen küzdelmét jelképezi Ady. Az élet gazdagsága, sokszínűsége, újdonsága csak a pénz által nyerhető meg, s ez a tudat teszi rendíthetetlenné, legyőzhetetlenné, ironikusan hallgataggá a disznófejű Nagyurat.
Mi urunk: a Pénz:
A pénz az ön- és közmegbecsülés feltétele, az ön- és közmegítélés kiindulópontja és mércéje. Az intellektuális, az érzelmi élményszerzés emberi tevékenység, csak a pénz által valósulhat meg.
Vér és arany:
Ady szerint a világ két princípiuma a vér és arany, a szexualitás és a pénz. A változékony világban, történelemben e két tényező képviseli az állandóságot.
Pénz és karnevál:
A nagy Pénztárnok:
A pénz paradoxonát fogalmazza meg Ady azzal, hogy a végső kifizetés a halálban történik meg.
Létharc-versek
A második világ alapvető jellemzője, hogy a biztos értékrend hiányában az individuumokra szétesett, esetleges közösség életének meghatározója a létért folytatott egyéni küzdelem, a “bellum omnia contra omnes”. A szabadverseny világának törvényszerűségét az egész élővilágra kiterjesztő Darwin, illetve visszahatásként a szociál-darwinizmus tana fogalmazta meg legerőteljesebben. Ez a gazdasági–biológiai elv a századforduló korára elvesztette gazdasági–tudományos–bölcseleti hátterét, a létharc mitikussá és jelképessé vált, s az individuum reménytelen küzdelmét a fönnmaradásért a megragadhatatlan erőkkel szemben világirodalmi szinten is Ady fogalmazta meg talán leghatásosabban. A létharc-versekhez szorosan kapcsolódnak (egyes felfogások szerint új témakört is alkotnak) a mámor- illetve a halál-versek.
A fekete zongora:
Ignotus híres mondása szerint: “nem értem, de gyönyörű”. Valójában az egyik legjobban végiggondolt, egységben tartott, logikusan felépített versről van szó. Az élmény, amit megfogalmaz, a bordalok évezredes hagyományára épül, mely szerint az élet elviselhetetlen a mámor nélkül. Ady valójában lefejti a dal típus konvencionálisan erőltetett könnyed hangvételét, s fölmutatja a műfajt létrehozó valódi gondolatot és életélményt, a vak végzetnek kiszolgáltatott egyén fájdalmát, szorongását. (Közvetlen előzménye Csokonai: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz passzusa: “Keserves Sors, adjatok bort”.) A vers érzelmi íve a delirium tremens ívét idézi, a nekikapaszkodó indulattól a csúcsponton át a csöndes elnyugvásig.
Özvegy legények tánca:
A címben jelölt oxymoron a természetesnek mondott létállapotból való kiválás tragikus feszültségét hordozza. A polgári világ konvencionális keretei közül csak a mámor révén lehet kilépni, s ez a kilépés egyszerre heroikus, hiszen a fennálló világrenddel való szembeszegülést jelzi, másrészt tragikus, hiszen szükségszerűen vezet el a haláltáncban realizálódó bukáshoz.
Jó Csönd-herceg előtt:
Az emberi létezés paradoxonának költői kifejezése, mely szerint életünk a maga temporalitásában nem más, mint folytonos menekülés a halál elől. A felütés Dantére játszik rá, az életre és eltévedtségre, de Adynál nincs már Vergilius és Beatrice, azaz nincs kalauz. A megszemélyesített halál pozitív tartalmú megnevezése az embernek az elmúláshoz való ambivalens viszonyára utal.
Az ős Kaján (1907.)
Sírni, sírni, sírni
Három őszi könnycsepp:
A halál-versek paradox módon az élethez való viszony versei. Gyakori előfordulásuk – különösen a korai kötetekben – éppúgy fakad a szecesszió élményéből, mint a századelő céltalanságából, a törtségérzetből. A központi motívum e versekben a sírás, a könny. Ady ezzel Schopenhauer részvét-etikájához kapcsolódik, ami szerint a szenvedés és a kielégítetlen vágy általános létállapotában csak az embertársainkhoz való részvét lehet az egyetlen követendő magatartásforma. Adynál a kölcsönös részvét helyett – a korai, fölfokozott, nietzscheiánus én-kultusz nyomán – az önrészvét a meghatározó.
Istenes versek
Költészetének szinte ez az egyetlen rétege, melyet fenntartás nélkül fogadott a korabeli kritika, s Balassi mellett a legjelentősebb magyar istenes költőnek nevezték. Ady ‘Isten az irodalomban’ című esszéjében elméletileg is tisztázta a témához való viszonyát. A kálvinista valláshoz kötődő egyértelmű gyermeki hit után az ifjúkor radikális istentagadása következett. Ez a válasz azonban Ady szerint éppen végletességénél fogva nem tartható fönn, s önmagát – felnőttként – szabad gondolkodónak minősítette Istenhez fűződő viszonyában.
Az Isten-élmény rétegei:
– a gyermekkori szertartásemlékek, ünnepek
– a vallási közösség megtartóereje
– a Biblia; elsősorban az Ószövetség és a zsoltárok; ezek dallama és szókészlete
– kimutathatóan, illetve közérzet szintjén Nietzsche, Kierkegaard, illetve az általa megfogalmazott paradoxon: a hit ráhagyatkozás valakire, akinek létében nem vagyunk bizonyosak
Az Isten-téma ‘Az Illés szekerén’ kötetben jelentkezik először ciklusszervezőként, s ettől kezdve folyamatosan jelen van az életműben.
Az Úr Illésként elviszi mind... (1908.):
A művészlét, a kiválasztottság-tudat baudelaire-i ihletésű költeménye.
Az Úr érkezése:
A szerető, a gondviselő Isten képe fogalmazódik meg.
Krisztus-kereszt az erdőn:
Az ifjúkori emlék felidézése mint versszervező elv, az objektív és szubjektív idő kettősségében az értékek és életelvek átértékelhetőségéről is vall. Így válik az egy ‘Igen’ és egy ‘Nem’-ből két ‘Igen’, azaz életünk időbeliségében tudomásul vesszük, hogy van időtlen, azaz havas Krisztus-kereszt az erdőn.
Ádám, hol vagy?:
A cím a bűnbeesés utáni jelenetre utal, mikor Ádám félelmében elbújt Isten elől. A vers a modern kor emberének köztes állapotát ábrázolja, melyben együtt van jelen az Istentől való elzárkózás igyekezete és a rátalálás vágya. Ebben a szituációban a lírai én számára az utóbbi törekvés ábrázolása és megélése válik fontossá, azaz a haragvó és bosszúálló istenképtől a szerető Isten képéig való eljutás.
A Sion-hegy alatt (1908.):
Az istenkeresés paradoxonának legerőteljesebb költői ábrázolása. Ez az ellentmondás többféle szinten jelentkezik a versben. A lírai én felnőttként a gyermeki bizonyosságra vágyik, illetve a megnevezés általi birtoklásra. Az öregnek és fáradtnak ábrázolt Isten viszont állandóan jeleket ad a világ számára, az örömhírt azonban képtelen felfogni és befogadni az ember. Egymás mellett megy el tehát az Isten és az ember útja, s a kegyelmi állapot ritka találkozásában a kölcsönös gesztusoknál egyértelműbb bizonyítékokra vágyik a lírai én.
A nagy Cethalhoz:
A költői kép, a szimbólum találóan írja le a bizonytalanná váló világképben az egyértelműségre vágyó ember és világ törekvését.
A vidám Isten:
Nem elsősorban a nietzschei ihletésű életkultusz és mámor hirdetéséről van szó, hanem annak felismeréséről, hogy az élet folytonosságában, mely egyszerre evilági és túlvilági, a halál csak intermezzo, mely a maga pillanatnyiságával nem szakítja meg az élet kontinuitását.
A személyiség problémája Ady költészetében:
Sem utódja, sem boldog őse... (1909.):
A vers egyszerre hirdeti a századelő, a szecesszió individuum-kultuszát, az individuális perspektíva nagyszerűségét, és mutat rá a nézőpont szűkösségére, a meghaladás igényére. Valójában a váltás verse, az individualizmusból a perszonalizmusba történő átlépés igénye fogalmazódik meg. Az individualizmus az ember egyszeriségét, megismételhetetlenségét hirdeti, s a személyiséget a világ középpontjába helyezi el. Az én azonban önmagába zárt immanens rendszer. A perszonalizmus a személyiséget nyitottnak tételezi fel, s a lényeget az Én–Te viszonyra helyezi, azaz a személyes, interperszonális kapcsolatra, megkülönböztetve ettől ember és világ elidegenedett viszonyát, az Én–Az kapcsolatot. (Martin Buber)
Törtségérzet, fragmentalitás
Kocsiút az éjszakában (1909.):
Az adys szimbólumalkotás művészi szempontból egyik legtökéletesebb megvalósulása. Sikerének titka, hogy elszakad az allegorikus–metonimikus, egyértelműen értelmezhető versépítkezéstől, s egy korélményt, az egységes világkép szétesését, s az ezzel együttjáró félelemérzetet és bizonytalanságot világirodalmi szinten is páratlan tömörséggel és művészi intenzitással fejezi ki.
Háborúellenes költészete:
Az állandó költői jelenlét programját valló Ady négy év hallgatás után jelentette meg 1918-ban ‘A halottak élén’ című kötetét. A hallgatás okai:
– a háborús körülmények
– a kiadó hiánya
– a közönség bizonyos elfordulása költészetétől
– költészetének kifáradása, melyre már a kortársak is felfigyeltek (Hatvany-bírálatok)
A kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele Hatvany Lajos, s bár néhány reprezentatív vers kimaradt a kötetből (Új, s új lovat), a kötet jelentősége, művészi összefogottsága csak az ‘Új versek’-kel mérhető.
Világképi jellemzői:
Az általános szellemi és erkölcsi eltévelyedés időszakában (a katonák énekelve mentek a frontra, az Internacionálé a háború idejére felfüggeszti az osztályharcot, amerikai írók – a későbbi elveszett nemzedék tagjai (Hemingway, Dos Passos, Fitzgerald, Cummings) – jönnek át az európai frontokra, hiszen a háborút a férfias erőpróba színterének tartják; a háború elején a később harcos antifasisztává, a polgári humanizmus deklarálójává váló Thomas Mannt franciaellenes, a francia írókat németellenes nacionalista érzelmek fűtik) Ady költészetében kezdettől fogva mélyen és egyértelműen háborúellenes és humanista álláspontot képvisel. Egyetlen költemény kivételével a megírást kiváltó okok között nem találunk konkrét háborús eseményt, Ady mindig a világégés egészét láttatja. A háború a zűrzavar, a káosz, az apokalipszis ideje. Ennek felismerésével átértékelődnek a korábban vallott eszmék és eszmények is. Legszembetűnőbben ezt a Tegnap–Holnap motívumpár értéktartományának megváltozása jelzi. Az induló Ady számára a Holnap és az Új a legfontosabb érték, s ezzel állt szemben a Múlt visszahúzó ereje. A háború perspektívátlan idejében a Jövő, a Holnap csak újabb borzalmak szülője lehet, ezért megtartó értékké a Múlt, a Tegnap lép elő. Megváltozik a lírai énnek a közösséghez való viszonya is. Az ostorozó, bíráló hangot a közös sorsvállalás felelőssége váltja fel. Mindez azt is jelzi, hogy a szecessziós–szimbolista látásmód és világértés megváltoztatására kényszerül Ady, hiszen az individuális perspektíva a válaszok szűkös lehetőségét nyújtja csak. Tükröződik ez az újfajta látásmód a költészetértelmezés, illetve a költői feladat újraértékelésében. Az írástudók feladata az emberiség felhalmozott erkölcsi, kulturális értékeinek őrzése, túllépés a ma rettenetén, az időbeliség és történetiség jegyében.
Poétikai–esztétikai jellemzők:
– A szecessziós–szimbolista, túlornamentizált jelképek helyébe elvont fogalmakat emel szimbólummá (vér, ember stb.).
– Előtérbe kerül a modern költészet változásaival párhuzamosan a drámaelvű líra, illetve a drámai monológ (Rába György), szoros összefüggésben az újfajta individuumfelfogással.
– Megjelennek az avantgárd hatások elsősorban az expresszionizmus (Bori Imre) – a korélménynek megfelelően (zaklatottság), illetve a tudat mély rétegeit feltáró szürrealista jegyek (Rába György).
Hát ahogyan a csodák jönnek...:
A kötet nyitódarabja egyszerre a rezignált kiábrándultságé, de rámutat a költészet újfajta értelmezésére, ahol már nem a költő, hanem a vers írja önmagát a cél képzete nélkül.
Emlékezés egy nyár-éjszakára (1917.):
A vers kulcsszava a fordulat, az emberi világ átcsapása apokaliptikus jelenbe, anélkül azonban, hogy a végső igazságszolgáltatást követően az isteni rend jönne el. A fordulat különböző szinten jelentkezik és értelmeződik. A biografikus, illetve annak szánt mozzanatok mellett elvont eszmetörténeti szint is jelentkezik: a világégés és pusztulás legfőbb okai a szeretet hiánya, a részeg gondolat.
Ember az embertelenségben (1916.):
Az egyetlen vers, melynek azonosítható a történeti élményháttere: a csucsai várkastélyból nézi “a borzalmak tiport országútján” menekülő erdélyieket. Ady alkotáslélektani mozzanatként az eleváció élményét használja, ez a fölülemelkedés és perspektíva adhatja meg a távlatos gondolkodás reményét. A magyar költészet legnemesebb hagyományaihoz visszafordulva fogalmazza meg magyarságélményét: “magyarságom értéke és mértéke emberségem értékével és mértékével azonos”.
A Rémnek hangja:
Bár eszmetörténeti szempontból a ‘Kocsi-út az éjszakában’ törtségérzete és a háború káosza között nem állítható felelősséggel kauzális viszony, a háború apokaliptikus valóságában ott érezhetjük a közérzet realizálódását (“Minden Külön össze-zsibolygott / S mégis mindenek szét-szakadtak”).
E nagy tivornyán:
A “kizökkent az idő” hamleti dilemmája vetődik föl a versben, lebontva ennek összetevőire: az erkölcsi és mentalitásbeli relativizmusra, a jó és rossz különbség tételének hiányára, az élet értéktelenségére és ebből fakadó értelmetlenségére.
A múltőrzés versei:
Tegnapi tegnap siratása:
A múltőrzés jellemzője, hogy az értékek a jelenből visszatekintve kapják meg fontosságukat, a “megrontásoddal megszépült varázs” által. Némileg ellentmond ennek, amikor ok-okozati összefüggést teremt az individuum nietzschei felfogása és ennek kudarca, valamint a jelen állapota között. Mind az istenülés tévképzete, mind a jelen antiindividuális emberképe tévút.
Mag hó alatt:
Az alapvető természeti kép mint szervezőelv arra figyelmeztet, hogy a jelen borzalmából csak az individuális perspektíva meghaladásával, a történetiséggel, az örök körforgás felismerésével lehet túllépni. A tegnap őrzése önmagunk és a remény őrzése, mely egyúttal az önhűség kifejezője is.
Intés az őrzőkhöz:
A kései Ady-költészet egyik legszebb ars poeticája – nem változtatva az adys költészetértelmezések fő irányán – nem esztétikai, hanem erkölcsi programot fogalmaz meg. Az értelmetlenség, az állat-hős igék idején a jelen viszonyain túl nézve az ember “Szépbe-szőtt hitét” kell megőrizni. Fontos mozzanat Ady múltőrző verseiben, hogy annak összetevői apró, s látszólag jelentéktelen, a jelenben szinte értelmezhetetlen, s csak a múlt által értékké váló mozzanatok. Az emlékezéstechnika dominanciája – akarva-akaratlanul – a bergsoni időélmény jelenlétét mutatják, melyben szétválik az objektív, fizikai idő és a szubjektív idő, a dure., a tartam.
Az eltévedt lovas:
Ady egyik legösszefogottabb, mindvégig egységben tartott, alapvető szimbólumát rendkívül sokféle értelmezési lehetőség felé kitágító verse. A versen végigvonuló fenyegetettség, céltalanság egyszerre jelezheti a XX. századi individuum, a tárgyiasított költői én bizonytalanságát, a magyarság örökös úttévesztését. Költői bravúr, ahogy az elkoptatott motívumok, szóképek, erős konnotációjú fordulatok bonyolult, összetett értelmezési lehetőséget kínálnak.
Új s új lovat:
A háborús versek sajátossága a hangnem, illetve a világhoz, emberhez való viszony és magatartás megváltozása. Az akartan, provokatívan kíméletlen hangnemet, az ostorozó hangvételt a megértés váltja fel. Ennek legszebb kifejezője e vers, melyben az egyéni lét pillanatnyisága és a történelmet jelképező nagy Nyil közti aránytalanság tragikumát a megérkezettség illúziója oldja. Ady rendkívül árnyaltan ábrázolja a körkörösség és teleologikusság problémáját; az egyéni élet önmagába visszatérése, ennek tragikusan elégikus volta föloldódik a történelem egyén által nem követhető, de a “piros, tartós örömig” elvezető célelvűségében.
Krónikás ének 1918-ból:
A tudatos archaizálás többféle funkciójú. A bokorrímként megjelenő ragrímek a monotóniát, a kilátástalanságot, a káoszt mint állandó jelent érzékeltetik. A XVI–XVII. századi krónikaszerzők hangjának felidézése Ady esztétikai–poétikai útkeresését is jelzi, a lírai én tárgyiasítását és egyben feloldódását az ábrázolt tárgyban, s eltávolodását az élmény pillanatnyiságától.
Csinszka-versek:
Boncza Berta szerepe Ady életében máig vita tárgya. Az azonban bizonyos, hogy Robotos Imre szándékoltan illúziófoszlató és -romboló tanulmánya (Az igazi Csinszka) a valóságnak, a tényeknek csak szerény szeletét fedi. A fiatal lány és a beteg költő kapcsolatának boncolgatása túl van az irodalomtörténet feladatán, különösen az értékelés lehetőségén, s a magánélet kívülállók számára többnyire érthetetlen szféráit érinti.
Más megítélés alá esik a Csinszka-szerelem költői megjelenítése. ‘A halottak élén’ kötet ‘Vallomás a szerelemről’ ciklusa tartalmazza e verseket. A kötet egészének megfelelően stilisztikai egyszerűsödés figyelhető meg, háttérbe szorul a szecessziós ornamentika és szcenika. A szecessziós–szimbolista versépítkezést felváltja a letisztult, népdalokat idéző, elégikus hangoltságú műforma. A Csinszka-versek legfőbb kérdése: lehet-e a szerelem menedék, rév, kikötő a világban, a világgal szemben? A válasz bizonytalan, mégha erősebbnek is érezzük az ‘igen’ akarását.
Vallomás a szerelemről:
A szecessziós én-kép, a túlnagyított személyiség öröksége keveredik a másikban való feloldódás perszonalista irányultságú vágyával. A hangvétel megváltozását a fölütés mesei fordulatra történő imitációja jelzi.
Cifra szűrömmel betakarva:
Az ismert népdalt idéző felütés után a magánélet boldogságvágya és a világ embertelensége közti ellentét szervezi a verset. A szerelmi harmónia vágyánál, az egymásratalálás boldogságánál erősebb az a felismerés, hogy az ember nem lehet boldog a világban, a világ ellenében.
Őrizem a szemed:
A dal egyik sajátos és a századfordulón, századelőn népszerű típusának, az elégikus chansonnak talán legszebb képviselője a magyar lírában. Az érzelem egyneműségét, a homogén hangulatot a bizonytalanságot, kétséget kifejező szavak, kifejezések bontják meg: rettenet, riadtan, nem tudom stb. Nemcsak az életkor, az elmúlás közelsége okozza a bizonytalanságot, hanem az ellenséges világ is.
De ha mégis?:
A Csinszka-verseket meghatározó kettősség talán ebben a versben fogalmazódik meg legerőteljesebben. Az emberi értékű megmaradás feltétele a múlt őrzése, ám kétséges, lehet-e őrizni egyáltalán értékeket a minden humánumot tagadó korban. Lehet-e a személyes kötelék, az emberi érzelem, a szerelem és szeretet megtartóerő a világgal szemben. A válasz a bizonytalanságé: “de ha mégis”, azaz az akart bizonyosság érzelmi válaszát a ráció kontrollja teszi kétségessé.
Nézz, Drágám, kincseimre:
Minden igazi számvetés, ha őszinte és önhazugság nélküli, a hiány és a nincs számbavétele, azaz minden emberi leltár negatív leltár. A látszólagos értékek hajszolása után a végső pillanatban csak a “lázáros kincsek” maradnak. Ezt a tudatot nem feledteti, legfeljebb elviselni segít az asszonyi hűség és a szerelem.
Kuruc versek:
A kuruc versek Ady egyik legsajátosabb, legegyénibb ciklusa. Először a ‘Szeretném, ha szeretnének’ kötetben az ‘Esze Tamás komája’ ciklusban jelenik meg, s ettől kezdve mindvégig jelen van költészetében, kapcsolódva a magyarság-versekhez és -tematikához (A Minden-Titkok versei – A Magyarság titkai ciklus; Ki látott engem – Sípja régi babonának ciklus; A halottak élén – Az eltévedt lovas ciklus).
A témakör felbukkanásának többféle oka van. A kuruc hagyomány rendkívül erőteljesen élt a kálvinista közösségekben, így az Ady családban is. A kurucok a magyar függetlenségért vívott harc jelképei voltak, a meg nem alkuvásé, az igaz magyarságé. A kurucokhoz kapcsolta Adyt származása is, hiszen a kurucok nem szegénylegények, hanem többnyire elszegényedett kisbirtokosok voltak. Ady ezen motívuma, témaköre részben kapcsolódik, részben újraértelmezése az 1870-es évektől kezdődő és a millenniumi ünnepségekig csúcsosodó kuruc-kultusznak. Thaly Kálmán gyűjtőmunkájának köszönhetően sok régi kuruc-kori költemény került elő a XIX. század második felében, s vált rendkívül népszerűvé. Igaz, hogy a legnépszerűbb verseket maga a történész-költő írta, s illesztette be a válogatásba. Thaly Kálmán vezetésével felkutatják a kuruc-küzdelmek korának emlékeit is, s hazahozzák II. Rákóczi Ferenc földi maradványait. A millennium “hivatalos jelképévé” a kuruc vált, ezt jelzi a szoborcsoport öltözéke is. A kuruc a nemzeti függetlenség és szuverenitás szimbóluma a századfordulón. Ady megőrzi a kuruc-küzdelmek lírájának néhány topográfiai, történelmi, eseménytörténeti utalását (Késmárk, Munkács, Bercsényi, Bezerédi, Buga Jakab), de átértékeli a kuruc-mítoszt. Adynál a reményeiben megcsalt, az elárult, a hazájából számkivetett ember jelképévé válik, de egyúttal a reménytelen küzdelmet mindig vállaló, hazájába visszavágyó magyar szimbóluma is. A kuruc-sorsban megragadott élethelyzet egyúttal kifejezője lehet a XX. századi individuum otthontalanságának is.
Bujdosó kuruc rigmusa:
A reménytelenségében, céltalanságában, értelmetlenségében fölvállalt küzdelem adja meg Ady magyarságsorsának, illetve e sors értelmezésének heroikus, illetve felemelően tragikus voltát. A balladás tömörségű és hangvételű költemény utolsó két versszakában tudatosan idézi Arany ‘Rege a csodaszarvasról’ című Ady által a legszebb magyar balladának nevezett művét, pontosabban Arany fájdalmasan költői vízióját az örök magyar úttévesztésről: “Kerek az ég mindenfelé, / Anyánk, anyánk meghalsz belé.”
Négy-öt magyar összehajol:
Ady nemzetkarakterisztikájában, történelemértelmezésében a magyarság, illetve annak sorsa determinált, illetve a legjobb szándék és akarat ellenére is örökké kényszerpályán mozog. Mivel a nekibuzdulásokat végig nem vitt tettek követik csak, nem marad más, mint a históriára és a végzetre való rákérdezés, illetve a könny, a sírás. Ez a tehetetlen magatartás mégis hordoz valami mélyen emberit és igazat, a ráció , a kívülállók számára felfoghatatlant, emberibbet az egyértelmű válaszok hahotájánál.
Hajó a ködben:
A vers középpontjában az egyik legtalálóbb Ady-jelkép áll, a köd-ország.
Esze Tamás komája
A föl-földobott kő:
Az elemi egyszerűségű kép, mely a verset szervezi, látszólagos egyszerűségével a legelemibb emberi érzések egyikének, a hazaszeretetnek és identitásnak, a közösséghez való tartozásnak a kifejezője.
Két kuruc beszélget (Tyukodi pajtásom...)
Ülj törvényt Werbőczi:
A baloldali polgári radikalizmus eszméinek hatására jelennek meg a ’10-es évek elején az ún. úri Magyarországot ostorozó versek.
Sípja régi babonának
Az Idő rostájában:
A jelkép azért találó, mert magábasűríti a történelem végzetszerűségét és alakíthatóságának lehetőségét.
Egyéb versek:
A Duna vallomása:
A folyó már a preszókratikus filozófusoktól kezdve az állandóság és változás kifejezője. Hérakleitosz szállóigévé vált töredéke szerint: “Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni” – ez a panta rei (=minden mozog) elmélete. Míg a XVIII–XIX. században elsősorban a Tisza ábrázolása került előtérbe (Bessenyei György: A Tiszának reggeli gyönyörűsége; Petőfi Sándor: A Tisza stb.), kapcsolódva a nemzeti öntudat erősödő érzéséhez is, addig a XX. században magyarságunkat gyakran a Duna jelképezi. Ady verse a magyarság és európaiság antitézisének kimondására épül, s tragikus élményét az adja, hogy éppen az örökké egy és örökké változó Duna mondja ki ezt.
Levél-féle Móricz Zsigmondhoz:
A tudatosan archaizáló, néhol az Arany-balladák szófordulatait idéző hang az életmű értékelésén túl hittétel élet és művészet örök vitájában – az élet mellett.
A fajok cirkuszában (1910.):
A sokszor ismételt gondolat fejeződik ki: a magyar sors kilátástalan reménytelensége és a mégis vállalás kettőssége; ám ebből most hangsúlyozottan az előbbi gondolat a meghatározó.
A grófi szérün:
Politikai radikalizmusának megnyilvánulása.
Csák Máté földjén:
Ady számára a proletariátus elsősorban az agrárproletariátust jelenti.
A Hadak utja
Dózsa György unokája
A muszáj-Herkules:
A provokatív hang a kényszerből vállalt szerepnek szól.
Akarom: tisztán lássatok
Álmodik a nyomor:
A nagyvárosi munkáslétforma viszonylag ritkán jelentkezik Ady költészetében. Az itt felvetett problémakör József Attilának a ’30-as évek elején írt verseiben teljesedik ki.
Üdvözlet a győzőnek:
Ady utolsó verse. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság első hónapjainak eufóriája múltán a román csapatok Budapestig jutottak. Ady minden illúzió nélkül vet számot hazája sorsával.
Az eltévedt lovas (1914)
Néhány hónappal a háború kitörése után, 1914 novemberében jelent meg a Nyugatban. Ha a lovas alakja talányos is, a címben szereplő jelző utalása félreérthetetlen; a költemény alkotója mindenkinél hamarább és mélyebben döbbent rá a fenyegető történelmi katasztrófára. E versben a költői én alárendelt szerepet kap a megjelenített világ démonikus látványához képest. Már a felütés is (mely a vers végén ismétlődik, s így keretszerűen fogja egybe a többi szakaszt) démonikus világot idéz meg. A nyitó kép egyúttal a vers alapvető témáját, az Idő mitikus erejét is érzékelteti: a távoli, kultúra előtti vagy nélküli múlt, a volt erdők és ó-nádasok idejének jelenvalóságát s ennek értéktartományát is - infernó-jellegét, az elkárhozott lelkek kísértését („Volt erdők és ó-nádasok / Láncolt lelkei riadoznak”). A vers leginkább kibontott tematikus rétege a múlt és a jelen egymásba épülése. Az Idő mintegy térbelileg jelenik meg: a volt erdők és ó-nádasok ős-sűrűjéból bozótként rekedt meg, de a bozót megelevenedik, s az a veszély fenyeget, hogy újra a pőre sík fölé kerekedik. A szimmetrikusan felépülő vers középső, ötödik versszaka összegezi az idősíkok egymásba érését: „Erdővel, náddal, pőre sík / Benőtteti hirtelen, újra / Novemberes, ködös magát / Mult századok ködébe bújva.” A szimbolikus jelentések egységes jelképrendszerbe illeszkednek. A sűrű: a múlt, a jelen: a pőre sík, mely erdővel, náddal nőtteti be hirtelen magát. Mintha a kultúra visszavételéről lenne szó e topográfiai leírásban: az organikus, burjánzó tenyészet, amely emberellenes, ismét rákényszeríti magát a rendezett, megművelt tájra. Igen fontos a „benőtteti” különös kifejezése: egyszerre utal aktivitásra és passzivitásra - a sík vidék a történések alanya még, de elszenvedő alanya.
A vers elátkozott világában egy feltartóztathatatlan kiüresedési folyamat megy végbe: „Kisértetes nálunk az Ősz / S fogyatkozott számú az ember”. A jelen teljesen ember nélküli, az élet mozdulatlanságba dermed: „Alusznak némán a faluk, / Múltat álmodván dideregve”. E mozdulatlanságnak a múlt kísértése és e kísértés mozgalmassága ad ellenpontot. Sajátos, kettős szerkezet jön létre így: a felszín és a mélység, a mozdulatlanná dermedt jelen és a kísértő múlt ellentéte.
De az ellentétek belső összefüggést takarnak, s átjátszásuk egymásba sejtelmessé és sejtelmességében még hátborzongatóbbá teszi ezt a világot. A költemény csúcspontja a hatodik versszak, amely a múltban elrendelt és jelenbe nyúló elkárhozás foglalatát adja: „Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa erdők és nádasok, / Csupa hajdani eszelősök.” A sejtelmességet teljessé teszi a versszak grammatikai bizonytalansága; nem lehet tudni, hogy ennek az egyetlen mondatnak (ha egyáltalán mondatnak tekintjük) mi az állítmánya, és mi az alanya.
A múlt jelentése sem egyértelmű; például milyen múltról álmodoznak a falvak? Az elvadulás előtti, békés időszakról, amely immár eszményinek tűnik? Vagy arról az ősi korról, melynek rémei, vadjai a bozótból, a sűrűből „kielevenednek”? Vagy a kettő, a kétféle múlt egybeesik, vagy legalább összefügg egymással? Csak az bizonyos, hogy a jelenben az emberi világ pusztul, visszaszorul, s ez valami titokzatos elrendelés folytán történik, az előzmények pedig a távoli múltban találhatók.
A megjelenített táj idegenségét még nyomatékosabbá teszi, hogy a költői én hangsúlyozott távolságot tart vele szemben. Néhány, közvetlenül értékelést tartalmazó jelzőn kívül („régi, tompa nóta”, „vitéz, bús nagyapáink”) nem jelzi semmi a jelenlétét. Feltűnő, hogy a költői én és a címszereplő - inkább emberfölötti, mint emberi - alak helyzete mennyire hasonló: mindketten kívül maradnak a verstörténés világán. (Ezért is lehet azonosítani a kettő nézőpontját, jóllehet a költői én és a lovas nem azonos egymással.)
A hajdani, eltévedt lovas jelentése is talányos; igazi, többértelmű szimbólum. Bizonytalanok is annak eldöntésében a vers értelmezői, hogy a lovas az utat tévesztő magyarságot képviseli-e (talán ez az értelmezés látszik a legnyilvánvalóbbnak), vagy az egész emberiséget; vagy pedig egy „külső” nézőpontot jelent, a hetedik szakaszban szereplő „hajdani, eltévedt utas”-ét, aki nem talál nyugalmat az elkárhozott tájon. (És a lovas és a vándor - mint az európai kultúra nagy motívumai - még igen széles körét engedik meg az értelmezésnek.)
Baljós, fantomszerű jelenés ez a lovas - csak hallani lehet vak ügetését, útja úttalan erdők, nádasok, bozótok között vezet, novemberi ködök fénytelen szürkeségében. S örökös az útja, nemcsak azért, mert „vak”, tehát cél és irány nélküli, hanem azért is, mert (a vers végén) ismét visszatér, és helyzete mit se változott: folytatja, megy tovább. Arra ítéltetett, hogy állandóan úton legyen, és ne érkezzen meg soha, ahogy a pokol elkárhozott lelkeinek is örökös a szenvedésük. A forradalmi versek és a magyarság-versek egy részének létértelmezésével szemben itt egy vigasztalanul tragikus, körforgásszerű létállapot jelenik meg.
