A modern líra kialakulása a 19. század második felében

A modern líra Franciaországban alakul ki. Lépcsői: Parnasszizmus, szimbolizmus, impresszionizmus.

Parnasszizmus

Parnasszosz görög eredetű szó. Itt laktak a múzsák és Apolló.

A parnasszizmus a romantika ellen jött létre. Társadalmi-politikai hátterében az 1850/1860-as évek csalódottságai játszanak szerepet: szabadságharcok bukása utáni időszak, a kapitalizmus terjedése. Az emberek csömört kaptak az akkori világtól: „Gyűlölöm koromat” - vágta a világ szemébe Leconte de Lisle. Divat lett a múlt, a tiszta szépség, az antik utáni vágy. A művészetek tisztelete megnőtt. Úgy gondolták sokan, hogy a művészi tevékenység a legmagasabb emberi tevékenység.

Romantika	Parnasszizmus
Az érzelmek kiáradása.	Érzéketlen akar lenni (impassibilité ~ szenvtelenség)
Vallomásosság, a lírai szubjektum hosszan szól magáról.	Nem szólal meg a lírai én, nem jellemző a vallomásosság. Mitológiáról, történelemről, műtárgyakról írva lesznek személytelenek, tárgyiasak. A plaszticitás kerül előtérbe.
A kora középkor keresztény, misztikus világa a kedvenc történelmi koruk.	A pogány, a görög és római kultúra a kedvenc témájuk.
	Mesterségbeli tudás fontossága.
	Formatisztelet, kötött formák (szonett).
Révületben alkottak a művészek.	Szerintük ihlet nincs, a versírás tudatos tevékenység.

Théophile Gautier hirdeti a művészet öncélúságát (l’art pour l’art mozgalom). „A tökéletes forma időtlen varázsát kell megteremtenie a művésznek.” A művészet című verse a parnasszizmus programját tartalmazza: „Minden rom. A művészet/ örök. A többi por./ A népet/ túléli a szobor.”

Gautier a romantika táborában indult, de később kiábrándult. Rajongó szépségimádat jellemezte. Első parnasszista kötete: Zománcok és kámeák (1852). Ez az első parnasszista kötet is egyben. Hatott Baudelaire-re is, aki neki ajánlotta A romlás virágai című kötetét is.

Leconte de Lisle aszketikus, komor, múltba forduló ember, poeta doctus. Műfordításokat írt (Homérosz, Aiszkhülosz). 1852-ben jelent meg Antik költemények című kötete. Híresebb versei: Elefántok, A komédiások, Az oroszlán halála. 1862-ben Barbár költemények című kötete jelent meg.

A francia költészet java Leconte de Lisle körül csoportosult. A közös jelentkezéshez egységes kiállást jelentő antológia kellett. 1866-ban megjelent a költői antológia Jelenkori Parnasszus címmel. Sikere óriási volt. Ez a művészi szenvtelenség nagyon is megfelelt az értelmiség eszményvesztésének. 1871 végén jelenhetett meg a második kötet. Az általános csüggedésben szinte menedék lett az olvasó emberek számára a parnasszizmus szenvtelensége. A testi szerelem kultusza ugyanolyan témavilág lett, mint a forradalmiság különböző formái. 1876-ban elkészült a harmadik kötet.

José Maria de Hérédia kubai-spanyol származású francia költő. 118 tökéletes szonettet írt, és 4 románcot. A szonett legnagyobb mestere volt a parnasszisták között. Lassan dolgozott, ritkán publikált. 1893-ban jelent meg Trófeák című kötete. A szenvtelenséget ő valósította meg legtökéletesebben. Hidegek a versei, mégis valamilyen spanyol hév bujkál a sorok mögött, rejtve.

A parnasszisták jelentősége, hogy a formatisztelettel hatottak a szimbolistákra (főleg Baudelaire-re, Verlaine első két kötetére, Rimbaud egy-két versére, Mallarmé egész költészetére). Magyarországon Babitsra (Hideg szonettek), Juhász Gyulára, Kosztolányira, és Áprily Lajosra (Antigoné) hatottak.

Szimbolizmus

Preraffaeliták

Fiatal angol festők szövetsége, amely 1848-ban alakult meg. A preraffaelita festők döbbenettel figyelték a hanyatló brit festészetet, és a nagy reneszánsz mester, Raffaello előtti, korai olasz festészet egyszerűségét akarták elérni, olyan művészeket választva példaképül, mint Botticelli és Lippi. A preraffaelita képek gyakran ábrázoltak irodalmi, történelmi vagy vallásos jeleneteket, és sokszor erkölcsi tanítást fűztek a társadalmi rend és kapcsolatok kérdéseihez. Gazdag textúrájú, aprólékos részletességgel ábrázolt képek készültek, amelyek különös figyelmet szenteltek a virágok és a textíliák nyújtotta díszítési lehetőségeknek.

A Preraffaelita Társaság legfontosabb alakja Dante Gabriel Rosetti, olasz származású angol költő, festő volt. Költészetük jellemzői: szándékolt egyszerűség, vallás, miszticizmus, szépség-kultusz, álomvilág. A szépet, a lelket, a tisztaságot, a nemest akarták visszacsempészni az iparosodó Angliába.

Szimbolizmus

Edgar Allen Poe A holló (1845) című verse előzménye a szimbolizmusnak.

Verlaine nevéhez fűződik a szimbolista mozgalom megindítása. 1885-ben Elátkozott költők címen mutatta be az új nemzedék legjelentősebb képviselőit, köztük Rainbaud-t és Mallarmét. Baudleaire és Verlaine is előfutáraik voltak, de a szimbolizmus mint irányzat csak az 1870-es években bontakozott ki. Verlaine Költészettana (1874) a szimbolizmus valóságos programnyilatkozata. A szimbolizmus az 1890-es években válik uralkodóvá más irányzatokkal (realizmus) párhuzamosan.

A szimbolizmus görög eredetű szó. A szimbólum ismertetőjel volt kereskedők számára. Később egy gondolat tárgyi jele lett. Már az ókorban is, de főleg a kereszténységgel, a középkorban terjedt el (kereszt, hal). Költészeti értelemben a szimbólum egy kép, vagy képsor, melynek van önmagán túlmutató képe. A szimbolizmus lényege nem elsősorban szimbólumok használatában, hanem a világszemléletben van: kétféle valóság létezik. Van egy látható világ, mely eltakarja a megsejthető világot. Erről tanúsít sejtelmesen. A sejtetés a lényeg. A kép és tartalom között nincs szoros összefüggés. A titokzatosság, a babonásság, a sejtelmesség felkeltése a cél. A materializmus ellen van. Elégedetlenek a jelennel. Hamisnak érzik a kultúrát, tagadják a politikát.

A költői képek között tartjuk számon a szimbólumot. A szimbólum is egy metaforából indul, de csak egy részét bontja ki. Eszközei: szinesztézia, zeneiség, alliteráció, látomásos képsor.

A szimbolisták szerint rejtett kapcsolat van az ember és a természet között, érzékeinket titkos egység hatja át (Baudelaire: Kapcsolatok). A szimbolizmusban egy-egy kép nem egyértelmű, kép és jelentés között nincs szoros kapcsolat. A kép, képsor célja csak a sejttetés. Homályos tudatállapotot sugall. A kép az olvasó számára is csak intuitívan fejthető meg (Raimbaud: A részeg hajó).

Az allegóriában kép és jelentés viszonya átvilágított és érthető, részleteiben is megfeleltethető (Baudelaire: Az albatrosz).

Terjed a vallásosság. A kor csalódott a tudományokban. Bergson hirdeti az érzelem, intuíció (élményszerű beleolvadás) fontosságát. A szimbolistáknál is az intuíció a legfontosabb. A szimbolizmus a századvég dekadenciájának terméke. A polgári válságból való kivezető utat keresték a szimbolisták a gőgös elzárkózással, az elüzletiesedett világ elől való meneküléssel is (enyhe antikapitalizmus). A szimbolisták a parnasszizmus feje felett a romantikáig nyúlnak vissza (Hölderlin, Wagner).

Impresszionizmus

Eredetileg csúfnév volt. A képzőművészetben alakult ki először. 1876-ban egy kiállítás volt Párizsban, mely fiatal festők a festő impresszióit bemutatni igyekvő képeit tartalmazta (Monet: Impresszió, A nap felkel). Eredetileg nem vették ezeket a képeket komolyan, később viszont elismerték művészi törekvésnek, irányzatnak.

Elméleti alapjai a naturalizmus, realizmus elméleti alapjaira épülnek. Szerintük nincs állandó valóság, csak a pillanat és a benyomás. Velük nem fér össze a misztikum, fantázia; világosság, józanság jellemzi őket. Egyfajta életélvezés, „carpe diem” filozófia jellemző rájuk. Az impresszionisták alaptörekvéseit a festészetből érthetjük meg: az impresszionista festő olyannak festi a dolgokat, amilyennek abban a pillanatban látszanak. A benyomást akarták ábrázolni, nem a tárgyakat.

Az irodalomi impresszionizmusban a cél szintén egy légkör, egy pillanatnyi benyomás megörökítése. Sok a leírás, felsorolás, mellérendelő szerkezet, színes jelzők, laza mondatfűzés, nominális stílus (igei állítmányok hiánya). A szinesztézia-kultusz rájuk is jellemző. Sokszor csak színező jelleggel jelenik meg az impresszionizmus az ilyen műfajokban. Pl. Verlaine Őszi chanson, Rimbaud Magánhangzók szonettje művek impresszionista-szimbolista alkotások.

Magyarországon a Nyugat első nemzedékénél jelentkezik az irányzat: Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Áprily Lajos, Kaffka Margit, Krúdy Gyula.

Charles Baudelaire

(1821-1864)

Élete

Párizsban született polgári családban. Idős édesapja halála után anyja újra férjhez ment. Anyja tettét árulásnak tekintette. Baudelaire-t már diákkorában is rajongás és ideggyengeség jellemezte. Lázadó gőggel kezdte magát leépíteni: kávéházakban és mulatókban töltötte ideje jó részét; feltehetőleg ekkor szerezte gyógyíthatatlan betegségét (szifilisz). A szülők 1841-ben Kalkuttába küldték a fiút, de ő félútról visszatért Párizsba. E tengeri utazása átitatta az egzotikus messzeség nosztalgiájával, melyek vissza-visszatérnek verseiben (Az albatrosz, Egy kreol hölgyhöz). Nevelőapja gondnokság alá helyezte. Életének jelentős eseménye volt Jeanne Duval mulatt származású színésznővel való kapcsolata. A számító lány inkább csak kihasználta a költőt. A nő mellett szokott rá Baudelaire az alkoholra, az ópiumra és a hasisra. Egy életen át a fekete Vénuszhoz volt láncolva, pedig gyűlölte a testi szerelmet. Baudelaire titokban éveken át Madame Sabatier iránt táplált átszellemült érzelmeket. 1864-ben hitelezői elől Belgiumba menekült. 1866 tavaszán szélütés érte, anyja Párizsba szállítatta. Utolsó hónapjait egy idegszanatóriumban töltötte.

Költészete

Baudelaire a szimbolizmus elindítója. Személyiségének és költői világának legfontosabb jellemzője, hogy „homo duplex”, egyfajta kettős ember volt. 1848-ig forradalmár volt, aztán elfordult a forradalmiságtól és nevetségesnek tartott minden forradalmi törekvést. Egyszerre vágyott a plátói és a vad, testi szerelemre. Fiatal korában gazdag volt, de elpazarolta a pénzét, és szegénnyé lett. Bűnös életet élt, de a tisztaság utáni vágy jellemezte.

A romlás virágai (Les Fleurs du Mal)

Baudelaire 1842 óta írja későbbi nagy kötetének darabjait. Rendkívül lassan, hihetetlen műgonddal dolgozik. A romlás virágai kötete 1857-ben jelent meg, ekkor 100 költeményt tartalmaz. A végleges kiadás 1868-ban jelent meg, mely 157 verset tartalmaz. Az eredeti cím A Limbusz (az a negyedik régió a mennyben, ahol a keresztség nélkül meghalt gyermekek vagy a tiszta életű pogányok várják az üdvözülést) lett volna. A kötetben szereplő néhány verse miatt erkölcsrontás vádjával bíróság elé került.

Baudelaire A romlás virágai kötete értetlenségbe ütközött. Csak Hugo és Gautier sejtette meg a kötet nagyságát. Baudelaire a korábbi, a romantika alkotta horizontot haladta meg az irodalomban. A nagyváros, a nyers valóság jelenik meg verseiben. Egy új morál hordozója a nagyváros. Pezsgőbb, lüktetőbb, kaotikusabb, veszélyesebb az élet. A nyomor is nagy. Ezt tárja fel Baudelaire úgy, ahogy ő látja, beteg lelkének vetületeként.

Baudelaire a verselésben nem volt újító: hagyományos formákat használ, a szonettet.

Az eredeti címben a Mal szó többjelentésű: rosszat, gyötrelmeset, fájdalmasat, betegséget, veszteséget, testi bajt is jelent.

A romlás virágait tudatosan megalkotott kötetkompozíció jellemzi. Hangsúlyosak a nyitó- és záróversek, fontos a sorrendiség, a cikluscím, felépítés. Az Ajánlás Gautier-hez, a l’art pour l’art atyjához szól. Az Előhang jelzi a kötet alaptónusát. Zaklatott, keserű vádirat a nyomorúságos emberi erkölcs, sőt az életfeltételek ellen. Ezt követi a hat tematikus ciklus.

I. Spleen és Ideál (109 vers, köztük: Az albatrosz; Kapcsolatok; Egy dög, A macska, A lélek hajnala, Őszi ének 1-2.): Világképének legfőbb összetevői rajzolódnak ki verseiből. A spleen szó kedvetlenséget, levertséget; az ideál a vágy eszményét jelöli. Az ember a kettő közt vergődik élete során. Ezek az önvizsgálat versei. Az albatrosz-sorsról, férfi és nő küzdelméről is szó van ebben a ciklusban.

Az albatrosz → Az első három strófa epikus jelegű allegorikus képsort mutat be: a rabul ejtett, a magasságból a mélybe kényszerült madár esetlen, szánalmas sutaságát. A költemény két végletet állít szembe: a fenn és a lenn világát, a magasságot és a mélységet. A fenn a kéklőtisztaságot, a végtelenséget, a korlátok nélküli szabadságot, a szép kalandokat, a földtől való elszakadást hordozza. Ez az albatrosz igazi éltető eleme. Itt felszabadultan csatangoló, kalandokra szálló utas, a „kéklő lég ura”, „szép csoda”, „légi herceg”. Lenn csak fásult és unatkozó, durva élcekkel szórakozó matrózok vannak: ez a rabság, megalázás és romlottság világa. A fenn értékei lenn értéktelenné válnak, visszájukra fordulnak. A légben szállómadár ebben az idegen közegben „esetlen, bús beteg”, s magasba emelőszárnyai teszik nevetségessé, kiszolgáltatottá. A képsor túlmutat önmagán: az értékpusztulás tragikus élményét, a tisztaság és a szépség elkerülhetetlen konfliktusát sugallja a durvasággal, a közönségessel. Az utólag a vershez illesztett negyedik strófa allegóriává egyszerűsíti a költeményt: a szellem embere lenn a földön „bús rab”, élcelődéseknek megvetett célpontja.

Kapcsolatok → Baudelaire programadó verse. Az „templom a természet” metafora már misztikus sejtelmességet áraszt. A templom oszlopait, a természet jelenségeit és tárgyait is ez a különös jelenség hatja át: élnek, üzeneteket súgnak egymásnak. A természet elveszíti konkrétságát, s egy ismeretlen világ jelképeinek erdejévé válik. A valóság jelképes értelmű tárgyait „valami titkos és mély egység” kapcsolja össze: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”. Ebben az egyetemes összefüggésben elmosódnak a különböző érzékterületek határai. Vannak oboa-édes, zöld szagok, s ezekhez erkölcsi minőségek is kapcsolódnak: lehetnek „győzedelmesek, romlottak, gazdagok”. Ugyanígy tűnik el különbség a test és lélek között. Ars poetikája itt szólal meg: „Jelképek erdején át visz az ember útja.”

Egy dög → Az elhullott, férgektől kikezdett, bűzlő állat tetemének végletesen naturalisztikus leírása után a költő a kedveséhez intézett katartikus hatású gondolattal fokozza a paradoxont: És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága, ilyen ragály és borzalom”. Halmozott metaforák és képek révén a vers felszáll; és válik a legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan és örök szerelem himnuszává: „De mondd meg, édes, a féregnek, hogy e börtön vad csókjaival megehet, én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
elrothadt szerelmeimet!” Baudelaire kívülállása az emberi világon egyszerre ijesztő, ironikus és félelmet keltően fenséges.

A lélek hajnala → Baudelaire megszólaltatja az ember gyarlóságát, a züllés undorát és a vágyakozó sóvárgást az ideál felé.

Őszi ének 1 → A vers első része az ősz és a tél közeledésével a halál elkerülhetetlenségét, a riadt lélek borzongó-borongó hangulatát érzékelteti. A „sötétség és hideg” az elmúlás fenyegetésének rettenetét idézi. A fahasábok döngése ijesztő és titokzatos hallucinációkkal telik meg. Ezek mind a halál képzetét erősítik. Tudatosodik a tündöklő nyár és az élet közeli vége. Az első rész tragikumával szemben álla második egység csöndes idillje, mely mégsem tudja elhárítani a fenyegetettséget: „A sír les már az áldozatra.” A sötétséggel a kedves anyáskodó gondossága kerül ellentétbe. A szerelem nem a férfi és nő szenvedélye, hanem „édes naplemente”, „őszi glória”, a forró nyarat elsirató „őszutó szelíd és sárga sugara”. Az ember a halálba ringató ölelést várja az asszonyi gyöngédségtől.

Az óra → A pusztulásra figyelmeztet: „Emlékezz! A mohó Idő megnyeri sorra/ a játszmát, nincs csalás, csak veszthetsz! – ez a rend.”

II. Párizsi képek (20 vers, köztük: A szegény anyókák, Haláltánc, Párizsi álom): Oldottabb hangvételű, leíró és portréversek gyűjteménye, melyben a nyomorultak, az elesettek, a prostituáltak iránti részvét szólal meg.

Reggeli szürkület → Dermesztően idézi a nyomort.

III. A bor (5, köztük: A bor lelke, A szeretők bora): A nyomasztó terhek elől egyetlen menekülési út a mámor.

IV. A romlás virágai (13, köztük: Elítélt könyv felirata, A pusztulás): Az érzéki tobzódás, az erkölcsi lázadás helyzetei szólalnak meg. A bűnök világa, perverzitás, csömör, a pokol legmélyebb bugyrai jelennek meg. Ezek a legszörnyűbb versek a kötetben.

V. Lázadás (3: Szent Péter nemet mond, Ábel és Káin, A sátán litániája): A metafizikus lázadás, a „satanizmus” hangjai szólalnak meg. Lázadás Isten, Krisztus és Ábel faja ellen, dacból, amiért az ember nem juthat a fényre. Az istenkáromlást a hit egyfajta kinyilvánításának tartja itt Baudelaire.

VI. A halál (6 vers, köztük: A szeretők halála, A szegények halála, A művészek halála, Az utazás): A végső ismeretlenre tár kaput. Az unalmas és kiábrándító világból csak a halál a kiút. A szenvedéseket átélt ember megérdemli ezt a boldog és szép halált. Ez egy jó dolog az élet után, az egyetlen jó, ami még történhet.

Az utazás → A ciklus és az egész kötet záróverse. A költő élet- és művészetfilozófiájának foglalata, jelképalkotó művészetének csúcspontja; lírai mítosz. Költői szemlélete műfajteremtő: a világjárás motívumát, a térben és időben megtett, valóságos helyváltoztatást a belső élet egymással összefüggő kalandozásaira hangszereli át. A legelső strófa kétféle látásmódot állít egymással szembe: a „mappa” (térkép) előtt álló gyermekekét, akiknek még a Mindenség tág; és az élete vége felé visszaemlékező felnőttét, aki már tudja, hogy milyen kicsi a világ. Az életbe indulókat különböző célok kecsegtethetik,de az „igazi utazók” azok, „kik mennek, hogy menjenek”, akiket végzetük sodra hajt, s „új és változó,titkos kéjek veszélye” vonz. A többiek Célt, partot, kikötőt hajszolnak reménykedve: „üdv, hírnév, szerelem” csábítja őket. A Cél azonban mindig elillan, a reményteli part kiábrándító,az Arany-Sziget, a jósors ígérte táj hajótöréssel fenyegető zátonnyá válik. A „csodás utasoktól”, kik már bejárták a tengert, szeretné megtudni a kiüresedet lelkű, egyre csalódottabb ember, hogy milyen is az élet,miféle titkokat rejt a végtelennek képzelt óceán. A negyedik rész a színes álmok, vágyak látomások, csodák „útinaplója”. A hatodik rész a bűnök, a harcias hitek és perverzitások tapasztalatait összegzi. A hetedik rész a hallott élettapasztalatok kiábrándító összegzése, az emberi élet negatív summázata: „Ma, tegnap, holnap és örökre a világ/ egyhangú, kicsi hely.” A tapasztalásnyomán sivárrá, egyhangúvá, unalmassá vált a valóság, kicsinnyé szűkült az egykor oly tágnak hitt világ. Egyetlen új és ismeretlen létezik még: a halál. Talán valami eddig nem ismerttel találkozhatunk, újra feléledhet a remény: „vár reánk az Árnyak Óceánja,/ s mint ifjú utasé, szivünk friss lesz és vidám.”

Baudelaire egyéb művei

- Mesterséges Paradicsomok, ópium és hasis (1860), ennek második része Az istenember

- A fájó Párizs - prózakölteményei

-Röppentyűk és Meztelen szívem - naplójegyzetek

- Esztétikai érdekességek (1868) és Romantikus művészet (1868) - művészeti kritikák.

Verlaine, Rimbaud, Mallarmé

A 19. sz. második felében a polgári társadalmak erősödésének következtében társadalmi kiábrándulás figyelhető meg. Ennek következménye a dekadens jellegű költészet: a l’art pour l’art (művészet a művészetért). A lírában a szimbolizmus váltja fel a romantika stílusát. A szimbolizmus a francia lírában születik meg. A stílus legfőbb eszköze a verszene és a kép. Az expresszionizmus a kiindulópontja, a szimbólum és a szinesztézia keveredése.

Képviselői Baudelaire, Verlaine, Rimbaud és Mallarmé.

Paul-Marie Verlaine (1814-1896)

Élete

A szimbolista mozgalom megindítása az ő nevéhez fűződik. 1885-ben Elátkozott költők címen mutatta be az új nemzedék legjelentősebb képviselőit, köztük Rainbaud-t és Mallarmét. Verlaine végigjárta az új líra fejlődésének mindhárom lépcsőfokát (parnasszizmus, szimbolizmus, impresszionizmus).

Verlaine Metzben született, jómódú polgári családban. Párizsban tanult; szülei jogi pályára szánták, őt azonban csak az irodalom érdekelte. A művészek szertelen, züllött, bohém életét élte. Gyenge akaratú ember volt. Első verseskötetei a Szaturnuszi költemények (1866) és a Gáláns ünnepek (1869) még a parnasszisták hatását mutatja. 1870-ben megnősült, feleségül vette Mathilde Mauthét. Egy rövid időre megnyugvást jelent a család. A jó ének (1870) kötetének verseit a feleségével való kapcsolata ihlette. Ezt a boldogságot egyrészt a francia-porosz háború fúlta fel, de különösen Rimbaud-val való többéves viharos kapcsolata. Együtt csatangoltak Belgiumban, Angliában. Erotikumtól sem mentes barátságuknak az vetett véget, hogy Verlaine rálőtt Rimbaud-ra. Verlaine két évet ült a belga börtönben. A börtönévek megtörték, lelke fogékonnyá vált a vallás ihletésére. Vallásos témájú kötete a Jóság (1881). 1883-ban visszatért Párizsba, s visszasüllyedt a züllésbe, egyre jobban rabjává tette a „zöld méreg”. Szegénységbe és betegségbe süllyedt. Ekkori versei a Párhuzamosan (1889) kötetben jelentek meg. Nyomorban halt meg Párizsban.

I. Szaturnuszi költemények (parnasszista szellemben íródott)

Őszi chanson → A vers szimbolizmusa bonyolult hangulatot áraszt, az elmúlás jelképéhez pedig impressziót örökít meg. Megszólal a dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is. A haldokló természettel együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd melankóliába oldja a költemény zenéje, a szavak és hangok muzsikája. Az első versszak egyhangú rímei s a mély magánhangzók sokasága, a ritmus lüktetése minden tartalomtól és szójelentéstől függetlenül zenei élményt és búsongó érzést ébreszt. A nyelvi anyag szerepe, hogy hordozza e vers tartalmát. A szavak jelentéshatárai elmosódnak, konkrét és elvont szavak kerülnek egymás mellé („éjfél kong”, „rossz szél”, „ősz húrja”).

II. Gáláns ünnepek( parnasszista szellemben íródott)

Holdfény → A holdfény egyszerre felfedi és elrejti a vers tárgyát. A műkét klasszikus toposzt, a világszínház és a szomorúbohóc archetípusát használja föl. Mindezeket a megszólított belső világába helyezi, így a szerelmi dalként induló költemény a belső folyamatok elemzésévé válik. A táncoló, éneklő csoport jelképezheti azokat a hazugságokat, amelyeket a külvilág kedvéért a szubjektum magára vonatkoztat, és amelyek gátolják a szomorúság, gyász, fájdalom átélését. A holdfény csöndes zuhataga véget vet a külső és belső ellentétének.

Érzelmes párbeszéd → Nagy kortársaival szemben nála a hangsúly a nosztalgiára helyeződik. A dalt a romantikusok után ő helyezi vissza jogaiba. Dalaiban mélység és könnyedség egyesül. Halál és szerelem állandó kapcsolódása nála nem hoz iszonyú látomásokat, a rég elhallgatott, kedves hangok inkább megnyugvást ígérnek, az elhagyott parkban suhanó árnyak szelíd szomorúságról vallanak csak.

Zöldben → Talán a francia költészet legszebb szerelmes verse.

III. Jóság

Nagyrészt a börtönben írja kötetét melyet a francia neokatolikus líra alapművének tartanak. Verlaine katolicizmusa éppen úgy végletességeire utal, mint amennyire szerelmi költészete.

Uram, szerelmed megsebesített → Belső hitelességéhez nem férhet kétség. Szélesen szárnyaló, súlyos veretű istenes versén a Biblia és a liturgia hatása érződik.

gaspard Hauser dalol → Helyzetdal. A romantikus sorsú német ifjúban a maga sorsát siratja. A vers végén költészete központi kérdését teszi fel: „Későn jöttem? Korán? Miért? Mit keresek én e világban?” Egyetlen kivétel a kommün korszaka, amikor rövid időre megtalálja a helyét a világban.

IV. Hajdan és nemrég

Költészettan → A szimbolizmus valóságos programnyilatkozata. Verlaine ebben fejtette ki a szóművészet és a zene összekapcsolásának eszményét. Száműzi a költészetből a gondolatiságot, a filozófiai vagy politikai tartalmat. A jó versből száműzi a csattanót, a túl csengő rímeket. A finom Árnyalatot, a sejttetést hangsúlyozza. A fátyolozottság része a varázsnak. A nyelvet fel kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól. Hagyni kell, hogy a szavak maguk vonzzák-válogassák egymást, mert „legszebb a részeg dal, amelyben a Kétes és Biztos egyesül”. A varázsos szómuzsika s a finom árnyalatok-hangulatok kifejezése a legfőbb cél. Az így felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésének eszköze. Minden egyéb „csak irodalom”, vagyis üres szó. Ars poétikájának jelszavai: „Zenét minékünk, csak zenét!”

A legyőzöttek → A kommün bukása után írt megrendítő politikai versében új, „végső csatáról”, „kegyetlen győzelemről” álmodik. Reményei összeomlása után változik csak meg a hangja, keres menekülést a vallásban és a szerelemben.

Fáradtság → A századvégi dekadencia programverse. A Római Birodalom hanyatlását idézi.

V. Párhuzamosan

Barátnők a balkonon, Seguidilla (spanyol dalforma és tánc), Auburn (Gesztenyebarna) → A testi szerelem himnuszai ezek a versek, erotikával fűszerezve.

További kötetei:

Boldogság, Dalok őhozzá, Meghitt liturgiák, Ódák az ő tiszteletére, Elégiák, A pokol tornácán → Az érzékiség irányába mennek el.

Jean-Nicolas-Arthur Rimbaud (1854-1891)

Élete

Charleville-ben született, apja katonatiszt, aki otthagyta feleségét Anyja szigorú volt. Költő voltát is nagyrészt anyjának köszönhette. A koraérett diák hibátlan latin nyelvű versekkel kápráztatta el tanárait (Ofélia, Élmény).

Mániákus csavargó, „széltalpú” (Verlaine nevezte így) ember volt. Járt Brüsszelben, Londonban, Alexandriában, Cipruson, Olaszországban, Abesszíniában. Afrikában trópusi daganatos betegségbe esik. A marseilles-i kórházban halt meg.

Rimbaud előfutára szinte minden avantgárd irányzatnak.

Kamaszzseni, aki 16 és 19 éves kora között alkotta meg életművét. Rimbaud démonikus lázadó; semmilyen kötöttséget nem visel el. Pályafutása alatt végigjárja a költészet egész fejlődéstörténetét, a népdalszerűen egyszerű versektől a legbonyolultabb formákig, majd ezek széttörésével egy új költői nyelv teremtéséig.

I. A gyermek költő pályája néhány nagy lélegzetű költeménnyel indul.

Napfény és hús, A kovács → Kamaszos hév s az iskolai retorika hatása érződik e darabokon, amelyeket még csak az egész költeményen átívelő hatalmas lendület tart össze.

Első verseiben kamaszos erotika, a szabadságért való rajongás, a zsarnokság gyűlölete, a társadalmi igazságtalanságok miatti felháborodás, a kisemmizettek iránti részvét szólal meg.

A meghökkentek → Öt kicsi gyerek a pince ablakában térdelve figyeli a kenyérsütés misztériumát a téli homályban. Ámulatukban a pékműhely égi csarnokká válik, ők maguk „zúzos Jézuskákká”, de hajladozásukban nadrágjuk „szétrepedezget”, „s a téli szélbe csüngve reszket/ rajtuk az ing”.

II. Egy 10 szonettből álló gyűjteményben szólal meg először önálló hangja. A tömör kifejezés, szigorú komponálás iskolája jellemzi verseit. A kezdeti, áradó formákban megnyilvánult lendület itt belsővé válik, egyfajta vagabundus életérzéssé; emellett továbbra is megmarad a már korábban is meglevő ironikus-szatirikus hangnem. Kamaszkori csavargásai idején írja (realisztikus útinapló).

A völgyben egy katona alszik → Idill és tragédia sajátos együttese. Úgy tudja megírnia katona halálát, hogy a fiatalság szépsége álomnak hazudja benne a halált.

A Zöld Hordóban, A kísértő → A kamasz bájos szereleméhsége egy cselédlány iránt.

Kóborlásaim → Elragadó önarckép elnyűtt ruhában és sebzett cipőben, aki így is Múzsáját szolgálja.

III. Egyre fokozódik a költő szociális érzékenysége, ami a Kommün időszakának verseiben teljesedik ki legjobban (Párizsi csatadal, Jeanne-Marie keze). A költő várakozásai csalódásba torkollnak: mégsem jön el az a materialista jövő, amelyben, mint írta, „a Költészet többé nem a Cselekvés ütemére fog járni; hanem előtte”.

IV. 1872-től prózakölteményeket kezdett írni. Les Illuminations (Színvázlatok) cím alatt váltak ismeretessé. A darabokra hullott világ egységének belülről, látomásos formában való rekonstrukcióját kísérlik meg e költemények. Rimbaud általuk vált nemcsak a szürrealisták, de az egész modern francia költészet legnagyobb és legközvetlenebb előfutárává.

V. Verlaine-nel való szakítás után bezárkózik padlásszobájába, befejezi a korábban megkezdett Egy évad a pokolban (1873) művét. A „pokol”: a Verlaine-nel töltött idő tisztátalanságai és illúziói. Rimbaud egész addigi életének, költészetének nagyszerű összefoglalása, s egyszersmind búcsú a költészettől. Utolsó dalaiban, a ciklus betétverseiben már egy véglegesen bezárult világot sejtünk. S egyszersmind valami végső, áttetsző egyszerűséget.

A részeg hajó (1871) → Bizonyíthatóan Baudelaire Utazás című versének hatására keletkezett. Rimbaud szimbolista költészetének mintadarabja. De impresszionista képek is megjelennek benne („párduc-szem fényű”, hínáros”). A megszemélyesített hajó egyes szám első személyű monológjából a hétköznapi életből való kitörés, az elvágyódás fejeződik ki. A részeg hajó megszabadulva vontatóitól, legénységtől, elveszítve kormányát és a horgonyt, elszakad a mindennapok megszokott kötöttségeitől. Kijut a „roppant tengerek költészetébe”, a végtelen kozmoszba, s szédítő és magányos útján az ismeretlen felé tart. A költői én azonosul a sodródó hajóronccsal: „Ímé, ez vagyok én! Züllött hajó, hináros.” Hallatlan és megnevezhetetlen dolgok között tántorog. A hatodik versszaktól kezdve a végletes élmények szólalnak meg. A hatalmas képáradat meghökkentő és megborzongató jelképek szinte bégtelen halmaza. A nagyszabású víziók sorában soha nem sejtett fölfedezések, benyomások, élmények, meglepetések, újszerű tapasztalatok jelennek meg. A látnok-költő elmondhatatlan szépségek és riasztó borzalmak csodáit látja. A „züllött hajó” „nagy bűnössé, nagy átkozottá válik”, s a „legfőbb dolgok Tudója” lesz. Nemcsak a Pokol közelébe jut el, hanem a „boldog Jövő titkához” is. Ennyi csodától és titoktól meggyötörve a költő-hajó elbizonytalanodik, megkezdődik a kiábrándulás folyamata. A hangnem elégikussá válik. Visszavágyódik „Európa kivénhedt földjeire”. Vágyai „egy kicsi víz”, „egy vak tócska” felé vonzzák, hol békés papírhajóként libeghetne az ámbrás alkonyatban. A kozmikussá növesztett hajó és a kis játékhajó kontrasztjában a gyermekkor ártatlansága utáni nosztalgia kap hangot. A részegítő utazás után már nem lehetséges a visszatérés. A hajóroncs „nem szállhat révbe többé kalmárhajók után”. Fájdalmas, csalódott lemondással zárul a költemény.

Magánhangzók szonettje (1871) → Impresszionista- szimbolista vers. A kezdő sor izgatott felkiáltásai a hangokat különböző színekkel azonosítják, majd a hangokhoz zaklatott képzetek, látomások fűződnek. Ahogy a színek között is megtalálható az ellentét, ugyanúgy kerül egymás mellé a látomásokban is a szenny és a tisztaság, a rútság és a szépség, az undor és a lelkesedés, a fájdalom és a mámoros gyönyör, az ijesztőhang és a békéltető égi csönd. A fekete A a szörnyű bűzt belepő fekete legyeket és az árnyak öblét; a kék Ó az ítéleti harsonák hangját és a földöntúli csöndet; a piros I a kihányt vért és a kecses női ajkat asszociálja. Cak a fehér É-hez és a zöld Ü-höz kötődnek pozitív, felemelő és megnyugtató képzetek. A színekhez kapcsolódó képzetekben fölfedezhető emelkedő tendencia: a szennytől eljut a megtisztult szférába, „melyben világok és angyalok kerengnek”.

Delíriumok II-A szó alkímiája → Rimbaud így jellemzi önmagát és költészetét: „Csöndeket, éjszakákat, írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem... Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor fölébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére és Kimmeriának, az árnyak és örvények hazájának határára.”

VI. Rimbaud költészettel kapcsolatos koncepciója az, hogy a költő első lépése saját maga felfedezése, második látnokká válása. Ez úgy történik meg, hogy összezavarja összes érzékét, így érkezik el az ismeretlenhez. Mindez a későbbi szürrealisták felé mutat.

Az Utolsó versek (1872) darabjaiból a szegények, kitaszítottak iránti bensőséges részvéte érződik emelkedett, forradalmi érzületű, új líraeszményt teremtve.

Stéphane Mallarmé (1842-1898)

Élete

Párizsban született. Nagyszülei nevelték fel erősen vallásos szellemben. Érzékeny, visszahúzódó, furcsa, távolságtartó ember volt. Egy szegény leányt, méghozzá német leányt vett feleségül. Angol nyelvtanár lett. Az 1880-as évektől maga köré gyűjtötte a kortárs költők legjobbjait, a fiatal szimbolistákat. Valvins-ban halt meg.

Nagyon elvont, nehezen érthető verseket írt. A kiválasztott keveseknek írt. Nem a mondatok élnek verseiben, hanem a szavak, amelyek elveszítve megszokott szótári értelmüket új jelentéseket vesznek fel, s többértelmű jelképként hatnak

I. A Jelenkori Parnasszus (1866) antológiában 10 verse jelent meg.

Tengeri szél → Az elvágyódás szimbóluma jelenik meg itt: „Futnék! Csak innen el!” A lélek horgonyt felszedő hajója szűzi, messzi partra, az ismeretlen felé szeretne szállani cél nélkül és úttalan. A való világ idilli keretei elveszítik visszatartó erejüket, megsemmisülnek a messzeségek türelmetlen útra hívásában.

Sóhaj → A vers központi metaforája, szimbóluma az őszi szökőkút. A magasba, a Kék felé törő vízsugarak minduntalan visszazuhannak a földre, ellankadnak a szökőkút medencéjében, melynek tükrét már az októberi ősz haldokló avarja borítja be, s nem tükrözheti vissza az ég kéklő ragyogását. Ugyanígy sóhajtozik a lélek is a „halk nővér” felé, hiszen testvére az Azúr végtelensége, tisztasága. De a lélek magasba vonzódása is reménytelen: a cél elérhetetlen, a vágyak beteljesületlenek, visszazuhannak a kiábrándító valóságba, az ősz korhadó-porladó levelei közé.

II. A következő években öngyötrő lassúsággal dolgozott ki néhány nagy költeményt. Igazi szimbolista világ-tükröztetések voltak.

Herodiás → Heródes Antipász felesége. Ő mondja Salomének, hogy Keresztelő János fejét kérje táncáért cserébe. A költő tudatosan halmozza a szavak és a képek többértelműségét. A többször átdolgozott, kiegészített Herodias teljesen sohase készült el. Töredékként adta végül is közre.

Az egy faun délutánja → Tökéletes egész. Mallarmé ezzel emelkedett az elismert legnagyobbak közé. Görög mitológiai környezetbe játszódó képzeletbeli történet a furulyázó faunról, aki el akarja érni a táncoló, kergetőző nimfákat, ámde ők elérhetetlenek.

III. Napóleon polgári imperializmusának éveiben Mallarmé elvonuló, elzárkózó volt. Magatartásával, stílusával nem tiltakozott, hanem menekült. Ez az elfordulás meg is felelt a polgárság kritikus, de nem harcos szellemének. Felháborodásukból nem küzdelem, hanem undor következett.

Ez a szűzi, szilaj, ez a szép, mai nap (1885) → A versben megjelenő, tóba fagyott hattyú a művészetet jelképezi a zord világban

IV. Későbbi művei: Nosztalgia, Álom, Vágy.

Későbbi versei: Edgar Poe síremlékére; Gyászbeszéd.

Realizmus. A realista regény.

Az ipari forradalom győzelme a napóleoni háborúk után lassan egész Európában átalakította vagy legalább is magához rendelte a gazdaságot. A szabadversenyes kapitalizmus egyre inkább globális méretűvé vált. Ez a folyamat az 1850/1860-as évekre válik befejezetté. A szinte fölfoghatatlan mértékű és ütemű változások nemcsak a gazdaságot és társadalmat változtatták meg, hanem a tudományok is hasonló jellegű változáson mentek keresztül. A Nagy francia enciklopédia aprólékosan rögzített szintje ipartörténeti dokumentum lett. S a tudományok változása megkövetelte a filozófiai elgondolások módosítását is.

Az 1848-as forradalom utáni két évtizedben egymás mellett él a romantika és a realizmus.

Romantika	Realizmus
Elfordul a jelen valóságtól.	A valóság felé fordul.
Különleges hősök.	Tipikus alakok.
Szubjektivitás. Az elbeszélő érzelmileg viszonyul a műhöz.	Az elbeszélő kívülről figyeli az eseményeket.
A hősök lelkileg nem mindig hitelesek.	Hiteles lélekrajz.
A líra a domináns.	Kedvenc műneme az epika.
Metaforikus, költői nyelv, képek áradása.	Száraz, fegyelmezett, dísztelen stílus, tárgyilagosság jellemző.

Realizmus

A 19. század első harmadára a polgárság rájön, hogy az eszményi kapitalizmus (a 18. században megfogalmazott polgári utópia) nem azonos a valósággal.

A realizmus stílusirányzata a 19. század első negyedében-harmadában alakult ki, s a 20. század első harmadáig-feléig különíthető el.

A realizmus elnevezés a latin realis szóból eredeztethető. Jelentése tárgyias, valós. Többjelentésű szó. Tágabb értelemben a valósághűbb, formahívebb reprodukálásra törekvő irodalmi irányzat, amely koronként másképp jelenik meg. Szűkebb értelemben a 19. század egyik stílusirányzata.

A realista regény előzményei

Sokat köszönhet a 19. századi ún. polgári regénynek a realista regény. Művelői Swift, Defoe, Fielding. Ebben megjelenik a felvilágosító szándék, kritika, és az embert mint egyént próbálja ábrázolni. Ezt a franciák is kialakítják (Diderot: Az apáca). Fielding műveiben a legfejlettebbek a realista jegyek.

A szentimentalizmus énregénye is mutat realisztikus jegyeket, csakúgy, mint a romantika történelmi regényei (Victor Hugo: Nyomorultak).

Az 1830-as évektől számítjuk a realizmust. Balzac az 1830-as években dolgozta ki írói módszerét Goriot apó (1834) korképében és aprólékos leírásában.

A realista nagyregény diadala 1848-ig tart. Ezután megindul a realista regény felbomlása, válsága. Egyfajta töredezettség, illúziótlanság kezdi jellemezni. Stendhal, Balzac, Thackeray hittek a teljesség elérhetőségében, a valóság bemutathatóságában. Nagy formátumú hősöket mutattak be.

Gustave Courbet francia festő honosította (Realizmus volt kiállításának címe). Courbet író barátai 1856-57-ben Realizmus címen egy folyóiratot is indítottak.

Realista elnevezés az 1850-es évek irodalmában is elterjedt.

Vele párhuzamosan sok más stílusirányzat él ekkor: Klasszicizmus, romantika, naturalizmus, parnasszizmus, impresszionizmus, szimbolizmus.

A realizmus alkorszakai

I.	a realizmus kialakulása (az 1820-as, 1830-as évektől az 1850-es, 1860-as évekig)	- a romantikával együtt az új világábrázolás népszerűsítése a cél; - a külső világ rajza az első: elsősorban a - társadalom rétegzettségét mutatja be; - a társadalomkritika visszafogottabb, nem ritkán antikapitalista
II.	az ún. nagyrealizmus (az 1850-es évektől az 1870-es, 1880-as évekig)	-az új irodalmi irányzatoktól (szimbolizmus, impresszionizmus) elkülönül; - a belső világ rajza válik fontosabbá: a társadalom rétegzettsége milyen változásokat hoz létre az egyéniségben; - a társadalomkritika szigorú, az általános emberi értékek hiányára mutat rá, de lát még reményt a pozitív irányban történő változásra
III.	a naturalizmussal versengő, azzal keveredő realizmus - nevezik kritikainak is (az 1880-as évektől az 1910-es, 1920-as évekig)	- kísérlet a naturalizmustól való elkülönülésre; - az egyén kerül előtérbe: a lelkében és tudatában lejátszódó változások; - a társadalomkritika szigorú, a javulásra nem lát reményt
IV.	az ún. utórealizmus (az 1910-es évektől az 1930-as, 1940-es évekig)	- kísérlet az avantgárd eszközeinek, tapasztalatainak felhasználására - vagy mereven elhatárolódva mindentől akadémizálódik; - vagy az egyén kerül előtérbe, s itt átcsúszhat az abszurdba, a groteszkbe - vagy átcsúszhat a társadalmi réteg reprezentánsa, s így megszületik a sematikus irodalom; - a realizmus nem képes ellenállni az ideologizációnak (társadalmi, politikai, hatalmi üzeneteket kell közvetítenie)

A realista nagyregény ismérvei

A műfajok közül a 19. sz. közepén a regény tör az első helyre. A realista regény a műfaj olyan típusa, amely egy történelmi korszakot, a korai kapitalizmust, a maga totalitásában igyekezett bemutatni.

A 18. sz-i polgári regényből kinövő, a romantika bizonyos sajátosságaival meggazdagodott realista nagyregény a pozitivizmus korában kapja meg végső formáját.

Jellemzői:

- A regényvilág tolmácsolása tárgyilagos és mindenttudó. A regényvilágot harmadik személyű, objektív, tárgyszerű előadás hozza létre.

- A regény tere valóságos tér, ideje valóságos idő. A regény idődimenziójának szabályai szerint a regényszereplők órája együtt halad az olvasóéval. Ha a cselekményben ábrázolt eseményeknél korábbi vagy későbbi eseményekre kerül sor, ezeket az író külsődlegesen összefoglalja, értelmezi.

- A regényhős hús-vér jellem, akinek küllemét, lelkét, ételmét a regényíró hiánytalanul ismeri. A regény központi figurájának sorsába oldja bele az ró a regényvilág közlését, információs anyagának összességét.

- A realista regényíró úgy válogatja eseményeit, hogy azok emelkedő, fejlődő egységű cselekményt eredményezzenek.

- A cselekmény történéselemeit szigorú ok-okozati meghatározottság akadályozza.

- A realista regény szerkezete úgy épül fel, hogy minden fejezet egy szinttel bővebb, tágabb eseményeket teremt, amelyek fokozzák, kibontják, tovább viszik a korábbi fejezetben megtudottakat. Ennek három eleme: a leírás, a megjelenítés, beavatkozás az eseményekbe.

E regénymodell megteremtői: Balzac, Stedhal, Thackeray.

Legjelentősebb regényírók: Flaubert, Eliot, Turgenyev, Tolsztoj.

Stendhal (Marie Henri Beyle)

(1783-1842)

Stendhal valójában egy német kisváros neve. Henri Beyle Grenoble-ban született, apja a város polgármestere. Anyját korán (7 éves korában) elveszti. Nagyapja nevelte, aki republikánus volt, és nagy hatással volt Henrire. Párizsba kerül, bohém életet kezd élni. Az 1790-es évek végén, a napóleoni hadjáratok idején belép a seregbe, diplomáciai, élelmezési feladatokat lát el. Műértő, kedvelte a zenét, festészetet. Racine és Shakespeare című írásában a romantika mellett foglal állást a klasszicizmussal szemben. Megírja Haydn és Mozart életrajzát; a Festészet történetét Útikönyve a Róma, Nápoly és Firenze, amelynek borítóján szerepel új írói álneve. Visszatér Párizsba és megjelenteti A szerelemről című írását. Ebben fejti ki az ún. kikristályosodási elméletét: ha a férfi szerelmes, a nőt maga ideájával veszi körül.

Csakhamar egyik hangadója a romantikus mozgalom liberális szárnyának. Gondolkodására főleg Destutt és Tracy hat, barátkozik Courier-vel, Mérimée-vel, Saint-Beuve-vel. Stendhalt a júliusi forradalom után konzullá nevezik ki

Civita Vacchia városába, Olaszországba. Hivatali munkája mellett olasz tárgyú elbeszéléseken dolgozik, s megírja Napóleon életét. 1842 telén Párizsban tölti szabadságát, váratlanul szélütés éri. Sírkövén kívánsága szerint ez olvasható: „Arrigo Beyle, Milanese.”

Armance (1827) címmel jelenik meg első regénye. Ez egy Octave nevű arisztokratáról szól. Egy jóravaló fiatalemberről, aki irigyli a nem nemesi származású embereket, akik dolgozhatnak. Tétova ember. Párbajt vív Armance-ért, de mivel impotens, akarja is meg nem is ezt a szerelmet. Végül, hogy megvédje a nőt, feleségül veszi, de aztán elutazik, és a hajón megmérgezi magát. A regény leleplezi az arisztokrata világ tehetetlenségét, ingyenélőségét. Nagy felháborodást váltott ki a saját korában. Ez a regény még nem kiforrott, nem válik híressé vele.

Vörös és fekete (1831)

A Vörös és fekete alcíme Krónika 1830-ból. A Restauráció-korabeli társadalom kegyetlen krónikája. Mottója: „Az igazságot, a kíméletlen igazságot!” Julien Sorel a regény főhőse visszafojtja valódi érzelmeit, alakoskodik az alakoskodók között, az elmélkedés gyönyörét élvezve hódít meg olyan nőket, akiknek a társadalmi helyzete és rangja magasabb az övénél. De mégsem annyira romlott, hogy mindezt bírná a végletekig. Talán erre a nagyon esendő emberi tartalomra utal e rejtélyes, többértelmű cím is: a vörös és fekete ellentéte nemcsak a politikai erők küzdelmét sejteti, hanem, mint a ruletten a nyerést és a vesztést is. A fekete az egyetlen járható utat, a papi pályát jelképezi, a vörös katonaságot. Lehet általánosabb az értelmezés: siker és dicsőség – bukás és halál, amelynek lehetőségét magában hordja az ember. Julien megpróbált kitörni, ahogy épp tudott. Életútjának minden mozzanatán érződik a folyamatos, riadt tekingetés hátra és előre, lefelé és felfelé. Julien menekülhetne, de nem teszi, mert utálja már az álarcot, s a végső küzdelemben, bíráival szemben, erős és szabad akar maradni. Emberi méltóságát az önként vállalt halállal szerzi vissza. (Sztoikus szabadságfogalom: elfogadni a megváltoztathatatlant, harmóniában élni önmagunkkal.)

A nők ablakához támasztott létra a karrierizmus szimbóluma a műben. A regény végül mégse karrierregényként zárul, mert Julien megtisztul, felemelkedik előttünk.

A történet valóságalapú. A Törvényszéki Újság 1827-es számában olvasta Stendhal, hogy egy fiatalember rálőtt egy férjes asszonyra a templomban. Kinyomozták, hogy a köztük lévő szerelmi viszony miatt történt ez az eset. A fiatalember náluk volt házitanító előtte.

1. fejezet

A regény főhőse Julien Sorel, egy ács fia, aki egy Verriéres nevű kisvárosban él. Nem szeretik családjában, mert okos, szellemes, tehetséges. Egy pap figyel fel rá, mert kívülről tudja az Evangéliumot. Fivérei nem szeretik, mert irigyek rá. Apja azért nem szereti, mert nem dolgozik a fűrészüzemükben (egy gerendán ülve olvas – átvitt értelmű, társadalmi szerepére utal).

A polgármester felfogadja Julien-t házitanítónak. Julien ki akar törni a kicsinyes világból. Papi pályára készül (feketében jár), de Napóleonnal is szimpatizál. Julien mindenkit elkápráztatott tudásával. A gyerekek rajongtak érte, s nem volt olyan nőcseléd, akinek ne dobogtatta volna meg a szívét. Ő azonban nem érezte jól magát az úri társaságban. Mikor de Renalnénak tudomására jutott, hogy a fiúnak kevés a fehérneműje, felajánlotta, hogy vesz neki, de ő ezt büszkén visszautasította. Nem is sejtette, hogy becsületességével és látszólagos odaadásával közben sikerült meghódítania a háziasszony szívét. Elisa, de Renalné cselédje tekintélyes örökséghez jutott, s kijelentette, Julien felesége szeretne lenni. Mindenki - még Chélan abbé is - igyekezett rábeszélni a fiút a házasságra, ő azonban jövőbeli fényes terveire gondolt, s visszautasította a lányt.

De Renalék közben vidéki birtokukra, Vergybe utaztak, ahova Julient is magukkal vitték, majd megérkezett Derville-né, a polgármesterné unokahúga is. De Renalnak nemsokára vissza kellett mennie, s Julien egyedül maradt a két asszonnyal és a gyerekekkel. Érzelmei ellenére azonban de Renalné igyekezett tartózkodóan viselkedni Juliennal. Ez a túlzott visszafogottság viszont felkeltette a fiú figyelmét, s elhatározta, hogy valamiképp megtöri az asszony ellenállását. De Renalné életében először érzett szerelmet, de a házasságtörés szörnyűsége visszariasztotta, ezért elhatározta, hogy hidegen fog bánni a fiúval, noha ebbe egészen belebetegedett.

Julien elhatározta, hogy szeretőjévé teszi az asszonyt, de csak azért, ha majdan szemére vetik egykori nevelői állását, legyen mivel megmagyaráznia azt. Ezen gondolatmenetet követően hevesen szerelmet vallott de Renalnénak. Az asszony rendre utasította. Julient ez elkedvetlenítette, s hazautazott Verriéres-be. Másnap újult erővel tért vissza, s minden óvatosság nélkül közölte de Renalnéval, hogy hajnali kettőkor átmegy a szobájába. Talán őmaga lepődött meg a legjobban, hogy végre sikerült megszereznie magának ezt az erkölcsös asszonyt. Ettől fogva rendszeressé vált, hogy Julien éjszakánként felkereste de Renalnét. Az asszony a közöttük lévő tízéves korkülönbség miatt aggódott, de Julien meggyőzte arról, hogy szereti. Derville-né megpróbálta figyelmeztetni barátnőjét, hogy kapcsolatuk nem vezet jóra, de de Renalné ezzel nem törődött. Julien feltárta de Renalné előtt valódi politikai érzelmeit, de úgy, mintha mindezt csak egy barátjától hallotta volna.

Szeptemberben Verriéres nagy eseményre készült, de Renalék hazautaztak, s elkészítették a fogadást. Nem kis felháborodást keltett a helyiek körében, hogy paraszti származása ellenére Julien a válogatott díszőrség tagja lett. Otthon de Renalné legkisebb fia, Stanislas-Xavier megbetegedett. Állapota egyre rosszabbra fordult, az asszony magát okolta ezért, s elhatározta, hogy mindent bevall férjének. Juliennak csak nagy nehezen sikerült lebeszélnie arról, hogy tönkretegye mindannyiuk életét. Felajánlotta, mindenben engedelmeskedik neki, hiszen ő is bűnös, s az asszony beleegyezett.

Elisa, mikor rájött, hogy szerelmét tulajdon úrnője csábította el, elhatározta, hogy bosszút áll, s Valenod-val névtelen levelet küldött de Renalnak. Aznap éjjel a szerelmesek nem találkoztak. Julien másnap levelet kapott de Renalnétól, melyben az asszony azt kérte tőle, hogy kapcsolatuk megmentése érdekében írjon egy a férjéhez hasonló névtelen levelet neki is, ő majd bemutatja azt urának, s így elhitetheti vele, hogy megpróbálták megrágalmazni őket. Julien követte az utasításokat, s egy könyv kivágott szavait ragasztotta fel a kapott papírra. De Renalné úgy tett, mintha épp most érkezne Verriéres-ből, s felháborodva nyújtotta át férjének az aljas rágalmakat tartalmazó levelet. A beszélgetés közben elárulta, hogy Valenod valaha udvarolt neki, mire de Renal látni kívánta a tőle kapott leveleit. Meglepődve látta, hogy a levélpapírok megegyeznek, tehát a névtelen üzenet Valenod műve. De Renalné terve sikerült. Valenod elintézte, hogy Elisa elhagyhassa a polgármesteréket, a lány pedig távozásakor mindent elmondott Chélan abbénak. Luliennek azonnal Besançonba kellett utaznia. Ott beiratkozott a szemináriumba. Az igazgató, Pirard abbé volt. Julien mindenben a legjobb akart lenni, ami itt bűnös hivalkodásnak számít. De nem volt elég képmutató, ez pedig egy szemináriumban a legfőbb szabály. Társai kiközösítették, Luther Mártonnak kezdték csúfolni, s néha már-már majdnem megverték. Castanede abbé, az aligazgató, aki gyűlölte a janzenista Pirard-t, mindenben megpróbált keresztbe tenni neki. A tanárok közül a jóságos Chas-Bernard abbé kedvelte Julient. Úrnapja közeledtével az abbé, aki a helyi székesegyház szertartásvezetője volt, megkérte a fiút, hogy jöjjön el feldíszíteni a templomot. Julien boldogan segített barátjának. Amikor a körmenet megindult a templom felé, még csak néhányan tartózkodtak az épületben. Julien feladata volt, hogy a rendet felügyelje. Egy térdelő nőhöz lépett, és hirtelen felismerte de Renalnét. Az asszony elájult, mire a közelben tartózkodó Derville-né elküldte Julient. A fiú távozott, de már ő is alig állt a lábán.

Nemsokára elérkezett a vizsgák ideje. Julien kitűnően felelt, de a de Frilair vezette bizottság egy aljas húzással (világi irodalmi ismereteiről kérdezték, s kiderült, jártas ebben a lázító művészetben) visszaminősítette. Pirard kedves tanítványa megalázásába egészen belebetegedett. Pirard Párizsba utazott, ahol de La Mole biztosított neki egy jól jövedelmező külvárosi plébániát. Az abbé jól tudta, hogy a márkinak szüksége lenne egy megbízható titkárra, s Julient ajánlotta erre a feladatra. Julien még aznap levelet kapott, melyben azt kérték, hogy haladéktalanul utazzon Párizsba. Útközben Chélan abbénál szállt meg, de annak határozott kérésére nem tudta megállni, hogy ne keresse fel de Renalnét. Regényes módon lopódzott be a házba, s egy teljes szenvedélyes napot töltöttek együtt, de de Renal nemsokára gyanút fogott, s Juliennak menekülnie kellett tovább, Párizs felé. Julien megérkezése után három napig ismerkedett a párizsi léttel, majd végül rászánta magát, s meglátogatta Pirard abbét.

2. fejezet

Pirard bemutatta a márkinak, majd a következő két napra szabadságot kapott, ezalatt a kapott pénzből szerzett magának új ruhákat és cipőt. Mikor ezzel végzett, visszatért a palotába, ahol megkapta első napi munkáját, melyet precízen el is készített (igaz, de La Mole-nak feltűnt igencsak kifogásolható helyesírása). Aznap este már a márkiék asztalánál vacsorázott, s megismerkedett a márkinéval, valamint gyerekeivel: Norbert-rel és Mathilde-dal. Julien odaadó munkájának köszönhetően egyre nagyobb bizalmat élvezett. Ő intézte a márki összes fontosabb levelezését, s ő ellenőrizte a márki vidéki birtokait. Emiatt többször - rövid időre - el kellett utaznia Normandiába és Bretagne-ba. Emellett tanult is, Pirard abbé közbenjárására beiratkozott egy párizsi szemináriumba. A márki, köszvényrohama óta sokkal barátságosabban viselkedett Juliennal.

Mathilde kérésére elfogadott egy meghívót de Retz herceg báljára. A rendezvény káprázatos volt, melyen egyértelműen Mathilde volt a királynő. Julient elvegyült a tömegben, s éppen Altamira gróffal beszélgetett szenvedélyesen. Altamira Spanyolországból származott, részt vett a Napóleon elleni spanyol szabadságharcban, aminek bukása után hazájában halálra ítélték, ezért Franciaországba távozott. Éppen arról vitatkoztak, szabad e nemes cél érdekében akár emberéleteket is ontani, mikor mögéjük lépett Mathilde. A lány boldogan hallgatta őket, s egyre inkább megkedvelte Julient.

Másnap a fiúnak feltűnt, hogy Mathilde gyászruhát visel. 1574. április 30-án a család ősét, Boniface de La Mole-t és barátját, Annibal de Coconassót IX. Károly alatt d'Alencon herceg kivégeztette. Állítólag Navarrai Margit, aki később IV. Henrik felesége lett, elkérte szeretője, de La Mole fejét a hóhértól, s maga temette el. Ezóta egyébként a de La Mole-család minden férfitagjának második keresztneve Annibal.

Mathilde nem egy átlagos párizsi arisztokrata lány volt. Nyilvánosan dicsérte Julient, s ha valaki megsértette, rögtön védelmére kelt. Julien azonban félreértette a helyzetet. Azt hitte, Mathilde társaival összefogott ellene, s egyetlen céljuk, hogy jól lejárassák. Ezért is, tulajdonképpen örült, hogy de La Mole megbízására néhány napra Languedocba kellett utaznia. Az indulás előtti nap azonban levelet kapott Mathilde-tól. Szabályos szerelmi vallomás volt! Nem akarta elhinni, hogy ez a lány őt választotta de Croisenois helyett. Örömébe viszont némi üröm is vegyült. Arra gondolt, mi van, ha ez is csak ugratás. Éppen ezért válasza hideg és kimért volt. Másnap Mathilde üzenete viszont rendkívül meglepő volt: még aznap éjszaka beszélni akart vele, s kérte, másszon fel egy létrán a szobájába. A létrát leengedte maga után, s Mathilde-dal egész éjszaka beszélgettek. Azonban, mint később kiderül, ez a szerelem egészen más volt, mint amit de Renalné iránt érzett egykor. Mathilde a következő napokban egyre hűvösebben bánt vele, majd nemsokára rájött, hogy mégis szereti Eközben Julien egyre jobban beleszeretett Mathilde-ba. Előkereste újból a létrát, s felmászott Mathilde szobájába. A lány sírva kért bocsánatot addigi viselkedéséért, s megígérte, most már örökké szeretni fogja. Másnap reggelre természetesen már ezt is megbánta, s felejtette ígéretét is.

A márki hívatta Julient,s felkérte, hogy segítsen neki és társainak titkos tervükben. Másnap egy ismeretlen házba hajtottak, ahol 12 befolyásos ember gyűlt össze. A fiúnak egyelőre az a feladat jutott, hogy jegyezze le a beszélgetésük során elhangzottakat. Otthon rögtön letisztázták a jegyzetet, s összeállítottak belőle egy rövid summázatot. Juliennak ezt kellett megtanulnia, s felmondania majdan Z. hercegnek. A fiú másnap el is indult hosszú útjára. A vágy emésztette, hogy viszontlássa Mathilde-ot, de nem is remélhette, hogy visszakapja valaha a lányt. Egy nap találkozott orosz barátjával, Korasoff herceggel, akinek elpanaszolta bánatát - persze kitalált nevekkel. A herceg, aki híres gavallér volt, azt tanácsolta neki, hogy kezdjen el nyilvánosan udvarolni Mathilde egyik nőismerősének, s e célból 53 előre elkészített szerelmes levelet is adott neki. A kiszemelt de Fervaques marsallné lett, aki rokona volt X. püspöknek, aki a franciaországi egyházi javadalmakat osztotta. Ezt követően Julien és de Fervaques-né egyre több időt töltöttek együtt, mely láthatóan rosszul érintette Mathilde-ot. Egyedül szegény de Croisenois, aki addigra már a lány jegyese volt, nem értett az egészből semmit. Julien bármennyire is igyekezett, nem tudta beleélni magát teljesen az udvarlásba.

Egy nap Mathilde már nem bírta tovább türtőztetni érzelmeit, Sírva vallott immár sokadszor szerelmet Juliennak, aki alig bírt uralkodni magán, de nem lágyult el, mert érezte, ekkor újra elveszíti a lányt. Gondolkodási időt és bizonyítékot kért Mathilde-tól, majd gyorsan távozott, mert érezte, már nem sokáig tudja megjátszani magát. Kapcsolatukat ezután Julien irányította. Mathilde hűséges volt hozzá, és soha többé nem akarta elhagyni őt. Örömük azonban nem tarthatott sokáig, Mathilde váratlanul terhes lett. Ezen a ponton a lány elhatározta, hogy mindent bevall apjának. Julien hiába kérlelte, Mathilde azt mondta, adott esetben akár még a száműzetést is vállalja vele. Így történt, hogy egyik este de La Mole egy levelet talált asztalán, melynek elolvasása után heveny dührohamot kapott, s Julienért küldött. De La Mole lassan-lassan megenyhült. Juliennak átengedte languedoci birtokát, lovagi címet és huszárhadnagyi rangot biztosított neki Julien Sorel de La Vernaye névre. Az esküvőbe viszont még nem egyezett bele, előbb ragaszkodott hozzá, hogy Julien utazzon le Strasbourg-ba, hogy átvegye legújabb kitüntetéseit.

Julien boldog volt. Világéletében arra vágyott, hogy katona lehessen. De La Mole pénzt küldött neki, melynek egy részét családjának ajándékozta, egy kisebb részét pedig Chélan abbéra bízta, hogy ossza szét a verriéres-i szegények között. Míg ezt intézte, levelet kapott Mathilde-tól. Kiderült, de La Mole felkereste de Renalnét, aki meglehetősen rossz színben tüntette fel őt a márki előtt, s ezért de La Mole megtiltotta lányának, hogy valaha is Julien felesége legyen. A fiút elöntötte a harag, és szó nélkül távozott. Verriéres-be utazott, pisztolyokat vásárolt, s a templomba lépve a mise alatt kétszer de Renalnéra lőtt. Julient elfogták, s a verriéres-i börtönbe vetették. De Renalné nem halt meg, csupán vállát érte a lövés. Julien búcsúlevelet írt Mathilde-nak, majd nemsokára zsandárok érkeztek, s Besançonba szállították. Meglátogatta egykori tanítója, Chélan abbé, majd Fouqué is, aki felajánlotta, mindent megtesz, hogy felmentse és kiszabadítsa barátját. Julien azonban nem gondolt a szabadulásra. Tudta: ölni akart, s ezért halállal kell bűnhődnie. A kihallgatásokat de Frilair abbé vezette, s igencsak meglepődött, mert a fiú mindent beismert, sőt, őmaga sürgette az ítélethozatalt.

Egy nap aztán megjelent Mathilde Julien cellájában. A fiú csodálta őt, amiért annyi veszélyt vállalva eljött utána Besançonba, de a lány segítségét is elutasította. Mathilde azonban nem akart beletörődni Julien sorsába. Felkereste de Frilairt, s figyelmébe ajánlotta X. püspököt, aki neki jó barátja. Az abbé, akinek már nagyon fájt egy püspökségre a foga, cserébe felajánlotta, hogy beszél a később kisorsolandó esküdtekkel. Mathilde nem árulta el szervezkedéseit a fiúnak. De Renalné sem bírta tétlenül nézni az eseményeket. Besançonba utazott, s személyesen írt levelet minden esküdtnek, melyben kifejtette, hogy szereti Julient, s nem élné túl, ha a fiúnak miatta kéne meghalnia. Végül elérkezett a tárgyalás napja. Az ítéletet hajnali egykor hirdették ki, mely egyhangú többséggel állapította meg, hogy Julien Sorel bűnös. Julien három napja maradt, hogy rendezze magában gondolatait, s felkészüljön a halálra. De Renalné. kérésére rögtön aláírta a fellebbezési nyilatkozatot, cserébe de Renalné megígérte, hogy gondját fogja viselni Julien gyermekének. Végső csapásként bejelentették apja érkeztét is. Az idős Sorel nem hazudtolta meg magát, durván támadt fiára. Juliennak azonban még kínos helyzetében is sikerült valamivel fölébe kerekednie azzal, hogy több pénze volt. A jelentékeny örökség hatására aztán gyorsan megjuhászodott az öreg.

A kivégzés után Mathilde emberfeletti erőről tanúbizonyságot téve, csodált elődjéhez, Navarrai Margithoz hasonlóan, önkezével helyezte végső nyugalomra szerelme levágott fejét. De Renalné a kivégzés után három nappal meghalt.

Lucien Leuwent (Vörös és fehér) még 1834-ben kezdte el írni. A polgárkirályság társadalmát mutatja be. A hős egy gazdag bankár fia, apja vagyona és befolyása révén mindent elérhet. Az első rézben katonatiszt akar lenni, vidéki városban szolgál, részt vesz egy munkássztrájk leverésében, nagy és szép szerelem középpontjába kerül. Majd a második részben fontos pozícióban kerül. Ez a második rész a pénz megdicsőülésének maró szatírája.

Pármai kolostor (1838) hőse Fabrizio del Dongo ugyan jelen van az eseményekben, de mintha mégis kívülről nézné őket. Belső életének fő törekvése ugyanis a boldogság, az egyensúly, a harmónia megteremtése. A mikor életútjának első állomásaként Párizsba érkezik, beáll Napóleon császári seregébe, részt vesz a waterloo-i ütközetben. Ő a csatatéren is önmagát, belső életének gazdagodását keresi. Franciaországi kalandja miatt Milánóba kerül, ahol liberalizmussal gyanúsítják. Nagynénje, Sanseverina hercegnő pártfogása segít rajta. A hercegnő szereti az ifjút, aki azonban csak az érvényesülés felé tör. A hercegnőbe szerelmes kormánytó miniszter segítségével Fabrizio magas állásba kerül, de a miniszter ellenfelei tőrbe csalják. Börtönbe kerül. Boldogságvágya itt is törhetetlen. A börtönigazgató leányába, Cléliába lesz szerelmes. Fabrizioban az addig bizonytalan vágy kristályosodni kezd. Szerelmük ugyan beteljesül, de Clélia meghal. Fabrizio visszavonul a világtól, a pármai karthauzi kolostorban fejezi be életét.

Honoré de Balzac

(1799-1850)

Tours-ban született. Igazi becsvágyó, felfelé törő, érvényesülni vágyó ember volt. Édesapja a hadosztály élelmiszer ügyeit intézte. Igazi nevük Balssa volt, az apja ezt előkelősítette a napóleoni időkben de Balzacra. Az előkelőségvágy a fiúban tündöklésvággyá, fényűzésvággyá, mindent-akarás-vággyá erősödött. Ifjú jogászként elcsábítja az irodalom. A családtól kér támogatást. Miután elfogy a pénze, kölcsönökből nyomdász lesz. Azonban ez a vállalkozás is rossz véget ér, a maga bőrén érzi a pénz hatalmát. Amikor sikeres, fizetgeti az adósságait. Megírja a Huhogók (1829) regényét, amely a forradalom napjaiban játszódik. Hallatlan munkabírással dolgozik, olcsó padlásszobát bérel. Példaképe Napóleon: „Amit ő karddal kezdett, én tollal fejezem be.” 1830-ban kezd művészi formát ölteni teremtő képzelete, ekkor születik meg az a világ a melyet Emberi színjátéknak nevez. Halála évében Evelin Hanska lengyel grófnót veszi feleségül.

Balzacban megfogalmazódik az a gondolat, hogy mindegyik regénynek és elbeszélésnek zárt egésznek kell lennie, valamennyi egyetlen nagy egységként függjön össze. Aki itt csak mellékalak, az egy másik regényben főszereplő legyen; vagy akit az olvasó két-három regényből már jól ismer az események előteréből, az egy következőben esetleg éppen csak megjelenik a cselekmény peremén. És ahogy az évek múlnak, az idősek meghalnak, új nemzedék születik. Összefüggő regényciklust tervezett tehát, de a nagy sorozatnak egyelőre nem adott közös címet, később Társadalmi tanulmányoknak akarta elkeresztelni. És csak 1842-ben találta ki az Emberi színjáték címet, mintegy ellentétpárjaként Dante Isteni Színjátékának.

A legáltalánosabb elvek szerint tagolja a műveket három csoportba:

a) Erkölcsi tanulmányok, melyek alcsoportját jeleneteknek nevezi:

- Jelenetek a magánéletből (Goriot apó);

- Jelenetek a vidéki életből (Eugénie Grandet, Elveszett illúziók);

- Jelenetek a párizsi életből (César Birotteau; Kurtizánok tündöklése);

- Jelenetek a politikai életből;

- Jelenetek a katonai életből;

- Jelenetek a falusi életből.

b)Filozófiai tanulmányok.

c)Elemző tanulmányok.

Laza alkotószelleme azonban saját besorolását is szétszakította: a vidéki élet jelenetei közé rakta az Elveszett illúziókat (Párizsban játszódik). Megtervezte, hány regényt öleljen át az Emberi színjáték (150 helyett 90 műből áll). Legnagyobb méretű vállalkozás ez: 2000 szereplőt mozgat a 90 regényben.

Műveiben a francia társadalom fejlődésének 1816-1848 közötti időszaka tárul fel. Ez a korai, vadkapitalizmus kialakulásának ideje. Nagy vagyonok születnek, mások elszegényednek. Ahogy egyik szereplője mondja: Párizsban a szenvedélyek két szóval jelölhetők meg: arany és gyönyör.

Jellemző balzaci motívumok, helyzetek:

A balzaci hősök erkölcsileg problémás emberek, mégis érdekesek. Sok hős jellegzetesen valamilyen eszme, szenvedély, bűn megszállottja (Rastignac – karrier).

Szamárbőr (1831) a vágy és a valóság viszonyának magyarázata, tele értékes önéletrajzi adatokkal, gondolatokkal, töprengésekkel.

Goriot apó (1834) az első mestermű, amelyben új módszerét alkalmazza. A regény középpontjában Eugène de Rastignac áll, aki nem feltétlenül romlott, de érvényesülési vágyban mindenre kapható. Ő fogja össze a két irányba szétágazó cselekményt: a Vautrin- szálat és a Goriot-szálat. A Vautrin-szál bűnügyi regény, gyilkossággal, sötét kalandokkal, amely a társadalmi alvilág felé vezet. A Goriot-szál kegyetlen érzelmi regény, szenvedélyek izzásával, s ez a társadalom legfelső rétegeiben. Az érdek, a pénz varázskulcsként nyitja meg az igazság ajtaját. A pénz jelenti a boldogságot, sőt a pénz határozza meg az erkölcsöt. Rastignac is azért vásárolható meg, mert szegény. Goriot-t szeretnék a leányai és vejei, ha gazdag maradt volna. A regény végén Rastignac hívja ki élethalálharcra a társadalmat.

Párizsban Az özvegy Vauquer-né panziójában, a Neuve-Sainte-Genevičve utcában 1819-ben majdnem teltház volt. Az első emeleten élt egy volt köztársasági hadbiztos özvegye, Couture-né egy fiatal lánnyal, Victorine-nal, akit apja kitagadott örökségéből, s így az idős asszony nevelte szerény nyugdíjából. A második emeleten lakott egy Poiret nevű nyugalmazott tisztviselő és egy magát Vautrinnek nevező úr, aki elmondása szerint korábban nagykereskedő volt. A legfelső, harmadik emeleten élt egy vénlány, Michonnea; egy volt tésztagyáros, akit mindenki Goriot apónak szólított és egy alkalmi bérlő, Rastignac nevű diák, aki jogot hallgatni érkezett a fővárosba. Egyvalaki volt közöttük, akinek rovására állandóan élcelődtek, ő volt Goriot apó. Megtudták, hogy Goriot apó még korántsem olyan szegény, Ami viszont felettébb különös volt, hogy gyakran fiatal, jól öltözött hölgyek jártak nála. Goriot hiába bizonygatta, hogy az említettek a lányai, magukban mindannyian elkönyvelték, hogy az idős Goriot a kéj és az élvezetek hajhásza, s a fiatalasszonyok mind az ő kitartottjai.

Rastignac az egyik bálon megismert egy gyönyörű nőt, Anastasie de Restaud grófnét. Mikor hazaért, a szomszédból hangokat hallott, a kulcslyukon belesett Goriot szobájába. Az öreg kedvenc ezüst teáskészletét lapítja össze.

Rastignac egy kicsit körbetájékozódott Goriot apó múltját illetően: Jean-Joachim Goriot kezdetben egyszerű tésztagyári munkás volt, majd a forradalom idején, 1789-ben felvásárolta gazdája csődbe ment üzletét. Később elfogadta körzete elnökségét, s az éhínség során sikerült meggazdagodnia. Feleségül vette egy brie-i gazdag bérlő lányát, akitől két lánya, Anastasie és Delphine született. Hét év múlva elvesztette feleségét. Mérhetetlen szeretete lányai irányába fordult. Gyermekeit igyekezett taníttatni és gazdagon ruházni. Mikor lányai eladósorba kerültek, mindegyikükre akkori vagyonának fele esett hozományul. Őmaga még öt évig dolgozott, majd barátai unszolására beköltözött Vauquer-né penziójába.

Vautrinnek volt egy terve: Rastignac csábítsa el Victorine-t, majd vegye feleségül. Ezalatt Frédéricet, Victorine testvérét egy barátja elteszi láb alól. Így a lány marad apja egyetlen örököse. Ebből Vautrin csupán néhány százezret kér, mellyel elköltözhet az Egyesült Államokba, néger rabszolgákat vehet, s ott berendezhet magának egy kis ültetvényt. Rastignac első hallásra felháborodott a tisztességtelen ajánlaton, de Vautrin további gondolkodási időt adott neki.

Rastignac közben összebarátkozott Goriot apóval, aki úgy kapott minden apró a lányairól szóló hírfoszlány után, mint egy szerelmes. A diákot másnap levél várta Delphine-től, melyben arra kérte, vigye el aznap is az operába. Rastignac örömmel ment, de a báróné nem az operába, hanem a kaszinóhoz hajtatott vele. Mikor a szerzett hétezer-kétszáz frankkal visszaszállt a báróné kocsijába, az elmondta, hogy férje fokozatosan rátette kezét apjától kapott hozományára, ha pénzre volt szüksége, mindig apjához tért vissza.

Rastignac napközben gondtalan, társasági életet élt, de mikor éjszaka hazatért a kis, városi penzióba rá kellett döbbennie, hogy gyakorlatilag nélkülözések közepette tengődik. Pedig érdekes dolgok derültek ki. Az az ember, aki Vautrinnek adja ki magát, tulajdonképpen Jacques Collin, ismertebb nevén a Vasfejű, egy szökött fegyenc, aki abból él és gazdagodott meg, hogy a rabok börtönbe vonulásuk előtt neki adják pénzüket, amit ő megőriz, sőt, kamatoztat, s mikor társai szabadulnak, azt visszaszolgáltatja nekik. Ha ő az, a vállán meg van bélyegezve. Vautrin terve szépen alakult: Victorine beleszeretett Rastignacba, s immár elkerülhetetlen a párbaj, Frédéric Taillefer és barátja, Franchessini gróf között. Rastignac figyelmeztetni akarta Taillefer-t, de Goriot apó megállította, s elmesélte, hogy vett neki egy kis legénylakást az Artois utcában, ahol nyugodtan találkozgathat majd Delphine-nel. Vautrin tisztában volt vele, nem szabad hagynia, hogy Rastignac aznap este elhagyja a penziót, a borba altatót kevert. Rastignac és Goriot másnap délben ébredt fel. Addigra már az a hír várta őket, hogy az ifjabb Taillefer halálos sebet kapott. Azonban Vautrin nem élvezhette ki a siker ízét, hatni az italába kevert folyadék. Tehetetlenül lerogyott, s már jöttek is érte a csendőrök.

Victorine és Couture-né is elköltöznek, miután a lány testvére meghalt, s apja kénytelen volt visszafogadni egyetlen megmaradt gyermekét. Néhány perc alatt jóformán kiürült az épület.

Költözködékor Rastignac a saját szobájába vonult. A diák nemsokára arra lett figyelmes, hogy vendég érkezett Goriot-hoz. Delphine volt az, s Rastignac kihallgatja beszélgetésüket. Férje teljesen kiforgatta vagyonából, azt különböző üzletekbe fektette be. Még peres úton sem tudják kimenekíteni a pénzt, mert ha erre kerül a sor, Nucingen kereket old. Ekkor lépett be a szobába Anastasie, aki még húgánál is jobban el volt keseredve. Elmondása szerint Maxime hamis váltókkal óriási tartozást halmozott fel, ő pedig eladta a családi gyémántokat, hogy keisegítse szeretőjét. Mikor férje megtudta, mit cselekedett, arra kényszerítette, hogy adja át neki a vagyona feletti rendelkezési jogot, Ekkor Rastignac belépett a szobába, s felajánlotta, kisegíti Anastasie-t. A grófné azonban összeveszett húgával, amiért az nem mondta el, hogy idegenek is hallják a beszélgetést. Ez már sok volt Goriot apónak, aléltan rogyott az ágyra. Goriot állapota egyre rosszabodott, félrebeszélt, testét láz gyötörte. Lázálmában leányait hívogatta: „Mindig szomjaztam és sohasem ihattam. Két vőm megölte leányaimat… Minden a pénztől függ, még az is, hogy leányaink vannak.” Rastignac ápolgatta Sylvie és Christophe Bianchon (orvostanhallgató) segítségével. Mikor már Goriot állapota válságossá vált, Rastignac maga ment el a lányokért. Miután Rastignac visszaért a penzióba, Goriot elméje végleg elborult. Beállított Restaud-né, elszökött hazulról, hogy láthassa apját. Néhány perccel később Goriot szíve is megállt. A temetést Rastignac és Bianchon intézte. A sírkőre a következő feliratot vésték: „Itt nyugszik Goriot, Restaud grófné és Nucingen báróné apja, eltemetve két diák költségén.” A szertartás után Rastignac Párizsnak szegezi a kihívást: „Most rajtunk a sor!”, s vacsorázni megy Delphine Nucingenhez.

Az Eugénie Grandet (1833) története a vidéki élet jelenetei. Itt a meggazdagodott polgár nem a szülői szeretet mártírjai, hanem a vagyonszerzés szenvedélyének megtestesítői. Grandet urat csak a halál győzheti le, mert ő egy kor és egy társadalom betegségét testesíti meg. Eugénie apja vagyonszerzési mániájának áldozata. Szelíd és engedelmes leány. Amikor egyszer szerelemre lobban a Párizsban csődbe jutott és hozzájuk menekült előkelő modorú unokafivére iránt, apja tudta nélkül a fiúnak adja megtakarított pénzét. A fiú pedig szerencsét próbál, meggazdagodik, és elfelejti a vidéki rokont. Eugénie lassan beleöregszik a vidéki polgárok egyhangú, sivár életébe. A mű minden mozzanata a kérlelhetetlen aranyláz jellemzésére szolgál. A tiszta és hiszékeny leány alakja mellett még kontrasztosabb az apa és az arany zsarnoksága.

A Völgy liliomában (1835) Balzac saját szerelmi életét dolgozza föl. Egy tisztalelkű grófnőről, Henriette-ről szól, aki szomorúan tengeti életét mogorva és vad férje mellett. Egy nap a környékre vetődik Félix de Vandenesse, aki meghitt beszélgetésekben vall magányos gyermekkoráról, küzdelmes ifjúságáról. A rokon lelkek felismerik egymást, bensőséges szálak fonódnak köztük, szótlan szerelem fűzi össze őket. A fiú visszatér Párizsba. Henriette várja, hogy visszatérjen, de csak egy hír érkezik, hogy a fiú egy divatos hölggyel keveredett szerelmi kalandba. Henriette összeomlik, nincs többé ereje, hogy ellenálljon abetegség támadásának. Halálos ágyán Félix bocsánatot kér, s csak amikor Henriette meghal, akkor jön rá, milyen lángoló szenvedély égett és mennyi kínzó küzdelem zajlott le e csöndes, tiszta és kiegyensúlyozott külső mögött. A völgyliliomát az élet tépte le és a társadalom tiporta el.

A jellegzetes balzaci motívumok: a gyenge ember harca a könyörtelen társadalommal, a vidék és a főváros ellentéte, a szenvtelen külső mögött áramló szenvedélyek, a tiszta lelkű emberek viaskodása a romlottakkal, a jó erőtlensége a gonosszal szemben a legteljesebb kifejezésüket az Elveszett illúziókban kapják meg. Ez az igazi balzaci karrier-regény.

Az Elveszett illúziók (1837-1839) az Emberi színjáték központi műve. A három részre tagolódó regényhez szervesen illeszkedik a Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága (1839) kötetei. Balzac párhuzamos életrajzként építi fel regényét. David Séchard a befelé élő ember, a mindennapok hőse, s balszerencsés viszonyok közt is hű marad önmagához, eszményeihez,és példája a becsületnek. Barátja Lucien Chardon jó megjelenésű, ígéretes költői tehetségű, de ingatag jellemű, aki érvényesülési vágyból Lucien de Rubemprének nevezi magát. Séchard az apjától örököl kis nyomdát próbálja fellendíteni. Lucien Párizsba kerül, megismeri az előkelő társaságot, majd innen kibukva csalódottan, de álmok és vágyak légváraiban élő saint-simonisták közé sodródik. Csömört kap az irodalmi élettől, végül bukottan tér haza Angoulême- be. Lucien váltót állított ki David nevére, a barát ezt a cspást is vállalja, az adósok börtönébe jut. Lucien pedig menekül szülővárosából. Ekkor találkozik végzetével, egy spanyol főpappal (Vautrin alakváltozása). Vautrin a társadalomellensége, a tagadás elvének megszemélyesítője,a balzaci világ Lucifere. Az ő sorsuk, tündöklésük és nyomorúságuk, majd Lucien végleges bukása a tárgya a folytatásnak, miközben David visszavonultan csak az emberi értékeket ápolva él. Az ábrándok szétfoszlottak, a modern világ eltapossa az álmodozókat.

Balzac ezekkel a művekkel teremti meg a társadalmi regényt.

A realista regényvirágzása és bomlása. Flaubert regényírói művészete.

Gustave Flaubert (1821-1880)

Flaubert személyesíti meg legtragikusabban a l’art pour l’art feloldhatatlan ellentmondásait. Flaubert magára kényszerített feladatként, szüntelenül lázongva alkotja meg a realista regény egyik legnevezetesebb alkotását: a Bovarynét. Betetőzésről és választóvonalról van szó. Neki még sikerül a diszharmonikus életanyagból harmóniát, költőit teremtenie. Ő a virágzás és bomlás között van. A romantikus hősök különlegesek, vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Balzac és Stendhal hősei még különlegesek, de már kisszerű körülmények között. Flaubert-nél kisszerű hősök kisszerű körülmények között jelennek meg. Mégis sikerül olvasmányos anyagot teremtenie.

Élete

Rouenban született. Apja a rouen-i kórház igazgatója. Párizsban jogot tanult, de kezdődő epilepsziája miatt abbahagyta az egyetemet. Élete további részét Croisset-ban élte le. Idejét írással tölti. Két nő játszott fontos szerepet életében. Az egyik Louise Colet költőnő, aki ledér, nagyhangú nő volt, és kisszerű verseket írt. Bovaryné alakja sokat köszönhet Louise Colet-nak. A másik nő Eliza Foucault, aki a megközelíthetetlen nőtípus mintája. Örökös emléket állított neki az Érzelmek iskolája regényében. Fiatal korának nagy eseménye egy utazás: bejárta Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Törökországot és Görögországot. Ennek az utazásnak és későbbi tuniszi útjának eredménye a Salammbô regény lett.

Bovaryné (1857)

Vidéki erkölcsök címmel jelent meg. Szereplői szánalmas és szánandó hétköznapi átlagemberek. A regény időkerete: 1830-as évek elejétől 1846/1847-ig. Az eseménysor színhelye a francia vidék (Totes, Yonville), illetve néhány naperejéig Rouen. A cselekmény egy falusi orvos feleségének életrajza: a meg nem értett asszony kettős házasságtörése és öngyilkossága.

I. rész

Charles Bovary csak afféle egészségügyi tiszt (felcser). Pályája kezdetén elvett egy Héloise nevű özvegyasszonyt, aki hamarosan meghalt. Amikor egyik betege, az öreg Rouault lábtörését gyógyította, megismerte annak leányát, Emmát. Emma úgy érzi, társadalmilag emelkedést jelent, ha feleségül veszi Bovary. Emma csalódik benne. Megpróbálja átnevelni férjét. Bovaryt nem érdekli sem a költészet, sem a romantika; többre becsüli a jó konyhát. Bovaryék egyhangú életét egy báli meghívó töri meg. A Vaubyessard kastélyban Emmát arisztokrata elbűvöli. Ez az, amire vágyik: szép ruhák, tánc, bókok. A bál után álmodozni kezd Párizsról, de az állandó feszültség miatt megbetegszik, s orvosi tanácsra környezetváltozásra van szüksége. Emma ekkor már várandós.

II. rész

Yonville igazi központja Homais úr patikája: itt gyülekezik a kevés számú értelmiség. Törzsvendégnek számít Bournisien tiszteletes, Binet (adószedő), Lhereux (divatáru-kereskedő), Léon Dupuis (segédjegyző) és a Bovary házaspár. Léon egyre nagyobb rajongója Emmának. Közös vonásuk, hogy mindketten mérhetetlenül unatkoznak, nagyvárosi életre vágyódnak. Emma leánya, Bethe sem tud színt vinni Emma életébe. Léon közben elbúcsúzik tanulmányai befejezése miatt, Emma sokáig bánkódik. Egy környékbeli nemes, Rodolph Boulanger a doktornál veszi észre az asszonyt, a könnyű préda lehetőségét. Rodolphe egy állatvásáron kezd el udvarolni neki. Problémája nem az elcsábítás, hanem hogy hogyan szabaduljon majd meg Emmától. Bovary megműt egy istállószolgát, akinek elfertőződik a lába. Felsül, felesége teljesen kiábrándul belőle. A nő újraéli romantikus olvasmányélményeit. Kitalálja, hogy Rodolphe szöktesse meg. Emma adóssága Lhereux-nél egyre csak halmozódik. Rodlphe a szöktetés előtti estén ír egy levelet, amiben azt írja, hogy nem érdemli meg Emmát. A nő ismét csalódik, sokáig betegeskedik (43 napos idegláz). Berthével nem sokat foglakozik, aki nevelőintézetbe kerül.

II.rész

Emma felépülése után a vallásban keres vigaszt. Egyszer színházba megy a közeli Rouenba, véletlenül találkozik Léonnal. Ezta találkozást több is követi: Otthon azt mondja, hogy zongoraórákra jár. Egyre jobban eladósodik, amiről férje semmit sem tud. Lassan Léonnal való kapcsolata is kihűl. Egy napon hitelezője 24 órán belül óriási összeget követel tőle. Ekkor súlyt le a végzet Emmára. Rodolphtól is próbál segítséget kérni, majd Léontól is, de hiába. Guillaumin közjegyző pedig tisztességtelen ajánlatot tesz neki. A patikussal felvezetteti magát a gyógyszerraktárba és eszik az arzénporból. A nő a patikus és a férje keze között meghal, mert mindkettő csak okoskodik, és nem teszik meg azt, amivel megmenthették volna. Bovaryt megrendíti felesége halála. De amikor ráakad szerelmes leveleire, a fájdalomba beleőrül, majd hamarosan meghal.

Emma Rouault falusi lány, majd falusi orvosné. Kitörési kísérletei elbuknak, mert be van zárva egy leszűkített földrajzi térbe, Rouen környékére. Csak álmodozhat Párizsról, Itáliáról, a hívó messzeségekről. A falusias körülmények között ő csak áldozat lehet.

Charles Bovary komikus, sőt bárgyú alak. Tizenöt évesen rajta röhög az egész osztály; a tanár úgy bünteti, hogy hússzor le kell írnia: nevetséges vagyok. A neve is mosolyt kelt: a latin bos, bovis jelentése ökör. Nevetséges, ahogyan anyja parancsára 22 évesen feleségül vesz a hozomány reményében egy ijesztően csúnya özvegyasszonyt, Héloïse-t. De leginkább orvosi és férji mivoltában komikus. Valójában nem is orvos, mert egyetemet nem végzett, csak egészségügyi tiszt. Legtöbbször csak ártatlan csillapítószereket rendelt, néha-néha hánytatót, lábfürdőt vagy piócákat. Egyetlen, véletlenszerű sikere, hogy meggyógyította a bertaux-i tanya gazdájának, Rouault-nak törött lábát. Szakértelmének hiányát végzetesen leleplezi egy rosszul sikerült ortopédiai műtét. Teljesen tehetetlennek mutatkozik Emma haláltusájakor is, pedig tudja, hogy arzénmérgezésről van szó. Csak a felesége torkába kellett volna dugnia a két ujját, s megmenthette volna. Férjként is csődöt mond. Fogalma sincs arról, milyen a házassága, miféle érzelmi, gazdasági kapcsolatok fűzik feleségéhez. Otthonában, házaséletében is ügyefogyott. Emma kezének megkéréséig sem merészkedik el, az öreg Rouault bízza rá leányát. Mindvégig abban az illúzióban ringatózik, hogy megvalósult a szerelem teljességében él, hogy ő és Emma boldogsága tökéletes Csodálva bámulja feleségét, cirógató gyöngédséggel veszi körül. Büszke elbűvölő szépségére, tehetségére. Ügyefogyottan ostoba, ő lesz a legutolsó, aki a megcsalatásáról értesül. Gyanútlan jóhiszeműségében ő maga szolgáltatja ki Emmát mindkét szeretőjének. Mikor Rodolphe Boulanger arról beszél, hogy jót tenne a betegeskedő Emmának a lovaglás, Charles boldogan üdvözli ezt az ajánlatot. A szoknyavadász dendivel való szakítás után megint csak ő játssza Léon kezére feleségét. Az ő tragikomikus ötlete, hogy a színházi est után Emma még néhány napot egyedül tölthessen Rouenban (II. 15.), s később is ő javasolja, hogy pénzzavaraival kapcsolatban a fiatalasszony utazzék Léonhoz tanácsot kérni (III. 2.).

Gyámolatlan és együgyű férjét Emma az orránál fogva vezeti. A férj soha nem vesz észre semmit, még azt sem, hogy felesége az új szerelemben kivirul. A féltékenység teljes hiányát Emma nem tudja megbocsátani. Charles szívébe a gyanakvás még akkor sem tud beférkőzni, mikor Emma halála után megtalálja Rodolphe búcsúlevelét. Azzal áltatja magát, hogy csak platonikusan szerették egymást. Csak akkor döbben rá a rideg valóságra, mikor egyhuzamban végigolvassa Rodlphe és Léon valamennyi levelét.

Emma nem abba a világba való, ahová sorsa helyezte. Bonyolultan gazdag lelkivilága, szenvedélyessége, érzelmeinek mélysége, örökös belső nyugtalansága, s merészsége különbözteti meg a többiektől. Légvárainak összeomlása valóságos biológiai-testi összeroppanáshoz vezet. Belebetegszik a tostes-i unalomba, s mikor Léon otthagyja Yonville-t, fizikailag annyira meggyöngül, hogy vért köp. Rodolphe árulása következtében 43 napig önkívületi állapotba jut.

Emma nem romlott asszony. Romantikus olvasmányainak esik áldozatul. 13 évesen került egy zárdába, falta a könyveket. Egy mesés világról ábrándozik később is, szüntelenül álmait kergeti. Bukásainak oka az a naiv hit, hogy a dolgoknak nem lehet megismétlődniük. A házasság első napjaiban igyekszik meggyőzni önmagát, hogy boldog. De hiába próbálja magát szerelembe ringatni, a hétköznapok eseménytelen egyhangúsága elhidegülést hoz férjével szemben. Ez az elhidegülés a teljes kiábrándulásig, a megvető undorig növekedik. Egész létét csalások és hazugságok szövedéke hálózza be. Szeretőinél a viharos, változatos, kalandos életet keresi. Kedvesei lélekben nem érnek fel hozzá: érzelmeik felszínesek, átlagos hétköznapi emberek, titkos és kényelmes szerelmi társnak fogadják el Emmát, de életük hétköznapi nyugalmát megzavarni nem engedik. Emma kétségbeesésében mind mélyebb és veszélyesebb erkölcsi és anyagi örvényekbe sodródik. Tragédiájának oka, hogy képtelen kitörni sorsa által megszabott szűk keretből. De marad még annyi lelki ereje, hogy kilépjen kiábrándító életéből, s ettől válik halottas ágyán óriássá. Mikor temették szeretői nyugodtan aludtak, halála nem rendítette meg őket.

Salammbô (1862) az ókori Karthágóba kalauzol. Flaubert egy kegyetlenül elnyomott zsoldoslázadás keretében jeleníti meg a gazdag föníciai városállam életét. Tobzódó színekben ábrázolja a lázadók pusztulását és a patetikus néma szerelmet, amelyet a győztes hadak vezérének, Hamilkarnak a leánya, Salammbô érez a legyőzöttek vezére, Mâtho iránt.

Szent Antal megkísértése (1849) korai zsengéi közül emelkedik ki, melyet 1874-ben átírt. Remete Szent Antalról szól, aki a 4. sz-ban Egyiptomban élt. Az ő furcsa víziói kapcsán csillogtatja meg Flaubert gazdag képalkotó fantáziáját. Roppant bőségesen pergeti le a szent látomásaiban az ókori vallás isteneit, a különböző babonákat, hiedelmeket, test és lélek kísértő csábításait. Szent Antal éppúgy magányban él, mint a modern korban a művész. A hit körül rajzanak álmai, vágyai, a hit legegyszerűbb formáját érzi legjobbnak. Flaubert szkeptikus jellem, de érdeklik a végső kérdések. A vallást csak a legegyszerűbb formájában tudta elfogadni.

Az Érzelmek iskolája (1879) egy újabb illúzióvesztésről szóló regény. Fejlődésregény: a kamasz- és ifjúkor szertelen, szép szenvedélyeire, a nagy akarásokra, hitekre és reményekre a férfikor kiábrándulása következik, majd a múltjára visszarévedő főhős, Frédéric Moreau nosztalgikus szomorúsága. A főhős kicsit Flaubert alakmása. Vidéki származású fiú, aki Párizsban tanul, abbahagyja az egyetemet, bohém életet él, szerelmes lesz, amely kapcsolatból a véletlenek közjátéka miatt nem lesz semmi. Mindenbe belekap, de semmit nem fejez be. Kitartó munkára nem képes, nem olyan tehetséges, mint hiszi.

Egy jámbor lélek (Egyszerű szív, 1877) novellája egy hasonló témáról szól: egy szerényen, másokért élő cselédlányról. Alaptémája a szegénység. Keresi szeretete tárgyát, élete végén egy papagájban leli meg, mikor az elpusztul, kitömeti.

Nem szerette a fanatizmust, a tudományimádást. Ez ellen írta a Bouvard et Pécuchet (1881) művét. A század tudományimádatát teszi nevetségessé benne. Illúzióromboló mű. Két ember tudományokkal kezd foglalkozni benne, de bármibe kezdenek, csődöt mondanak, ezért visszatérnek eredeti foglalkozásukhoz. Flaubert utálta a nyárspolgáriságot, a tudatlanságot, ugyanakkor sokszor az egyszerű embereket is megvetette.

Bovaryné regénytechnikai újdonságai

Gustave Flaubert (1821-1880)

Élete

Bovaryné (1857)

Vidéki erkölcsök címmel jelent meg. Szereplői szánalmas és szánandó hétköznapi átlagemberek. A regény időkerete: 1830-as évek elejétől 1846/1847-ig. Az eseménysor színhelye a francia vidék, illetve néhány naperejéig Rouen. A cselekmény egy falusi orvos feleségének életrajza: a meg nem értett asszony kettős házasságtörése és öngyilkossága.

Flaubert regényének szerkesztőelve

Flaubert művészi törekvéseinek lényegét a személytelenség (impassibilité) és a szenvtelenség adja. Az író nem szól közbe, nem avatkozik bele a történésbe, s mindvégig személytelenül háttérben marad. Ezt az írói távolságtartást a flaubert-i nézőpont-technika alkalmazása teszi lehetővé: a regényben elmondottakat, maguk a szereplőket mindig valaki másnak a szemével látjuk.

A történetet egy láthatatlan narrátor, Charles Bovary hajdani osztálytársa indítja el, s Emma halála után ismét ő veszi át a mesélő szerepét. A regénykezdet után Bovary nézőpontja érvényesül, majd később és leghuzamosabban Emmáé. Az elbeszélés során más-más nézőpontoknak is helyet ad az író: időnként hol az öreg Bovaryné és Charles, hol Homais, Léon vagy Rodolphe szempontjai jelentkeznek. Catherine Leroux, a kitüntetett vén cseléd alakjával kapcsolatban hangzik el az író egyetlen direkt közbeszólása: ő „a pirospozsgás polgárok között a félszázados szolgaság”. E nézőpont-váltó technika is az objektivitásra való törekvést fejezi ki. Ez a fajta objektivitás, tárgyilagosság, az elbeszélő háttérbe húzódása, és a szabad függő beszéd, átélt beszéd alkalmazása túl újak voltak ekkor még. Flaubert ezekkel túlment a kor elvárásain.

A cselekménybonyolítás időrendben, lineárisan előrehaladó, de vannak jól érzékelhető csomópontok: Emma férjhezmenetele (I. 4.); a márkiék bálja és Emma találkozása a nagyvilággal (I. 8.); Bovaryék megérkezése Yonville-be (II. 2.); a tenyészvásár napja, a szerelmi kapcsolat kezdete Rodolphe-fal (II. 8. ); a Rodolphe- szerelem vége, Emma súlyos betegsége (II. 13.); Emma és Léon egymásra találása Rouenban (III. 1.); Bovaryné öngyilkossága és halála (III. 8.). A kulcsjelenet, a tenyészvásár napja, sokszólamú, sokhangnemű fejezet: a bevezető leírás után párhuzamosan zajlik lenn a ceremónia, fenn (az ablakban) Emma elcsábítása.

A legjelentéktelenebb dolgok is túlmutatnak saját közvetlen szerepükön és jelképessé válnak A tárgyak előhívják az érzetek, a múltat, s megteremtik a kapcsolatot az idősíkok között: pl. a bál után talált hímzett szivartárca valóságos talizmán, Rodolphe vanília-parfümje felidézi a vicomte emlékét. Állandóan visszatérő trópusok, pl. a ló-képek: a volt feleség rozzant gebe; Charles úgy tanul, mint a robotoló lova; Emma úgy tett, mint azok a lovak, amiknek nagyon is szorosra fogják a zabláját. A domináns motívum az evés (rengeteget esznek, de Emma sovány marad, mert semmit sem fogad be igazán. A fő toposz pedig az ablak: Emma bezártságának és korlátozottságának szimbóluma: vágyakozik, leskelődik, várja a jelzést (homokdobást) vagy jelez (kitett ronggyal). A kép Bovaryné léthasonlatában is megjelenik: élete olyan hideg, mint egy padlás, melynek ablaka északra néz, s homályában az unalom, e csendes pók szövi hálóját (I. 7.).

A mű meghatározó tónusa az irónia: Emma temetésekor Rodolphe, aki egész nap vadászattal szórakozott, nyugodtan aludt a kastélyában; Léon is aludt Rouenban. Léon házasságára Bovary levélben közli: „szegény feleségem is mennyire örülne, ha élne”.

Emma nagyravágyásán, másoló, utánzó hajlamán végig ironizál: pl. Párizs térképe, a szenilis herceg, Berthe névadása.

Az angol realizmus kibontakozása. Dickens és a relizmus.

Angliában 1830 és 1871 között nyugodtabb, forradalom nélküli idő volt. Az ipari forradalom után a munkásosztály először jelenik meg a történelem színpadán mint társadalmi erő. Ennek az új erőnek az élet viszonyai kezdetben hihetetlenül rosszak. 1837-ben lép trónra Viktória királynő. A viktoriánus kor a csendes gyarapodás, fejlődés időszaka. Vallásos, erkölcsös világnézet jellemző. A napóleoni háborúk következménye dekonjunktúra és munkanélküliség volt. A rikító ellentét a gazdagok és szegények között egyre több író figyelmét hívta fel.

Charles Dickens (1812-1870)

Dickens a legnagyobb figyelemmel és részvéttel fordul a társadalomelesettjei felé. Írói világában a vagyoni és osztálykülönbségek elég határozott szerephez jutnak, de az igazi választóvonal a szeretet elvének elfogadása vagy elutasítása. A szegénység iszonyatos erő, a kiszolgáltatottakat tehetetlenné teszi. Aki azonban fellázad ellene, az többnyire a bűn felé talál kiutat. A bűn és az alvilág ábrázolása szinte minden Dickens-regénybe beleviszi a rendőri elemet. Omladozó házak, néptelen utcák, eltűnt végrendeletek, bujkáló vagy éppen felbukkant rokonok bonyolítják az olvasó képzeletét.

A gyerekek általában gyengék és istápolásra szorulók, kirekesztődnek és elkülönülnek a felnőttek világától, kisebb okok miatt is többet szenvednek. Kedvelt hősei a korabeli valóság világában élnek.

Élete

Portsmouth kereskedőváros közelében született. Apja adósságai miatt a család válságba került. Sokat költözködtek. Dickens az iskoláit sem tudta folytatni, dolgoznia kellett. Egy távoli, gazdag rokonuk halálakor azonban nagy vagyont örököltek. Ő újra iskolába járt, amatőr színészként is kipróbálhatta magát. Joggal is foglalkozott, majd újságíró lett Boz álnéven (Öccse Moses, Moses-Boses-nek becézték, így alakult ki a Boz név).

1836-ban jelenteti meg Boz szkeccsei címmel első novella-kötetét. A kisemberek világát örökíti meg ezekben a novellákban, humoros formában.

A Pickwick Klub hátrahagyott irataiban (1837) az angolok klubszeretetét karikatúrázza ki. Pickwick úr és társai számára az emberi élet természetes formája a kaland: félreértésekkel, komikus párbajokkal, leányszöktetésekkel.

A naiv és szeretetre méltó Picwick úr a klub elnöke. A Pickwick Klub homéroszi világában csak emberek élnek, istenek nélkül. A munkátlanul szerzett pénz magától értetődő és jóleső, mint a forró puncs vagy a sebtiben befalt marhasült. Picwick úr a klub néhány tagjával együtt felkerekedik, hogy megismerje az emberi természetet (a pikareszk műfajához is közel áll). Az útitársak: egy fűzfapoéta, egy elhízott hősszerelmes, és egy sportember, aki szeret vadászni. Jól megverik az egész társaságot, mert örökös jegyzetelésük miatt rendőrspiclinek hiszik őket. Egy hölgy félreértése miatt Pickwick úr börtönbe is kerül, hamis házassági ígéret vádjával. Az élet realitása egyedül a börtönben legyinti meg Picwick urat, akkor is csak annyira, hogy jóságán megtörjék Jingle ravaszkodása. Sőt még egy hadi játékba is belekeverednek. Könnyed, szellemes írás.

A későbbi Dickens-művekre jellemző vonások azonban már itt is megjelennek: képtelen, groteszk elemek; mikrorealizmus; faarcú, kommentár nélküli, angol humor.

A Twist Olivér (1837-1838) az első igazán nagy műve. Szomorú világot tár fel. Háttere London világítás és csatornázás nélkül. Homályában és útvesztőiben bűn lapul. A regény gyermekhőse Twist Olivér, aki különböző helyzetekbe kerül. A kor erkölcse szabja meg a regény végét: a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak a büntetésüket, Olivért egy szerencsés véletlen menti meg sanyarú helyzetéből. A történelmi háttér az 1834-es új szegénytörvény. A dologházak a szegények támogatására jöttek létre, és a szegények egyetlen segélyévé váltak, mert ezután semmilyen más támogatást nem kaptak. Ezek azonban inkább börtönökre hasonlítottak, mert felesleges munkát kellett végezni bennük, a családokat nemek szerint szétválasztották, és minden téren embertelenség volt jellemző rájuk. Ebben a dologházban él Olivér. A fiúról nem tudják, kicsoda, a nevét is dologházban kapta. Anyja nem messze onnan esett össze az utcán, és a szülés után meg is halt. Amiért repetát kér Olivér egy társának, büntetésből egy koporsókészítő inasává teszik. Bánatában megszökik, Londonba megy, és egy zsebtolvajbanda tagja lesz. Egy gonosz féltestvér bízza meg a bandát Olivér elrontásával, hogy ő kaphassa meg az örökséget, és ne kelljen Olivérrel osztozkodnia. Egy jóságos öregúr befogadja, de a banda visszarabolja. Olivér megtalálja nagynénjét, aki neveli majd. Megkapja az örökséget is. A bandát elkapják.

Ez a mű már teljes regényírói fegyverzetben mutatja Dickenst: Felfokozott érzelmekkel fordul szereplői felé; jellemalkotása kicsit még végletes (romantikus hatás), az epizódszereplők rajza és a környezetrajz azonban már realista; könnyekre akar fakasztani; sok a váratlan fordulat.

A Nickleby Miklós (1838-1839) egy fiatalember és húga párhuzamos életútját követi nyomon.

A ritkaságok boltja (1841) egy nagyon öregember és egy kisleány vándorútját meséli el. Útjuk során találkoznak a színház világával, az öreg iskolamesterrel. A kis Nelli a regény végén meghal anélkül, hogy egy percig is gyermeklett volna.

A Barnaby Rudge (1841) Dickens első történelmi regénye.

A Chuzzlewit Márton (1843-1844) az egyetlenifjú Dickens-hős, aki nem hibátlan, aki önzését megpróbáltatások során veti le, akinek sorsa nem szerencsés fordulatok révén alakul, hanem egyénisége megváltoztatásával válik úrrá rajta.

A Karácsonyi ének (1843) rideg hősét, az öreg Scrooge urat látomások térítik meg,mígnem ő is hajlandó lesz elfogadni a viktoriánus boldogság eszményét: a családot sok gyerekkel a tűzhely körül. Scrooge úr gonosz uzsorás, akinek a karácsony is csak olyan nap, mint a többi, dühvel és megvetéssel nézi az emberek ünnepi készülődését. Kidobja a karácsonyi énekeket kántáló koldus kisfiút és a szegényeknek gyűjtő úriembert egyaránt, kiszipolyozott írnokát is felmondással fenyegeti. Este, hazatérve magányos házába jelenést lát: meglátogatja Marley, rég halott üzlettársa, s bejelenti három további szellem érkezését. Az első a régi karácsonyok szelleme, aki végigvezeti Scrooge urat saját hajdani életén, s elfelejtett, fájó emlékeket elevenít föl benne. A második az új karácsony szelleme, aki felnyitja Scrooge szemét a körülötte élők sorsára, nyomorúságára és vidámságára, szenvedéseikre és emberségükre. Végül a harmadik, a jövő szelleme megmutatja neki saját, ijesztő, magányos halálát. Scrooge urat a jelenések új emberré teszik: más szemmel kezdi látni a világot, karácsonyi pulykát küld írnoka családjának, ellátogat megvetett.

A Dombey és fia (1848) a polgárságnak azt a dinasztikus tendenciáját fejezi ki, amely a fiúra nemcsak ráhagyni kívánja az apai vagyont, de elvárja tőle, hogy gyarapítsa is. Az öreg csalódása, hogy fia erre képtelen. Leányát eltaszítja, második feleségét pedig egy torz mosolyú ember, Carker karjaiba kergeti. Az öreg tönkremegy, megtörten leánya mellett tanulja meg, hogy hamis eszmények szerint élt. Innentől számítják Dickens „centrál idea”-korszakát.

A Copperfield Dávid (1849-1850) az író személyes élettörténete, enciklopédikus összefoglalás, az alkotó legjellemzőbb látomása a világról. Egy mohó szemű kisfiú látószögéből szemlélt világ képe tárul fel előttünk. E/1 személyben megírt regény. Ez is erősíti önéletrajzi jellegét, hiszen az író, a küzdelmes és boldog gyermekkort álmodja vissza Dávid történetében. Az élet viszontagságainak kitett árva gyermek sorsa talán ebben a regényében a legmegindítóbb. A groteszk, különös alakok sokasága talán itt kápráztat el a legjobban. A könyörtelen tanulságot egy gaztett (Steerforth csábítása) és egy ballépés (Dávid meggondolatlan első házassága) szolgáltatja. Mindegyiknek az ára egy-egy emberélet. Dávid Ágnes szerelmében találja meg a család nyugalmát és a boldogság eszményét.

Az Örökösök (1852-1853 regény eredeti címe Kopár ház volt. Ennek centrál-ideája a jog, a törvényalkotás. Nyomasztó atmoszférájú regény. Két női főszereplője van. Naplórészletek váltakoznak a narrációval (E/1 sz. az E/3 személlyel). Esther Summerson törvénytelen gyerek, jóságos lány, felkutatja anyját, aki akkorra meghal. Lady Dedlock ezzel szemben szenvedélyes, érdekből megy férjhez, csalja férjét. Lady Dedlock büntetése a halál.

A kis Dorritban (1857-1858) a szülői önzés tér vissza. Dorrit úr a kellemetlen valóságtól elzárkózó és a férfiatlan ügyefogyottság látszatába menekül. Jellemgyengeségét még súlyosabbá teszi, hogy leánya és eltartója, a kis Dorrit legjobb barátnője az agyhártyagyulladása óta idióta Maggy. A Dorrit család koldusból királyfivá lesz, de világuk központja azonban, a Marshalsea-börön marad.

A Két város története (1859) történelmi regény. A két város: London és Párizs. A hangsúly a francia forradalom Párizsán van erősen angol polgári ábrázolásban.

A Nagy várakozások (1860-1861) egy kisfiú és egy fegyenc találkozása. A kis Pip úriemberré akar válni. Törekvése nem sikerül: jólétének forrása a fegyenc vagyona, mely nem lehet áldást hozó.

William Makepeace Thackeray (1811—1863)

Az angol regény 19. sz-ának klasszikus periódusa Dickens és Thackeray munkásságával zárul.

Élete

Thackeray humorának alapja a távoltartás, a kritikai erejű szatíra.

Kalkuttában született. Apja adószedő volt Indiában. Thackeray ötéves korában árva lett. Az anya újra férjre talált, s a hatéves gyermeket hazaküldte Angliába a rokonokhoz. Az idegen otthonban idegennek maradt rokonok közt járt hosszú éveken keresztül lélektelen iskolákba. Habár minden tudnivaló izgatta, hamar kezdett történeteket kitalálni, szeretett rajzolni, később festeni is, azonban kifejezetten rossz tanuló volt. Apjától nagy vagyont örökölt. 21 éves korában mindig idegen rokonaitól elköszönt. Az újságok és folyóiratok felfedezték, hogy érdekesen, ha kell, mulatságosan tud írni. Mint rajzoló csak karikaturistaként ért el némi sikert. Szerelme, Isabelle Gelkin Shaw szegény leány volt, s a nagy szerelemtől észre sem vették, hogy a fiatalasszony idegbeteg. Közben Thackeray kezdett ismert író lenni, humoros kisregényei (A nagy Hoggarty gyémánt) népszerűek lettek, egyre jobban meg tudott élni az irodalomból.

Titmarsh Sámuel története vagy: A nagy Hoggarty-gyémánt (1841) olyan fiatalemberről szól, akit a látszat sodor valamiféle tisztességtelen kalandba, s majdnem a vesztét okozza.

Nemes Barry Lyndon úr emlékirataiban (1844) a hős kalandjainak sorozata vádirattá lesz. Az erény és a hűség csak megvetést kelt.

Sznobok könyvében (1847) a vád élesen és egyértelműen saját kora ellen szól.

A hiúság vására (1848)

Thackeray a társadalmi értékrendet (a sznobság uralmát) bírálja, és egyúttal egy törtető hősnő, Becky Sharp gátlástalan érvényesülési lehetőségeit mutatja fel. A regény a napóleoni időkben játszódik, de nem történelmi hősökről szól. Egész felvonulása a különböző jellemeknek, főleg a rossz jellemeknek. Főszereplője, Becky Sharp a regényirodalom egyik legösszetettebb jellemű nőalakja. Bájos, szép, kedves, önző, törekedő, szellemes, miközben minden szava hazug. A vonzó lelkiismeretlenség példaképe, a hiúság vásárának, az egész társadalmi életnek igazi és sikeres hősnője. Az ő sikerei fejezik ki írójának véleményét a világról és benne az emberekről.

Az előadás rendezője a függöny előtt ül az emelvény deszkáin, nézi a Vásárt, és a nyüzsgő térség láttán mélységes mélabú érzése fogja el. Van, aki a vásárt általában erkölcstelennek tartja, van, aki szívesen fordul be ide, és megnézi a mutatványokat. Akad mindenféle jelenet. Megfelelő díszletek között tündöklően megvilágítják a Szerző saját gyertyái. S a függöny felgördül.

Egy nyári reggelen Pinkerton kisasszony leánynevelő intézete elé hatalmas batár gördül. Amela Sedleyért jöttek, s vele utazott el Rebecca Sharp, az intézet francia társalkodónője. Rebecca egy arisztokrata családhoz szegődik, de Amelia meghívja magukhoz. Becky szeretné férjül megszerezni Josephet, Emmy bátyját. Emmy gyermekkorában kiszemelt vőlegényével, George Osborne-nal tölti a délutánokat. Becky még az intézetben elsajátította a színlelés művészetét. Leánykéréséhez már nem sok hiányzik, ám Osborn az utolsó pillanatban lebeszéli Josephet, mert nem illik társadalmi pozíciójához. Így Becky elutazik. Sir Pittékhez kerül a Crawley-kastélyba. Sir Pitt második felesége élit két kisleányával és a férje első házasságából született fiúval, ifjabb Pitt Crawleyval. Becky éles eszével hamar eligazodik a családban. A gyermekek szeretik, mert nem fárasztja ki agyukat; ifjabb Crawley iránt tiszteletteljes, segítségét kéri egy-egy francia mondathoz, pedig tökéletesen érti; könnyekig meghatódik az esti ájtatosságokon; sakkozik Sir Pittel, átnézegeti pöreinek és gazdaságának iratait. Egy év sem telik bele és ő a ház úrnője, ha a Sir elmegy. A család egyszerű életmódját csak Miss Crawley (Sir Pitt testvére) élénkíti fel. Kedvence Rawdon, Sir Pitt kisebbik fia; egyetemre járatja, tiszti rangot vásárol neki. Becky szókimondó humora meghódítja az idős hölgyet. Becky leveleiben mindenről beszámol Emmynek.

Emmy ezalatt Georggal és William Dobbinnal osztja meg társaságát. George jó adag lemondással tűri Emmy szerelmét, gyakran feléje sem néz, Dobbin figyelmezteti vőlegényi kötelességeire. Közben Dobbin beleszeret Emmybe.

Emmy és George boldogságát váratlan akadályok keresztezik. Az öreg Sedley kockázatos vállalkozásokba kezd, csődbe jut. Családja legádázabb ellensége az öreg Osborne volt. Üzleti vállalkozása kezdetén Sedley segítette őt a siker útjára. Dobbin észrevétlenül egyengette a fiatalok egybekelésének útját. A titkos esküvővel sietni kellett: Bonaparte megszökött Elba szigetéről, véres megtorlásra készülődik. Az öreg Osborn pedig házassági tervet forgat Miss Schwarz-cal. George ellenszegül apja akaratának, aki erre kitagadja fiát.

A már régóta betegeskedő Lady Crawley meghal. Beckyt Sir Pitt a kastélyba akarja vinni feleségnek. Beckey zaklatott lelkiállapotba kerül, titokban ugyanis Rawdon felesége lett. Sir Pitt azonban megtalálja Becky levelét, mely a házasságra fényt derít.

Miss Crawley ésMrs. Bute Crawley, Sir Pitt lelkész testvérének felesége Brightonban pihennek. Rawdon és Becky idejönnek nászútra. Itt tudja meg Dobbintól Osborne, hogy apja kitagadta. Rawdonnak és Osborne-nak be kell vonulnia. Becky és Emmy követik férjeiket Brüsszelbe. Egy bált rendeznek, amikor George egy levélkét helyez Becky virágcsokrába, jön a hír, indul az ezred. Másnap Osborne elesik waterlooi csatatéren. Emmyt csak gyermeke hozza vissza az életbe. Dobbin lesz a keresztapja.

Rawdon visszatér, Becky anyagilag is rendbe hozza életüket. Eladatja Rawdon rangját, visszatérnek Londonba. Sir Pitt meghal, s Lady Jane őket is meghívja a temetésre. Beckeyt csak egy dolog érdekli: társadalmi és anyagi előrejutás. Ennek érdekében mindenki előtt alakoskodik. Egy udvari fogadáson Lady Jane bemutatja Beckyt az uralkodónak, s most ár a legelegánsabb arisztokrata körökben fut be tündöklő pályát. Lord Steyne segítségével férjét Coventy Island kormányzói állásába juttatja, feláldozza becsületét, gyermeke és férje szeretetét.

Dobbin nénje leveléből megtudja, hogy Emmy egy lelkészhez készül feleségül menni, s hazautazik. Az őrnagy 12 év után bevallja szerelmét Emmynek. Időközben meghalt az öreg Dobbin, végrendeletéből tudja meg Emmy, hogy mindent William Dobbinnak köszönhet. S végre Becky rajzolja meg a halott férj igazi portéját. Emmy és WilliamDobbin összeházasodtak, sorsára hagyva Sedleyt, akit Becky néhány év alatt teljesen tönkretesz.

Thackeray tele volt kételyekkel, szkepszissel. Erre utal az epilógus is: „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog közöttünk ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?... Elég volt, gyerekek, csukjuk be a színházat, rakjuk el a bábukat. Játékunk véget ért.”

A regény voltaképpen két nő életútját kíséri nyomon. Ezek az utak az elindulást követően csak nagyon kis ideig haladnak együtt, aztán eltávolodnak, két történetet adva. Becky egész játékának és sikereinek titka, hogy változó környezetének igényeihez tökéletes színészi képességgel rendelkezik. Sikeres szélhámos, gátlás nélküli kalandor, Elbukik, de a regény végén Emmyt felemeli.

A Hiúságok vásárában a vallás sem teszi jobbá a világot. A halál nem tragikum, hanem anyagi érdek, örökölhető címek szövevénye. A jó szív (Dobbin) nem talál méltánylásra, a jóság gyakorlásához önmegtartóztatás kell.

Ábrázolásában a polgári, nagypolgári és arisztokrata körök embereit az önzés, az érdek mozgatja. Thackeray hőseit a pénz megszerzése, megtartása vagy elvesztésének félelme tartja távol a szellemi igénytől. A kor egyetlen drámai ellentétet kínál: a látszat és a valóság kontrasztját.

Pendennisben (1848) az élet képe torz, kiábrándító. Artur nevelése önmaga eredeti hajlamaival szemben valóvédelmet jelent. A hős nevelésének állandó részese nagybátyja, Pendennis őrnagy, akinek mániájává válik Artur előnyös megházasítása. Szerencsére Artur mentorra és barátra talál, megkomolyodik és vállalja irodalmi elhivatottságát.

Henry Esmond (1852) történelmi regény, mely a 18. sz-ban játszódik. Beatrix és anyja, Lady Castewod mint nők kerülnek ellentétbe. Lady Castewood szerelme biztonságot teremt és megtart, Beatrixé nyugtalanságot áraszt és rombol.

A virginiai testvérek (1857-1858) Henry Esmond utódainak történetét mondja el.

A Brontë-nővérek munkássága

Charlotte, Emily és Anne édesapja Haworthban volt ír-anglikán lelkész. Édesanyjuk korán meghalt. A lányok különböző helyeken nevelőnősködtek. Egyetlen szórakozásuk az írás volt, sorra jelentek meg regényeik, verseik.

1846 májusában Charlotte, Emily és Anne egy gyűjteményt adott ki költeményekből Currer, Ellis és Acton Bell álnéven. Bár a könyv nem keltett nagy érdeklődést (csak 2 példányt adtak el belőle), a testvérek mégis úgy döntöttek, hogy folytatják az írást, és elkezdtek dolgozni első regényeiken.

Charlotte Brontë (1816-1855)

Charlotte 1835 és 1838 között tanár volt. 1839-ben különböző családoknál kezdett nevelőnőként dolgozni Yorkshire-ben, 1841-ig. 1842-ben Emily-vel Brüsszelbe utazott, majd külföldről való hazatérésük után Charlotte angolt, Emily pedig zenét tanított. Charlotte 1843 januárjában egyedül tért vissza Brüsszelbe. 1844-ben végleg visszatért Haworthba, és később brüsszeli tartózkodásából merített ihletett Különös tanítvány és Villette című regényeihez. 1854 júniusában Charlotte házasságot kötött apja segédlelkészével, Arthur Bell Nichollsszal. 9 hónap múlva, terhessége alatt halt meg.

Első regényét a Különös tanítványt a kiadó visszautasította. Második regénye, a Jane Eyre azonban nagy sikert aratott. A regény nem kis részben önéletrajzi ihletésű. Ezt követő regénye, a Shirley két főszereplőjében testvéreinek állít emléket: a címszereplő Shirleyben Emilynek, olyannak ábrázolva őt, amilyenné válhatott volna, ha megvannak rá a lehetőségei, Caroline-ban pedig Anne alakját igyekszik megörökíteni. Harmadik még életében megjelent regénye egyben az utolsó is volt. A Villette főszereplője, Lucy Snowe alakja szintén Charlotte jellemvonásait viseli; a történetet brüsszeli emlékei ihlették.

Jane Eyre

Charlotte emberábrázolásában a nyájas kispolgár leleplezése az elsődleges. Charlotte csupa humanizmus, csupa megértés. Magát és a világot józanul mérlegeli, szenvedélyeit önmagában éli át és önmagában lobbantja el.

Jane Eyre története gyermekkorával indul. Vagyontalan árvaleány, akit ridegszívű rokonok nevelnek, s ezektől menekülve jut el a lowoodi intézetbe. Keserves évek után maga is tanítónő lesz. Innen egy vagyonos birtokos, Mr. Rochester házába kerül. A fogékony, eleven értelmű leányt megejti a férfi egyéniségének szuggesztív varázsa. Egymásba szeretnek. Csak az esküvő napján derül ki, hogy a férfi nős. Bomlott elméjű feleségét a külvilágtól teljesen elzárva tartotta éveken keresztül. A titok kipattanása után Jane a mocsárnak indul, a haláltól egy lelkész menti meg. A lelkész magának akarja megtartani a lányt, azonban Jane visszatér szerelméhez. Mr. Rochester sorsa időközben szerencsétlenné fordult. Kastélya leégett, feleségét megpróbálta kimenteni, az asszony azonban meghalt, a férfi elvesztette szeme világát és egyik karját.

Emily Brontë (1818-1848)

Az Üvöltő szelek Emily egyetlen műve. Átveszi a romantikus regények kellékeit, megidézi a szellemvilágot, és a titkok atmoszférája lengi be hősei életét. A szellemek a halálon túl is élő érzés képviselői, a szerelem és gyűlölet generációs változásának hordozói, akik a változás ritmikájával a természeti erők állandóságát jelképezik, s a szenvedélyek dúlta belső világot egységbe hozzák a külső világgal. A megbékítő szeretet itt elérhetetlen, a vágya is szenvedést okoz. A sorscsapások senkit sem szelídítenek meg. Az itt élők maguk teremtik meg poklukat és mennyországukat. Romantikus és egyszersmind modern lélekelemző regény. A cím eredetileg azonos volt a fő színhely nevével (Szelesdomb); a magyar cím expresszív szókapcsolata előrevetíti az érzelmek és természeti erők együttes tombolását.

Sivár, szélviharoktól gyakorta pusztított vidéken, a Szelesdombon él a regénybeli Earnshaw család, a közeli barátságos völgyben (Thrushcross Grange-ben) pedig Lintonék. Sorsuk egy talált gyerek megjelenésétől kezdve fonódik össze és fordul mindinkább tragikusra: Earnshaw úr a városból egy sötét bőrű kisfiút visz haza. Saját fia, Hindley kezdettől gyűlöli Heathcliffet, a Catherine nevű kislány viszont testi-lelki jó pajtása lesz a jövevénynek. Az apa idővel meghal, Catherine pedig az elegáns és udvarias Edgar Linton felesége lesz, Heathcliff így minden szeretetből kiszorul. Eltűnik, majd háromévnyi rejtélyes távollét után visszatér, megemberesedve, vagyonosan, de kegyetlen bosszútervekkel. Odaköltözik a közben (felesége korai halála után) elzüllött Hindley Earnshawhoz, és kártyán minden vagyonát elnyeri. Catherine változatlanul szereti Heathcliffet, de Edgarnak hű felesége akar maradni. Heathcliff kegyetlen bosszúsorozata következik félreértésekkel és végzetszerű fordulatokkal, mígnem a gyűlölködés megszakad; Heathcliff meghal, és a két megmaradt fiatal az Earnshaw és a Linton családból egymásba szeret.

Heathcliff, a kakukkfióka jelleme áll a mű középpontjában. Amikor Szelesdombra kerül, még alig 2-3 éves, Earnshaw úr az éhhaláltól menti meg a kisgyereket Liverpoolban. Catherine kedvessége mentsvár lett a számára, hisz a szeretetlenség sorsközösségében egymásra találtak. Szelesdomb feudális rendjében a gyerek megaláztatásokat él át, embertelen büntetésekben részesül, és csak ájtatoskodó, hamis valláserkölcsöt ismer Catherine-nek azonban megmaradt a lehetősége (szépségénél, tanultságánál és főképp családja rangjánál fogva), hogy kilépjen ebből a körből, míg Heathcliff mindent elveszít, amikor a lány Edgar Linton vonzáskörébe kerül. Egész életére kiható vereséget szenved, amikor úgy látja, hogy fel kell adnia a Catherine-ért, a vele való lépéstartásért folyó versenyt. Heathcliff összeomlásáért Catherine is felelős, hiába próbálja a szerelmet kedvességgel pótolni. „Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót” - tör ki a vád Heathcliffből.

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Emily Brontë (1818-1848) édesapja Haworthban volt ír-anglikán lelkész. Édesanyjuk korán meghalt. 1846 májusában Charlotte, Emily és Anne egy gyűjteményt adott ki költeményekből Currer, Ellis és Acton Bell álnéven. Bár a könyv nem keltett nagy érdeklődést (csak 2 példányt adtak el belőle), a testvérek mégis úgy döntöttek, hogy folytatják az írást, és elkezdtek dolgozni első regényeiken.

Az Üvöltő szelek Emily egyetlen műve. Átveszi a romantikus regények kellékeit, megidézi a szellemvilágot, és a titkok atmoszférája lengi be hősei életét. A szellemek a halálon túl is élő érzés képviselői, a szerelem és gyűlölet generációs változásának hordozói, akik a változás ritmikájával a természeti erők állandóságát jelképezik, s a szenvedélyek dúlta belső világot egységbe hozzák a külső világgal. A megbékítő szeretet itt elérhetetlen, a vágya is szenvedést okoz. A vérségi kapcsolat ebben a világban nem számít. A sorscsapások senkit sem szelídítenek meg. Az itt élők maguk teremtik meg poklukat és mennyországukat. Romantikus és egyszersmind modern lélekelemző regény. A cím eredetileg azonos volt a fő színhely nevével (Szelesdomb); a magyar cím expresszív szókapcsolata előrevetíti az érzelmek és természeti erők együttes tombolását.

Heathcliff, a kakukkfióka jelleme áll a mű középpontjában. Amikor Szelesdombra kerül, még alig 2-3 éves, épp hogy járni és beszélni tud. Származása és addigi előélete azonban ismeretlen. Megpróbáltatásainak Earnshaw úr gondoskodása vet egy időre véget, de a szeretet már ebben a családi közegben is gyűlölettel együtt jut osztályrészéül. A kisfiú korán megedződött a megpróbáltatásokkal szemben, de annál hevesebben áhította a szeretetet, és annak elmaradására csak dacos lázadással tudott válaszolni. Catherine kedvessége mentsvár lett a számára, hisz a szeretetlenség sorsközösségében egymásra találtak. Szelesdomb feudális rendjében a gyerek megaláztatásokat él át, embertelen büntetésekben részesül, és csak ájtatoskodó, hamis valláserkölcsöt ismer (ennek ellenpontja Thrushcross Grange valódi otthonossága, családias melegsége, művelt légköre, egészében humánus világa). Heathcliff és Catherine önfeledt összemelegedése cinkos elvadulással (a lápban való csatangolással) járt együtt. Catherine-nek azonban megmaradt a lehetősége (szépségénél, tanultságánál és főképp családja rangjánál fogva), hogy kilépjen ebből a körből, míg Heathcliff mindent elveszít, amikor a lány Edgar Linton vonzáskörébe kerül. Egész életére kiható vereséget szenved, amikor úgy látja, hogy fel kell adnia a Catherine-ért, a vele való lépéstartásért folyó versenyt; elutazik. A titokzatos három év alatt Heathcliff megteremti saját egzisztenciáját, valamiképpen kiemelkedik a vaskos tudatlanságból, de már alapjaiban sérült személyiséggel, tragikusan torz céltól, eszelős bosszúvágytól hevítve tér vissza: sötét tüzű szemében félig vadállati, de megfékezett kegyetlenség bujkált. Képtelennek bizonyul elviselni azt, hogy Catherine saját akaratából a másé lett, mással él. Agresszív ösztönei, brutális gyűlölködése elvakítja, nem látja meg Edgar Linton humanizmusának értékeit. Monomániás gyűlölködővé vadul, elveszti a jogát és a lehetőségét a boldogságra, ahhoz, hogy normális emberi kapcsolatokat építsen ki. Catherine, eltávolodva Heathclifftől, fennhéjázó, akaratos és gőgös lesz, kétszínű életet él. Nem tudja tisztázni - Ellen Deannel folytatott beszélgetése során sem, hogy ki mellé kell állnia. Szíve minden szeretete Heathcliffé, de pajtását Hindley, a bátyja lealacsonyította, és így nem vállalja a mellette való életet. Pontosan látja Ellen Dean: „Azon a napon, mikor magából Lintonné lesz, ő elveszít barátságot, szerelmet, mindent.” Heathcliff összeomlásáért Catherine is felelős, hiába próbálja a szerelmet kedvességgel pótolni. „Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót.” - tör ki a vád Heathcliffből.

Isabelle fel tud lázadni, ki tud szabadulni Heathcliff hatalmából (bár ez óriási erőfeszítésébe kerül), és megtalálja saját életcélját gyermekének féltő nevelésében. Edgar Linton kezdetben csupán naiv szerelmes, Heathcliffhez képest csenevész, pipogya fiatalember, ebből az állapotából azonban képesnek bizonyul kiemelkedni. Évek múltán úrrá tud lenni személyes fájdalmán is, az igazi bátorság és hűséges, ragaszkodó lélek tanúbizonyságát adta: bízott Istenben, és Isten megvigasztalta őt, bár gyenge szervezetét a betegség legyőzi. Megerősödő nemes erkölcsiségét és lelkierejét lánya, Cathy (az ifjabbik Catherine) örökölni fogja, és ő lesz a végső győztes. Cathyben már mint kisgyerekben kifejlődött a mély és gyengéd vonzalom képessége. Hideg szépség, a felszín mögött sejthető szelídség, de visszautasító modor; így ismeri meg Lockwood. A mű végére megtalálja saját énjét és feladatát; nem csupán azzal, hogy megsejti Hareton értékeit és közeledik hozzá, tanítja és magához emeli, hanem azzal is, hogy Heathcliff elevenére tapint: „Heathcliff úr, maga kegyetlen ember, de nem a megtestesült ördög . Soha senkit sem szeretett életében, bácsikám? Bármennyire tönkretett bennünket, mindig megmarad elégtételül a gondolat, hogy kegyetlenségének egy, a mienkénél is nagyobb nyomorúság az oka. Mert maga szerencsétlen, ugye?"

Hareton Earnshaw félárván nevelkedik, apja gyűlölte, Heathcliff pedig vadócnak nevelte. Azt a sorsot szánta neki, amit ő élt meg Hindley Earnshaw mellett - ez is embertelen bosszúja része volt. Sohasem tanították írni vagy olvasni, nem tiltották el semmi rossztól. Faragatlan, de érzékeny. Erről a mélypontról emelkedik fel, sokáig szunnyadó igényessége bátorításra talál, és elnyeri Cathy rokonszenvét, majd legvégül szerelmét.

A társadalmi tér csak közvetve van jelen, a társadalmi helyzetek és kapcsolatok csupán másodlagos jelentőségűek, ebben a világban a társadalmon kívüliség dominál. Liverpool és Gimmerton, a műben megjelenő nagy- és kisváros csak hátteret jelent. Az embergyűlölet közegében vagyunk, a külvilágból legfeljebb emberkerülők tévednek ide (Lockwood úr, a saját társadalmi-társasági frusztrációja következtében). Heathcliff származása, meggazdagodásának módja rejtély marad, lényegtelen kérdés az író szerint.

A szelesdombiak keveset beszélnek, sokkal mélyebben élnek, hisz alig találkoznak idegennel. A családok is mérföldekre élnek egymástól, nem csupán a lelkek. A világ azonban itt befelé tágul, és a lélek belső törvényei-örvényei jutnak hatalomra. A lelket közvetlenül a természeti környezet alakítja ki és tartja rabságában, felerősítve ősi ösztöneit.

Az embert alakító és egyszersmind fogságban tartó természeti környezet az Üvöltő szelekben hármas tagolású: szirt, völgy és láp. A szirt (Szelesdomb) az erő és a magány világa; rideg körülményei megedzik a testet, de szikárrá, érzéketlenné keményítik a lelket. Ez a tomboló természet és a társadalmon kívüliség világa. A láp az ösztönélettel kapcsolatos, titokzatos és egyben rendkívül veszedelmes terület. Az itt lakók sem ismerik valamennyi titkát, számukra is életveszélyes, de a gyermek Heathcliff és Catherine önfeledt együttlétének ez volt a színhelye, ők birtokba vették és uralták ezt a tájat. A völgy az érzelem és a humánum bensőséges közege, csodálatos szépségű vidék (könnyű pára szállt fel, és bodros felhővel szegte be az ég alját). Otthonos életkörülményeket nyújt, lelki fogékonyságot alakít ki, de puhány, életképtelen alkatokat formál. Szelesdombon ennél egészségesebb a levegő, élesebb és szárazabb. Egyik szféra sem teremt tehát önmagában kiegyensúlyozott személyiséget. Az ember csak akkor szabadulhat ki a 19. sz-i meghasonlásából, a széthasadt kultúra megnyomorító rabságából, ha ki tudja magában alakítani az erő, az ösztönvilág és a humánum közös harmóniáját. Az ifjabbik Catherine-nek ez végül sikerül, és ez a mű megoldása.

Az öröklött és a környezettől meghatározott lelki-fizikai alkat korlátaiból azonban sokáig lehetetlennek látszik a kitörés. A Lintonok csaknem valamennyien örökletes betegségben, fiatalon sorvadnak el (lassú és gyógyíthatatlan lázban, mely ellenállhatatlanul ragadta őket a halál felé). Edgar Linton hősiesen küzd sorsával, de azt végül nem kerülheti el. Nem tud dacolni a rejtélyes természeti erőkkel Earnshaw úr sem, korán hal meg felesége és menye is. Heathcliff sorsa már gyerekkorában megpecsételődik, és csak amikor mindinkább magára marad, és bosszúvágya is kifárad, akkor jelenik meg (Cathy keze nyomán) virág Szelesdombon, az ember akkor lesz úrrá a külső és belső természeten.

Az érzékennyé váló, lelki életében gazdagodó ember számára mindenekelőtt kapaszkodó szükséges: olyan külső támasz, amelyhez kapcsolódva az önazonossága is megragadható. Ez a támasz lehet Brontë tanítása szerint a vallásos hit, a könyv, leginkább azonban a másik emberi lélek.

A dombvidék lakói (Joseph, az öreg szolga) állhatatossággal, rendíthetetlenséggel viselik sorsukat, magányosak, de intenzív lelki életet élnek; olykor látomásoktól szenvednek, a keresztény vallás és mágikus-pogány hitvilág valamiféle sajátos keverékében élnek (Heathcliff özvegye fekete mágiával foglalkozik). A valóság és az álom összemosódik Lockwood úr tudatában is, zaklatott lelkiállapotában ő is kísértetjárást érzékel a halott Catherine egykori hálófülkéjében. Heathcliff folytonosan Catherine szellemének megjelenéséért esdekel, lelki nyugalmáért. Űriási emberi tragédiák emlékétől terhes a szelesdombi légkör.

„Könyvek nélkül gyötrelem volna az életem.” - mondja a befejező jelenetek egyikében Cathynek Lockwood. Deanné azért tudja megőrizni lelki rugalmasságát, mert a házikönyvtár minden elolvasható darabját ismeri, mindegyikből tanult valamilyen bölcsességet. Catherine akkor kezd elszakadni Heathclifftől, amikor lehagyja őt a tanulásban (talán öröklött képességeik különbsége miatt). Az ifjú Hareton csak akkor léphet ki primitív létállapotából, amikor megbarátkozik a betűkkel, és megnyílik számára az írott világ - ezzel együtt Cathy szíve.

Az ideális út és cél azonban: szeretetben találkozni az embertárssal. Catherine mondja (Nellynek) Heathcliffről: „Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy, s úgy különbözik a Lintonétól, mint a holdsugár a villámfénytől vagy a jég a tűztől. Kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él.”

A cselekményt az írónő közvetett módon tárja elénk, az epikus narrációt jellegzetesen reflexív közegbe ágyazza. Egy kívülről érkező idegen, Lockwood, az új bérlő személyes élményei, benyomásai során kezd feltárulni előttünk az embergyűlölők paradicsoma, majd a főszerepet a neki elmondott visszaemlékezések veszik át. Elbeszélő szereplőket alkalmaz tehát a szerző (elsősorban Deanné, mellette még Isabelle, Zillah, Cathy kisasszony személyében), akik nemcsak szemtanúk, hanem az egykori történtek cselekvő részesei, saját élményeik előadói, vagy a hősök bizalmasai. A napló (Catherine Earnshaw aprólékos feljegyzései) és a levél (Isabella hosszú beszámolója Ellen Deannek) beiktatása is ehhez a lírikus kifejezésmódhoz illeszkedik. A drámai sodrású, fordulatos cselekménysor szubjektív előadásban jelenik meg az olvasó előtt.

Epika, líra és dráma fonódik tehát össze ebben a romantikus regényben.

Lockwood és Heathcliff között párhuzam fedezhető fel; az új bérlő is képtelen a szeretet kifejezésére, ezért lett emberkerülő, lépett ki a társadalomból, ezért jön északra. Ez a párhuzam végül is oldja a démoni sötétséget; a regény végén Lockwood visszatalál az emberek közé, jóllehet a véglegesen eltorzult személyiségű Heathcliff számára nincs visszaút, élete a bosszúállással célját vesztette.

A regény időszerkezete közvetlenül a művészi célt szolgálva alakul. A végkifejlet előtti epizódban, a mélyponton nyerünk először betekintést Heathcliff és társai sorsába, majd több nézőpontból visszaemlékezések derítik fel fokozatosan az előzményeket.

A szerző ezzel megújítja a hagyományos epikát. Az elbeszélő szereplő (főként Deanné) többször előre jelzi valamely hős sorsát, az in medias res kezdés szintén előre megadja az életutak végét. Az olvasó figyelme így a történtek okaira koncentrálódhat, az írói szándéknak megfelelően a lelki motivációra összpontosul.

A kerettörténet időszaka l801. novemberétől l803. áprilisáig tart. Lockwood ezalatt ismerkedik meg a hősökkel és az előzményekkel. A betét családtörténetben mintegy négy évtizedre tekintünk vissza, a családi előtörténetben pedig mintegy háromszáz évre, a késő középkori gótikus várkastélyok idejére. A szenvedélyek gyökerei azonban az emberi tudat mágikus-mitikus őskoráig nyúlnak vissza.

Az írónő többféleképpen is alkalmazza az időszimbolikát: tél elején indul a cselekmény, a hosszú tél nyomja rá bélyegét a történetsorra, a tavasz kezdete pedig az érzelemviharok enyhülését szimbolizálja.

A regény értékcsúcsán a megbékítő szeretet áll (sokáig csupán igény, hiány formájában). Heathcliff a középrészben gúnyosan utasítja vissza a kötelesség, a lelkiismeret, az emberség, az irgalom és a jótékonyság erkölcsi parancsait (szemben a gyűlölködő bosszúvággyal), végül azonban fejet kell hajtania előttük. Olyan szeretet csendesíti csak le az üvöltő szeleket, amely az összetartozást és az emberi szabadságot egyaránt kifejezi, lehetővé teszi. Háttérbe kell szoruljon a birtoklás, az emberi kapcsolatokat is szétziláló anyagi érdek; az enyém-tied mindent meghatározó joga helyett a szeretetnek és az együttérzésnek, a kölcsönös megbecsülésnek kell uralkodnia.

Az életörömöt, áradó és sodró életszeretetet hirdeti végül is az Üvöltő szelek. Szelesdombon a záróképben viola és petúnia illatát hozza a szél, a halottak pedig immár békésen nyugosznak a földben.

Zola és a naturalizmus. Maupassant.

Az 1848-as forradalmak után erősödnek meg azok a tendenciák, amelyek az 1870-es években a naturalizmusban szerveződnek irányzattá. Filozófiai alapja a pozitivizmus (Auguste Comte), mely a pozitív, vagyis tényekre épülő természettudományok elődlegességét fogalmazza meg. Ezek a tudományok szigorúan ellenőrizhető tényeken alapulnak. Ez az irodalomban úgy jelentkezik, hogy törekednek a dokumentatív hitelességű, aprólékos, precíz leírásokra. A pozitivisták azt gondolják, hogy a természet törvényszerűségei a társadalomra is érvényesek. Második gondolati alapja Hippolyte Taine milieau elmélete. Ez a környezet és körülmény fogalmát foglalja magába, mely szerint az ember természeti lény, ezért sorsát öröklött hajlamok és a környezete körülményei határozzák meg. Fontos, hogy milyen családban, milyen életkörülmények közé született. Lélektani ábrázolás helyett élettani folyamatokat ábrázoltak, nagy hangsúlyt fektettek az ösztönök ábrázolására. Szívesen ábrázoltak olyan folyamatokat, amelyeket eddig ízléstelennek tartottak. A társadalmi valóság árnyoldalait bemutatták: nyomor, bűnözés, züllöttség. Elvetik a realizmus típusfogalmát, ehelyett szociológiai, természeti és biológiai tények bemutatásával törekedtek a hitelességre.

A naturalista irodalom legjelentősebb képviselői Zola, Maupassant.

Emile Zola (1840-1902)

Élete

Apja után olasz származású. Apja korai halála után anyjával nagy szegénységben maradt. Tanulmányait Párizsban nem fejezte be. A Hachette-kiadónál előbb csomagoló, majd lektor. 1854-ben jelenik meg első novelláskötete. 1871-ben megkezdi nagy regényének, a Rougon-Macquart- sorozatnak (20 kötet) a közzétételét. Csak a Pálinkafőző (1877) sikere töri meg a kritika közönyét, s fiatal regényírók mestere lesz. Zola regényírói hírnevét a Germinal (1855) alapozza meg. Élete utolsóéveiben a Négy Evangélium regényciklusba fogott. Szénmonoxid-mérgezésben halt meg feleségével együtt. Mai napig kérdés, hogy baleset vagy gyilkosság.

Rougon-Macquart- sorozatban Zola írói elképzelésének vezérfonalát az öröklődés determináltsága adja, amelynek hatása pusztító és könyörtelen. Gondosan megrajzolja az alakok családfáját. A családtörténet úgy kezdődik, hogy Adelaide Fouque, az ősanya, százöt évet élt. Két férje volt. Első a józan, okos, sikeresen törekvő Rougon. A második a laza erkölcsű, kedves, könnyelmű, iszákos Macquart. Mindkét férjtől több gyermeket szül. Ezeknek és utódaiknak történeteiből épül fel a családtörténet. Az író pozitivista—darwinista világképe folytán szigorúan érvényesül az öröklődés, a környezet-hatás, a hely és a kor végzetszerűsége. A Rougonok felfelé törnek, okosan és célszerűen jók, ha jók, s gonoszak, ha lelki meghatározottságuk szerint gonoszak. A Macquart-ok viszont lefelé, a társadalom mélyrétegei felé tartanak. Igaz, így jól áttekinthető a társadalmi élet minden rétege, a rokonság is, az eltávolodás is. Rougon kegyelmes úr és a Macquart ágból származó Nana, az utcalány.

Nana (1880) a legvitatottabb Zola-regény. A sikamlós témából olyan művet alkotott, amelynek szándéka és hatása mélyen erkölcsös. A regény az előkelő társaság és a körülötte forgolódó politikusok, újságírók, színészek, prostituáltak világában játszódik. Nana előtt hódol meg rang, tehetség, szépség és becsület. Nana körül járják haláltáncukat a pusztulásra ítélt osztályok szerelemre éhes tagjai. Erotikától, szadizmustól, perverziótól túlfűtött légkörű drámai képek sorozata ez a regény.

A varieté Színház bemutatóra készül. Bordenave, a színház igazgatója a Szőke Vénusz bemutatójára készül. A sikamlós, zenés darabról és a darabban szereplő Nanáról félve beszélnek: Nanának nincs hangja, nem tud játszani, de tud valami mást. A színházi falragaszok előtt nagy tömeg áll, mindenki lázban ég, mert Nanát senki sem ismeri. Végre elkezdődik az előadás. Szétnyílnak a felhők, megjelenik a Vénuszt alakító Nana (tizennyolc éves, korához képest erősen fejlett). Sem énekelni, sem játszani nem tud, de gömbölyűsége megigézte a férfiakat.

Másnap férfiak éhes raja próbál bejutni lakásába. De jönnek a hitelezők is. Még a kétéves fiának, Louisnak sem tudja a tartásdíját a vidéki dajkának kifizetni. Nana a társaság középpontjába kerül, első estélyein megjelenik Vandeuvres gróf, Georges Hugon, Daguenet és Steiner. De Muffat de Beville viszont távol marad, akit pedig Nana nagyon várt.

Egy este Muffat gróf és apósa felkeresi Nanát az öltözőben, s a jelenlevők nagy meglepetésére megcsókolja Nanát.

Fondettes egyik birtokát Steiner bankár vásárolta meg Nanának. Az egyre-másra vendégeket hozó hintókat mind Nana vonzza. Nanát a vidéki birtok szentimentálissá tette. Egyik nap Nana kierőszakolt egy kocsikirándulást Gerges Hugonnal. Ám szerencsétlenségére a birtok határában Huggoné és társaságával futottak össze. Ez a kellemetlenségek sorozatát zúdította Georgra. Másnap hirtelen beállított Muffat, s Nanát meghökkentette a gróf erőszakos és állhatatos vágyakozása. Hirtelen megérkezik Steiner. Mindkét férfit elutasította Nana.

Nanának el kellett hagynia lakását, s Fontannal, a színésszel költözött össze. Azonban Fontan elszedi Nana pénzét, éhezteti és veri. Nana olcsó lebujokban néhány frankért eladja magát. Összebarátkozik Satinnal, a homoszexuális utcalánnyal. Egy razzián a rendőrség elkapja Satint, Nana pedig a szálloda ablakán át menekült el.

Nana visszatér a színházba, Muffat rohan hozzá, s új korszak következik a nő életében. Muffat gazdagon berendezett lakást vásárol neki, szórja a pénzt. Aki Nana hálójába kerül, az sorra elbukik. Muffat mindezt látja, és szenved. Nana féktelen költekezése kikezdi Muffat vagyonát is. A féltékenység, a gond, a megalázottság viharában a férfin kitör a régi vallási szenvedély, és otthagyja Nanát. A szakítás után Nana magára marad. Elutazik Párizsból, fiát himlőben haldokolva találja. Nana is megkapja a betegséget, megcsúnyult arccal, eltorzult testtel, iszonyú kínok között, elhagyatottan halt meg.

Nana, egy nagystílű párizsi kokott. Nana nemcsak egy bosszúálló boszorkány, aki örömét leli gazdag szeretőinek tönkrejuttatásában, hanem maga is egy züllött, halálra ítélt társadalom áldozata. A regény hűen ábrázolja a III. Napóleon korának születési és pénzarisztokráciáját, az előkelő kurtizánok világát.

A regény befejezése egyszerre konvencionális és szimbolikus. Nana himlőtől elcsúfulva fekszik halálos ágyán, azon a napon, amikor megkezdődik az 1870. évi francia-porosz háború. Senki sem törődik vele, s az utcáról felhallatszik a tömeg ordítása: „Berlinbe! Berlinbe!” Halála a császárság bukásának kezdetével esik egybe.

A Germinalban Zola egyszerűen, naturalista körülmények között írta le egy francia bányászkolónia tragédiáját.

Guy de Maupassant (1850-1893)

Élete

Egy normandiai kastélyban született. A szülők korán elváltak, s anyja mellett egy normandiai halászfaluban töltötte gyermekéveit és kamaszkorát. Tanulmányait Rouenban végzi, itt kerül közeli kapcsolatba a család barátjával, Flaubert-rel. 1880-ban jelenik meg első remekműve, a Töltött galamb (Gömböc). Kiadja naturalista költeményeit Versek címmel. A túlfeszített munka, a féktelen szerelmi élet miatt idő előtt összeroppan, s élő halottként teng különböző kórházakban.

Maupassant novellista és regényíró. Alakjai szókimondó figurák.

A szépfiú regényének főszereplője a szerelmes nőkön átgázoló, érzelmekkel visszaélő, gátlástalan fiatalember. A parasztszülőktől származó Georges Du Roy, a gyarmatosító hadsereg volt őrmestere bámulatos karrierjének, s ezzel párosuló erkölcsi gátlástalanságának története. A harmadik francia hadsereg első évtizedének polgári társadalma korrupciójával, kíméletlen gyarmatosításával, gazdasági manővereivel maga segíti hatalomra, támogatja "dicső" pályafutását. Tennivalója világos: aki nem akar elsüllyedni, nyomorult senki marad, vitesse magát az árral. Elegendő ehhez betanulni a megfelelő mondatokat, ellesni apró módszereket, nem kell több, mint csábító pillantások, ellenállhatatlan bajusz - s főként minnél kevesebb lelkiismeretfurdalás s minél nagyobb gátlástalanság. Georges Du Roy tehetsége az érvényesüléshez ilyen volt. Egy negyedrangú lap alacsony beosztású munkatársából a sajtó zavaros törvényeinek segítségével, s a társaságbeli szépasszonyok védőszárnyai alatt kerül rövid idő alatt vagyon, rang és hatalom birtokába. Főként a nőknél elért sikerei juttatják előre, nem válogat, kinek pénzét, kinek tehetségét, kinek társadalmi pozícióját használja fel, s aggodalomra nincs oka, még boldoggá is teszi őket. Georges Duroi a megtestesült középszerűség, tehetségtelen és műveletlen, akinek első újságcikkeit egy nőismerőse írja. Duroi csak a hálószobában tud érvényesülni. Jellemtelenségét csak a cinizmusa múlja felül.

A Töltött galamb Maupassant szatirikus vénáját és bámulatos valóságérzékét mutatja. Egy roueni társaskocsi kalandos útját mutatja be a tengerig, a benne lévő utasokkal: arisztokratát, nagyiparost, kispolgárt, republikánust, két apácát, utcalányt.

Egy asszony élete (1883) Maupassant első nagyobb regénye. Jeanne egy vén, könnyelmű, filozófus lánya, akinek sorsa és jelleme az egész hanyatló s szegényedő nemességet példázza. Mikor hazajön a zárdából, a család közeli birtokán húzódik meg. Férjhez megy egy fiatal birtokos szomszédhoz, akit őszintén szeret. A házasság csalódást hoz számára, nem tud belenyugodni férje cinikusságába, fösvény és zsarnoki természetébe.

Mont-Oriol (1887) egyrészt egy auvergne-i fürdőhely felfedezésének, kiaknázásának, népszerűsítésének története; másészt egy nagy szerelem melankólikus elemzése.

Orosz regény a 19. sz-ban

Oroszországban nem volt művelt polgári osztály, ezért a nemesség és az értelmiség sürgette a polgári átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését.

Az 1825-ös dekabrista felkelés leverése után I. Miklós cár nem járult hozzá a jobbágyság felszabadításához. Megtiltotta, hogy a földesurak a parasztokat Szibériába száműzzék, ill. megtiltotta a jobbágyok eladását, családtagok elválasztását. A rendelkezések végrehajtását azonban nem ellenőrizték szigorúan. A jobbágyságot végül 1861-ben szüntette meg II. Sándor cár rendelete.

A 19. sz. az orosz irodalom fénykora, mindenekelőtt az orosz realizmus, főként az epika nőtt fel a valóság ábrázolásában. Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsőnek a szegényeket, megalázottakat, a vidék sivárságát, a kisemberek szánalmas életét, a cári rendszer kiszolgálóit és áldozatait. A csinovnyik korlátolt és maradi hivatalnok, a bürokráciát pedig a korlátoltságot jelképezte. Az orosz realista írók művei arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, nem érdemes élni. Hőseik fölösleges emberek, akik elhivatottság nélkül, üresen tengetik életüket. Egyedül Tolsztoj műveinek alakjai próbálják keresni az élet értelmét, célját: hőseiben kigyullad a fény, s példát mutatnak arra, hogyan kellene élni.

Az 1830-40-es években születik meg a klasszikus orosz kritika, melyben kiemelkedő szerepet játszik a naturális iskola gyűjtőnévvel jelölt irányzat. Az Elnevezés Bulgarintól, a hatalom ízlését kiszolgáló irodalomkritikustól származik. Az ábrázolásmódjukban a természet utáni hű leírást tartották feladatuknak, ellentétben a romantika eredetiség- és alkotáskultuszával. Esztétikájukban a pontos részletrajzokra törekedtek. A valóság pontos bemutatásában látták az eredetiséget. A fiziológiák – a társadalmi rétegek, jelenségek, általában dolgok leírása – az európai irodalomban régi hagyományra tekintenek vissza, ebből merített az orosz irodalom. A fiziológia szerzője zárt, befejezett alkotásra törekszik, mindig meghatározza, hogy tárgyát mettől meddig járja körül. Fontos eleme a lokalizáció. Típusokat mutat be, de nem általános emberi tulajdonságokat, hanem egy foglalkozás vagy csoport képviselőit.

Herzen (német-orosz származású író) Ki a bűnös? regényéből megtudhatjuk, hogy a társadalmi és történelmi örökségben keresték az emberi sorsok magyarázatát, a tettek mozgatórugóját. Az ember szociális helyzetének esztétikai jelentése van: minél lejjebb helyezkedik el a társadalmi hierarchiában, annál kevésbé helyénvaló a szatíra és a gúny.

Turgenyev Rugyin regénye 1855-ben készült el. Ez az év fordulópont volt Oroszországban. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell szüntetni a társadalmi, gazdasági elmaradottságot, eljött a cselekvés ideje. A cselekvőkészség a társadalmi problémákra érzékenyen reagáló orosz irodalom egyik központi kérdésévé vált. Ez meghatározza a regény gondolatvilágát. Egyetlen személyt állít a középpontba, s valamennyi összetevőjét a regénynek alárendeli ennek az ábrázolásnak. A szövegben több bújtatott, finom jelzés is van, asszociatív utalások, amelyeket meg kell fejteni. A regény megértése több önállóságot kíván, mint a naturális iskola számos, más műve olvasásakor.

Goncsarov regénycentrikus író. Meggyőződéssel vallotta, hogy az élet átfogó ábrázolása, rejtett mechanizmusok feltárása csak a regény műfajában lehetséges. Igyekezett aktuális politikai kérdések aspektusából értelmezni regényeit, a szerzőt pedig hőseinek egyikével azonosították. Ő viszont bizonyítja, hogy senki sem tekinthető az író szócsövének, hol az egyik, hol a másik szereplő érvelése meggyőzőbb.

A.K. Tolsztoj Szerebrjanij herceg regényében szigorú ítéletet mond ki az ország mindenkori vezető rétegeiről.

Lev nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910)

Élete

Gazdag főnemesi család gyermeke, korán árva lett. Egyetemi tanulmányai után birtokára visszatér, emberségesen bánt a jobbágyaival. Katonatiszt lett a Kaukázusban. Első könyve a Gyermekkor (1852). Pétervárott megismerkedett korának legnevesebb íróival. 1857 elején féléves utazást tett Franciaországba, Svájcba, Észak-Olaszországba, Németországba. Hazatérve birtokán a parasztgyermekeket tanította, saját költségein iskolát nyitott, majd Feleségül vette Szofja Andrejevna Berszet, aki segítette őt, ettől kezdve az irodalomnak élt. Élete végén, 82 évesen nem bírta elviselni erkölcsi elvei és környezete fényűző élete között az ellentmondást. Egyszerű muzsikusnak öltözve 1910. okt. 28-ra virradó éjszaka titokban elhagyta otthonát, vonatra szállt, de tüdőgyulladást kapott és az egyik vasútállomáson meghalt.

Tolsztoj sajátos erkölcsi-politikai világszemlélete első műveitől kezdve fokozatosan alakult ki. Regényeiben, elbeszéléseiben szigorú kritikát mond kora valóságáról, az embertelen hatalomról s a hatalom árnyékában meghúzódó gerinctelen csinovnyikokról, a léha arisztokráciáról. Erkölcsi tisztaságot, emberséget csak az egyszerű muzsikban és a gyermekben fedez fel. Központi hősei előtt rendszerint megvilágosodik az „igazi út”.

A Gyermekkor (1852), Serdülőkor (1854), Ifjúság (1856) Tolsztoj életrajzi trilógiája. A gyermekkorban az író a tiszta gyermeki lélek nézőpontjából ábrázolja a felnőtt világ kisebb-nagyobb erkölcsi tisztátalanságait, a látszat és valóság szétválásából következő hamis utakat. A serdülőkor hőse a tékozló fiú története. Az Ifjúság a belső tökéletesedés.

A Háború és béke (1863-1869) négy család, a Rosztovok, Bolkonszkijok, Bezuhovok és Kuraginok egymásba fonódó története. A cím két szélső pólus közegében mutatja be az emberek közötti kapcsolatrendszereket, népek közötti összeütközéseket. Rosztov gróf háznépe vidéki életforma idilljét és sebezhetőpontjait jeleníti meg. Bolkonszkij herceg a tősgyökeres orosz arisztokrácia hagyományait őrzi. A Bezuhovok a véletlen családmegtestesítői: az öreg gróf törvényesíti házasságon kívül született fiát. A Kuragin család a negatív pólust képviseli: nagyvilági emberek, felszínesek, számítók.

Anna Karenina (1873-1878) pszichológiai családregény. A nagy és törvénytelen szerelem regénye.

A moszkvai pályaudvaron Sztyepan Arkagyics Oblonszkij a húga érkezését várja. Sztyepan az egyik moszkvai törvényszék elnöke. Magánéletében a könnyed változatosságot szerette. Feleségét, öt gyermeke édesanyját kiváló asszonynak tartotta. Nemrégiben azonban a felesége rájött arra, hogy viszonyt tart fönn a francia nevelőnővel. A férfi minden reménye húgában, Anna Kareninában van. A pályaudvar főbejáratánál Alekszej Vronszkijjal találkozott. Vronszkij a pétervári és moszkvai nagyvilági társaság egyik kedveltje, felfelé ívelő katonai pályája révén a nők körében elismerésre számíthatott. Megérkezett a vonat. Sztyepan szeretettel ölelte magához a hhúgát, s miután a kijáratnál találkoztak Vronszkijjal, bemutatta Annát. Kiderült, hogy Anna Vronszkij édesanyjával utazott együtt, s mindketten fiaikról beszélgettek. Annát Dolly, Sztyepan felesége bizalmatlanul fogadta. Anna helyreállította a családi békét.

Moszkva az egyik legjelentősebb estélyre készült. Vronszkij alázatos hódolattal csüggött Annán.

Másnap Anna elutazott. Az egyik megállónál leszállt és felismerte Vronszkijt, s leplezetlen öröm csillant meg arcán. Vronszkij mióta Annát megismerte, minden érdeklődése, becsvágya szenvedélyében összpontosult. Anna, bár látszatra kerülte, valójában egyre közelebb jutott e szenvedély örvényéhez.Nyol évi házasság egy ember mellett, akit visszataszítónak talált, a ki nem élt energia halmazát gyűjtötte össze benne.

Alekszej Alekszandrovics Karenin magas állást töltött be a minisztériumban. Amikor egy estélyen Annát és Vronszkijt félrehúzódását látta, nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. Csak akkor bizonyosodott meg ebben, amikor egy tiszti akadályversenyen Vronszkij lova megbotlott és Annából fájdalmas zokogás tört fel. Anna komor elszántsággal vágta férje szemébe az igazságot. A jövő ijesztő bizonytalansága csak később vetítette lelkére félelmetes árnyait. Karenin módot nyújtott feleségének a visszatérésre, de Anna ezt az álszent nagylelkűséget elviselhetetlennek érezte. Hogy Anna nem tett eleget kikötésének, kieszközölte a válást. Tudta, hogy Szerjozsa, a fiuk elvesztése a legfájóbb ponton sebzi meg Annát. Anna felgyógyulva hosszas betegségéből fullasztónak érezte helyzetét, feléledt a csitult szenvedélye. Hosszas tépelődés után Vronszkijjal külföldre utazott. Anna és Vronszkij beutazta Európát, majd egy kis olasz faluban telepedtek le. Vronszkij festegetéssel, műemlékek látogatásával foglalta el magát, ehhez Anna kitűnőtársnak bizonyult. Annát még második gyermeke sem kárpótolta Szerjozsáért. Mikor visszatért Pétervárra, mohón várta az alkalmat, hogy viszontláthassa fiát. A bukott asszonyt a társaság metsző elutasítással tagadta ki. Karenin elidegenedett fiától, a bűnös asszony gyermekét látta benne.

Vronszkij és Anna között egy vita különös hevességgel tört ki. A férfi fiú örököst szeretett volna, Annának viszont nem lehet több gyermeke. Vronszkij hazautazott anyjához. Anna a pályaudvarra hajtatott. Elkeseredett bosszúvágy fogta el. Leszállt a vonatról, sodródott a tömeggel, majd könnyű léptekkel lement a lépcsőn a sínekhez, szorosan a mellette elhaladó vonathoz állt. Vronszkijt Anna halála teljesen összetörte, beállt a Szibériába induló önkéntesek közé.

Tolsztoj művében fontos szerepe van az álmoknak, a visszatérő motívumoknak. A regény elején Anna Pétervárról Moszkvába érkezésekor egy tragikus baleset történik, melyet a hősnő rossz előjelként értelmez, s később élete válságos szakaszaiban ez a jelenet nyomasztó álomként többször előtör a tudat alatti rétegekből, s öngyilkosságának kísérőmotívuma lesz.

Feltámadás (1889-1898) cselekményének szálai a korabeli Oroszország szinte minden társadalmi rétegébe elvezetnek: vidéki nemesi kúria, az arisztokrácia, a hivatalnokvilág belső hierarchiája és a társadalom perifériája. A főhős, Nyehljudov lelkiismerete a bírósági tárgyaláson felébred. Mint bírósági esküdt egy gyilkossági ügy vádlottjában, Katyusában felismeri azt a lányt, akit hét évvel korábban elcsábított, s ezzel a züllés útjára taszította. Katyusából prostituált lett, s bár nem lehetett rábizonyítani a gyilkosságot, négyévi szibériai kényszermunkára ítélték. Nyehljudov elhatározza, hogy hátralevő éveit a leány megmentésének, boldogságának fogja szentelni, s jóvá akarja tenni saját elrontott, hazugsággal teli életét. Vigasztalanságában a Bibliához fordul, és benne találja meg a legegyszerűbb igazságot.

Ivan Iljics halála (1881-1886) elbeszélése az élet sivárságáról szól. A központi gondolatot maga a főhős éli át betegsége folyamán. Végiggondolja eddigi életét, s rádöbben, hogy amiről eddig azt hitte, jól cselekedett, s úgy kellett történnie, ahogy az megtörtént, az valójában nem más, mint érdektelenség és hazugság. Észrevette, hogy mások is szenvednek, szánalmat és sajnálatot érzett irántuk. De akkorra már Ivan Iljics teljesen magára maradt gondolataival. Sorsa szánalmat, szeretetet és megbocsátást vált ki az olvasóból. Tolsztoj helyenként groteszk jelenetekkel (a gyászszertartás) próbálja feloldani a reménytelenség hangulatát, ám ez nem jellemző az egész műre. A reménytelenséget végül is Ivan Iljics lelki megtisztulásával oszlatja el.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881)

Élete

Moszkvában született, apja orvos volt, aki vásárolt egy földbirtokot, de a kegyetlen bánásmód miatt jobbágyai megölték. Édesanyja tüdőbajban halt meg. Az apa két legidősebb fiát (Mihailt és Fjodort) hadmérnöki pályára kényszerítette. Fjodor csak az irodalommal akart foglalkozni. Az apai örökségét elveri, fordításokból él. Első kisregénye a Szegény emberek (1845), meghozta számára az elismerést. Részt vett egy illegális nyomda létrehozásában, halálra ítélték, de a cár megkegyelmezett, 4 év szibériai kényszermunka, ill. életfogytiglani közkatonaság volt a végleges ítélet. Idegbetegsége epilepsziává fokozódott. 1856-ban nősült meg, majd visszatért Pétervárra, bátyjával folyóiratokat szerkesztettek és adtak ki, de adósságokba keveredett, bátyja halála után az ő adósságait is magára vállalta. Első felesége gyűlölte, gúnyolta. Élete nagy szerelme, Polina Szuszlova rövid együttlét után elhagyta. Egy gyorsírónőt, Anna Grigorjeva Sznyitkinát vett feleségül. Éltek Párizsban, Lyonban, csak 1871-ben tértek vissza.

Dosztojevszkij művészete a romantika forrásaiból táplálkozik, de már kezdettől fogva alapvetően egyéni módon kezeli a hagyományos témákat; pl. önkény és szabadság, a bűn metafizikai és egzisztenciális vetülete.

Dosztojevszkij új regénytípust alkotott, az ún. eszme-regényt. A hangsúlyt nem hősök belső állapotára, lelkük legmélyebb rétegeinek feltárására, vívódásaikra, az egyes emberekben megfogamzó különböző és ellentétes gondolatok, eszmék összecsapásaira helyezte át. Regényeiben nem jelenik meg a szubjektív szerzői nézőpont. Írásainak a főhőse az eszme embere. A hőst az eszmében és az eszme révén látjuk; az eszme csak a hősben, a hős által van jelen. Dosztojevszkij alakjai gondolataik megszállottjai. Az egyes ember belső ellentmondásait térbelivé dramatizálja, ezekből két vagy több embert teremt, s mintegy rákényszeríti hőseit, hogy vitába szálljanak megkettőzött énjükkel. A főhősök és nézeteik sokszorosan keresztezik és átjárják egymást: kicserélik igazságaikat, vitatkoznak vagy egyetértenek (polifonikus regény).

A Szegény emberek első regénye levélformában íródott. Az egész világ áthelyeződik a hős lelkébe, belülről irányítja, s ezzel a démonikus erővel kell harcolnia.

A Feljegyzések a halottak házából a fogság tapasztalatainak krónikája és későbbi műveinek nyersanyaga. Dosztojevszkij itt állítja először szembe a szabad akaratot a kor determinikus, fatalisztikus nézeteivel.

A Feljegyzések az egérlyukból hőse, az Odúlakó ugyanúgy fogoly, mint a kényszermunkában megismert rabok, de saját szkeptikus és fatalisztikus világának foglya.

A Félkegyelmű főhősében Dosztojevszkij a tökéletes ideált, a szépséget szeretné fölmutatni. Miskin hercegben egyfajta pravoszláv Krisztust akart ábrázolni; betegsége, félkegyelmű mivolta a régi orosz hagyomány szent együgyűihez, Isten bolondjaihoz kapcsolja. Azonban átváltozik egy sajátos orosz Don Quitévá. A regény végén, az összeomlás sötétjében mégis felvillan valami fénysugár; a gyerekek ösztönösen megérzik és megértik Miskin vergődő jóságának üzenetét.

A Bűn és bűnhődés (1866) az öncélú szabadságkeresés katasztrófájának regénye.

Egy meleg júliusi nap délutánján Raszkolnyikov baltát akaszt felöltője alá, s elindul, hogy meggyilkoljon Aljonát, egy uzsorásasszonyt. A főpróbát már megejtette egy látogatással. A terv készen volt, csak a bátorító eszköz hiányzott még. Vívódik. Ekkor kínálta fel magát a véletlen. Becsengetett a vénasszony lakásába, remegett, de felemelte a baltát, s a vénasszony tarkójára ejtette kétszer. Amikor értéktárgyak után és pénz után kutat, váratlanul betoppan Lizaveta. Őt is megöli. De látogatók jönnek, sikerül kijutnia az utcára. A rablott pénzt és ékszert elássa egy néptelen udvaron. Raszkolnyikov próbája most kezdődik. Szabad-e ölni, s főként kinek szabad? Tudja vállalni tettének következményeit önmaga előtt? A gyilkosság után megbetegszik, idegláz tör ki rajta. Napokig hever lakásában, nem eszik, nem szól senkihez, s ha mégis felkel, Pétervár utcáin holdkórosként járkál. Környezetét egyelőre félre tudja vezetni, önmagát már nem. Lelkiismeret-furdalása egyre erősebb. Elmegy a tett színhelyére, becsenget a lakásba. A rendőrség balfogásait kigúnyolja, de közben szörnyű rettegésben él. Már-már jelentkezik a rendőrségen. Olykor cinikussá válik, vakmerő játékba kezd. Egyelőre szabad. De nagyon furcsa szabadság ez. Szabadon jár-kel az utcán, saját csapdájában vergődik. A bűnhődés veszi kezdetét. Az összeroppanást ez okozza. Csalódott önmagában. Szeretne kiállni az emberek elé, hogy ingét megtépve bűnbánatot tartson. Erre biztatja Szonja, a szerencsétlen és szomorú utcalány. Raszkolnyikov azonban gőgös és hiú. Nem akar akármilyen vadász zsákmánya lenni. Porfirijt érzi igazi ellenfélnek. Porfirij vizsgálóbíró, sosem tudni, mikor beszél komolyan. Raszkolnyikov gyanakszik, hogy Porfirij tud valamit, ezért éberen ügyel, hogy ne árulja el magát. Első összecsapásukra egy cikk ad alkalmat, melyet Raszkolnyikov írt még a gyilkosság előtt. Címe: A bűnről. Porfirij a vitát arra használta fel, hogy körültapogassa Raszkolnyikovot. Raszkolnyikov minden alkalommal ingerült lesz, Porfirij végeérhetetlen és értelmetlen locsogása kihozza sodrából. Másnap Raszkolnyikov megint Porfirijnél jár. Porfirij megint elejt egy mondatot Raszkolnyikov gyanús viselkedéséről: az öregasszony házában tett látogatásáról, a vérfoltok emlegetéséről. Porfirij megzavarja azzal, hogy bizonytalanságban tartja. Raszkolnyikov megrémül, de az ügy váratlan fordulatot vesz. A gyanú Mikolára, a szobafestőre terelődik. Raszkolnyikov újra reménykedni kezd: van kivezető út. De ugyanakkor Szonyának ad igazat: ilyen teherrel a lelkén, egyedül, nem élhet tovább. Porfirij továbbra sem hagyja nyugton, fejtegetésekbe kezd jelleméről. Raszkolnyikov alapos gyanúra adott okot furcsa tetteivel, ezek az ő képzeletében láncot alkottak, s arra kellett gondolnia, hogy Raszkolnyikov a tettes. Raszkolnyikov, tagad, védekezik, de Porfirij logikája összezúzza. A rendőrségen minden gyötrelme és kínja megoldódott egyetlen mondattal. A beismerés lezárta a szenvedés korszakát, az őrjítő magányt. Raszkolnyikov Szibériába kerül, Szonya követi a száműzetésbe. Raszkolnyikov alázattal és türelmesen viseli a rámért büntetést.

Raszkolnyikov logikai konstrukciójának kiindulópontja (Nietzsche Zarathustrájához hasonlóan), hogy osztályozza az embereket. A hangyaboly, a tetűk világa feladata, hogy fenntartsák a létet, hogy sokszorosítsák az embert. A Napóleonok világa a kiváltságos emberek világa, akik mozgatják a világot, akik célt és értelmet adnak a létezésnek. Ahhoz, hogy ezt a feladatot betölthessék, túl kell lépniük a konvencionális erkölcsi kereteken, azaz a cél érdekében mindent szabad. Raszkolnyikov gyilkossága szándéka szerint intellektuális gyilkosság, s arra irányul, hogy bizonyítsa elméletét, azaz létezik ez a felosztás, megállja a helyét a logikai konstrukció.

Szonja válasza a szív döntése, a teremtménytudattal ráhagyatkozik a Gondviselőre; mivel elviseli az életet, kívül is marad a történteken, s az evangéliumban talál menedéket. A válaszok kapcsán Dosztojevszkij kérdése nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek van inkább igaza. Szonja válasza éppoly szélsőséges válasz, mint férfitársaié, ám a mérleg nyelve mégis inkább felé billen, mert az ő felfogása kevésbé veszélyes embertársaira. A Bűn és bűnhődés a divergencia regénye (Török Endre), a közelítő távolodás kifejezője. Azaz miközben a hősök közelítenek eszméjükhöz, logikai konstrukciójukhoz, annak megvalósulásához, fokozatosan el is távolodnak tőle.

A regény egyik központi alakja, problémahordozó hőse a vizsgálóbíró, Porfirij. Nem a gyilkosságot akarja bizonyítani, hanem az elvet akarja kikezdeni. Alakjában Dosztojevszkij az eszményi igazságszolgáltatót rajzolja meg, melynek feladata nem az erőszakra adott intézményesített erőszak, azaz nem az erőszakfolytonosság fönntartása, hanem annak megszüntetése. Dosztojevszkij felfogásában a bűnös erkölcsileg megköveteli a büntetést, az igazságszolgáltatás feladata ennek a folyamatnak az elősegítése. A regény zárlata a szabadság, illetve a rációval való döntés paradoxonából következik. Raszkolnyikov értelmével tagadja a bűnt, az erkölcsi parancs szerint azonban meghajlik. A logikát szétveti egy, az értelemnél erősebb erő, anélkül azonban, hogy ez a logika teljesen megadná magát. Az epilógusban Szonjával az evangéliumot olvasva is fölmerül benne saját elméletének kérdése.

A Karamazov testvérek Dosztojevszkij utolsó nagy regénye, mely a Karamazov család botrányos krónikáját tartalmazza: apagyilkosság, féltékenység, testvérgyűlölet, világnézeti krízisek vihara. Története egy kollektív apagyilkosság körülforog, amelyért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, Szmergyakov. De felelős Dimitrij is, a legidősebb fiú, aki kívánta apja halálát, s még inkább Iván, aki kieszelte, szuggerálta a gyilkosságot.

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904)

Élete

Ősei jobbágyparasztok, apja vegyeskereskedő, anyagi gondokkal küszködött, Moszkvába költözött családjával, de fia csak a gimnáziumi tanulmányai befejezte után ment szüleihez. Elvégezte az egyetem orvosi karát. Élclapoknak dolgozott, hogy eltarthassa önmagát. A köpönyegforgatást, emberi hitványosságot gúnyolta írásaiban (A csinovnyik halála). Kifejezi írásaiban a céltalan ember bánatát, az élet sivárságát, magány fájdalmát. Orvosként Moszkva környéki korházakban dolgozott, de hamarosan – nem végleg – szakított a gyógyítással és az irodalomnak élt. Később földbirtokot vásárolt, ahol szüleivel és testvéreivel élt, egészségi állapota romlott, tudta, hogy tüdőbetegsége gyógyíthatatlan. Eladta birtokát, műveinek kiadási jogát és a Krím félszigeten villát építtetett. A Moszkvai Művész Színház egyik színésznőjét, Olga Knippert vette feleségül. Németországban éri a halál.

Csehov elbeszélései rövidek a hagyományos elbeszélési formákhoz képest, de tökéletes összhangban állnak a téma- és hősválasztással. Az első látásra jelentéktelen, nevetséges hétköznapi apróságokkal, a mindennapok emberének (posta-tisztviselő, felcser, kocsis, sekrestyés, mérnök, professzor, művész) eseteivel. Az életnek ezekből az apró mozzanataiból rakja ki s teremti meg Csehov a maga Oroszország-képét. A csinovnyik-novellákban Csehov a hős komikus viselkedése mögött a groteszk léthelyzetre, az élet általános feltételeire tapint rá, mivel a kisember válaszadása egy adott szituációban túlnő a konkrét egyedi eseten, de amivel lecsupaszodik lelki világának eltorzultsága is mint következmény. Ha a csinovnyik-novella hőse nem képes felismerni saját életének torzulását, könyörtelenül megjelenik a csehovi groteszk (A csinovnyik halála), ha sejtése van róla, akkor az elégikus tónus uralkodik el a novellán (Bánat). A csehovi groteszk azon alapul, hogy a hős a magánemberi, egyedi, hivatalon túli, atipikus szituációban is tipikusan viselkedik.
A 6-os számú kórterem (1892) novellája a századvégi orosz értelmiséget formálja meg, aki sem a szabadságeszméknek, sem a hétköznapoknak nem tudott hősévé válni. A börtön és a kórház intézménye, melyekben a cselekmény zajlik, szimbólumértékű: az erőtlen, beteg és valóságidegen gondolatok következményeit fedik le az ellehetetlenült, kegyetlen és beketrecezett orosz életben. Az önkény, Nyikita elől nem menekedhet sem az életet szerető Gromov, a tanár, mert az élet csak szabadságban élet, sem az erőszakot bölcs szükségszerűséggel fogadó Ragin, az orvos, akinek tolsztoji gyökerű illúziói hamarosan szertefoszlanak, megtapasztalván saját sorsán a nyers valóság embertelenségét. Az erőszak végrehajtójává süllyedt kisember, Nyikita lábai előtt áldozatok hevernek.

Egy oroszországi kisvárosban, annak kórháiz kórtermében játszódik. Unalmas, szürke város. A bolondokházában ebertelenek a körülmények, az blakokon belül vasrács van, a padló szürke, szemetes. A betegek ki vannak szolgáltatva, Nyikitának, aki meg van győződve róla, hogy alájuk rendelt embereket verni kell. A két főszereplő Ragin doktor és Gromov, egy ápolt. Eleinte hierarchikus viszony van közöttük, majd a végén a doktor is ápolttá lesz. Ragin tudja, hogy nem megfelelő a helyzet, ami a korházban uralkodik, de nem tesz semmit ellene. Kezdetben lelkesen operál, mindenkivel udvarias, aztán látja a hibákat, ahhoz azonban gyenge, hogy bármit is tegyen. Először akkor érzi úgy, hogy egy délutánja nem értelmetlenül telt el, amikor Gromovval beszélget, ezután sokszor bejárt hozzá. A kóházban furcsálták a doktor viselkedését, majd pedig nyugdíj nélkül elbocsátják. Megtakarított pénze nincs, lakását is el kellett hagynia. Egy nap már nem bírja „barátai” álszent viselkedését és rákiált. Másnap bezárják a 6-os számú kórterembe. Ki akar menni, de Nyikita nem engedi, ütlegelni kezdi. Rájön, hogy több mint húsz éven át nem ismerte a szenvedést, fájdalmat. Meghalt, mert ki akart menni, mert nem bírta elviselni a vád és ítélet nélküli rabságot.

Csehov legreménytelenebb hangvételű alkotása. A mű tiltakozás a passzivitás és a fennálló társadalmi rendszer ellen. A kórházban virágzik a bűnözés: lopás, hárem, korrupció, betegek megtévesztése. A 6-os kórterem egy melléképületben áll, ami a betegek (?) elkülönítését szolgálja. A kórterem az orosz társadalom tükörképe. Nyikita teljhatalmú őr, az orosz hatalmi gépezet primitív, talpnyaló megtestesítője, felfelé alázatos, lefelé aljas, durva, kegyetlen. Két párhuzamos sors figyelhető meg: Gromov és Ragin doktor sorsa. Gromov tanár volt, majd elszegényedése és lelki gyengesége révén üldözési mániás lett. Ragint eleinte ambiciózusan igazgatta a kórház, később abbahagyta a munkát; saját megnyugtatására új filozófiát alakított ki: a szenvedés és a halál az élet velejárója, amely a tökéletesség felé visz. Ragint a teljes passzivitásából, nihilizmusából Gromov zökkenti ki. Gromov szerint Ragin filozófiája „megfelel az orosz naplopó természetének”, aki szabadon szeretne élni, szenvedélyesen szereti az életet. A passzív elmélkedés nem erény, hanem „tompa elbutultság”. Ragin a mű végén, Nyikita ütése nyomán visszazökken a való világba, feltámad felelősségérzete, lelkifurdalás gyötri; életét elhibázottnak tartja. A mű szimbolikája szerint Oroszország egy börtön, ahol mindenki elpusztul, aki ki akar törni, vagy másképp gondolkodik

Sorra jelennek meg a századvég hangulatával átitatott novellái, hírt adván az ember elmagányosulásáról, a céltalanságba fulladó kiüresedett életről (Bánat, Fájdalom, Jonics, A kutyás hölgy).

A kutyás hölgy befejezetlen cselekménye az ötvenes évek francia és amerikai novellisztikájának kedvelt formálási módszerét idézi. Itt található az író egyik - művészetét és világlátását meghatározó - kulcsmondata is, amely humanista pesszimizmusát finoman írja körül: „Tulajdonképpen minden gyönyörű ezen a világon, kivéve azt, amit mi magunk gondolunk és cselekszünk mikor megfeledkezünk a lét magasabb céljáról, emberi méltóságunkról.”

Csehov színpadi műveiben a nyílt összeütközések helyett a szereplők belső világában zajlanak a konfliktusok. A darabok eseménytelensége, látszólagos mozdulatlansága alatt a cselekvésképtelen hősök érzelmi-lelki-szellemi hullámzása zajlik. S bár minden fontos mozzanat a felvonások között és a színfalak mögött történik, a drámai lüktetés nem hiányzik, csak láthatatlan. „A csehovi dráma a hétköznapok költészete és tiltakozás a hétköznapiság ellen, szimbólumokkal átvilágított lírai naturalizmus.” (Török Endre) A naturalista szint a hétköznapi eseménytelenség bemutatása; a jelképes színt jelezheti a szereplők által vágyott értékek világát, értelmezheti a szereplők törekvéseit, a konfliktusokat, jelképbe sűrítheti a naturalista szintet. A főszereplők a körülmények és saját gyenge akaratuk miatt képtelenek céljaik megvalósítására.

A Sirály nyitotta meg a nagy Csehov-drámák sorát. A kiúttalan ürességbe torkolló dráma meghasonlott életű, kétségbeesett, magányos és boldogtalan, elvágyódó és kiábrándult hősökkel. Kapkodva sietnének érvényesülni, s a szerelem az élet ürességének pótszere bennük. A pátoszt kerülendő, hőseinek arculatát Csehov az önsorsrontás felé mozdítja el, ám tehetetlenségükben az orosz élet általános tehetetlensége és iránytalansága munkál. A pátoszt elfedő csehovi irónia a mindennapok prózaisága alá rejti az élet tragikumát, a bevallatlan csalódottságot. Ebből sarjad Trigorin unalom szülte szerelme, Arkagyina képtelen önzése, Nyina érteni nem tudó naivitása, Trepljov céltalansága.

A századvégi reménytelenséget sugallja a Ványa bácsi (1897) egy kisemmizett ember középpontba állításával, értékes emberek hiábavaló önfeláldozásával. A kilátástalanság és céltalanság mint közös életélmény még hangsúlyosabb lesz azáltal, hogy Csehov úgy zárja művét, melyben a vidéki világ patriarchális idillje paródiába fordul át, ahogy nyitotta. Mindenki marad, ahogy volt, a maga boldogtalanságába merülve.

A Három nővér az egyetlen darab, melyet Csehov a dráma megjelöléssel illetett, s amelyben a pátosz is erőteljesebb. Bár Csehov itt is türelmetlen a nővérek képzelgéseivel, sóvárgásaikkal, kisemmizésük könyörtelenül halad előre környezetük (Natasa) jóvoltából. Natasa az egyetlen kifejezetten sötét indítékú hős Csehovnál. Karrierista, könyörtelen, szinte démoni erejű figura, akinek anyai gondoskodása is visszataszítóvá válik eszközei miatt. Andrej jelzálogkölcsönét zsebre téve, fokozatosan szorítja ki a házból a nővéreket, majd, alighanem szeretőjétől származó gyermekének is helyet biztosítva, férjét is kiköltöztetni készül, amivel a kisemmizés szimbolikusan le is zárul. Ez persze a csehovi szerkesztésnek megfelelően a „víz alatt áramlik”. A folyamatot a fokozatosan szűkülő helyszínváltások jelzik: Az egyre zártabb tervekből a helyszín a szabadba vált át, a kerti díszletek közé: a család már kikerült otthonából, s a szerető a nappaliban üldögél. Natasa azonban még a külső környezettel is végezne: kivágatná a fasort. A tűzvész fölerősíti a szereplők belső drámáját, s Natasa negatív vonásait. A darab végén a három nővér úgy tűnődik a jövőn, ahogy a darab elején merengett a múlton. De Csehov darabja a legyőzöttségben is a kétségbeeséssel vegyes remény hangjával zár.

Ugyanezt a problematikát vizsgálja a Cseresznyéskert, de komikus - ironikus szemszögből: a múltja és az álmai között tévelygő Oroszországot.

magyar fakt.

2011. március 10., csütörtök

19. sz. világirodalma - teljes.

Parnasszizmus

Szimbolizmus

Impresszionizmus