Mici.

"Mici ezúton küldi nektek spirituális támogatását. Van, amikor csak egyszerűen szép, van amikor a nyaka - hogy is mondjam? -..... és van, amint utálkozik elődeitek szerenádján."

stílusrétegek.

STÍLUSRÉTEGEK ÉS STÍLUSÁRNYALATOK.
STÍLUSÁRNYALAT (HANGNEM) - STÍLUSOSSÁG – STÍLUSTALANSÁG
Egy-egy csoport kifejezésmódja, nyelvi eszköztára stílusváltozatokat alakít ki, ezeket stílusrétegeknek nevezzük. Tankönyvi megfogalmazásban: Stílusréteg az egyes nyelvváltozatokra épülő és ezért többé-kevésbé eltérő, tipikus kifejezésmód, azaz eszközök és stiláris szabályok használatában eltérő nyelvhasználati mód. A stílusrétegek átfedhetik egymást - gondoljunk csak a publicisztikában használatos szókészlet sokszínűségére, a tudományos, a hivatalos és a társalgási, illetve a szépirodalmi nyelv elemeinek keveredésére. A mindennapi közlésben is megfigyelhető ez a jelenség, pl. a műszaki életből, a technikából átvett fordulatok szaporodásában: pl. téves kapcsolás, azonos hullámhosszon vannak, fáziskésésben van, megkapta a kezdősebességet stb.
A stílusrétegeket elkülönítő tényezők sokfélék lehetnek: elsődleges a szóhasználat, a kifejezéskészlet, a szövegalkotás,
 de a kommunikációs csatorna (írott vagy beszélt forma),
 a közléshelyzet (magánbeszélgetés vagy nyilvánosság előtti),
 a beszélő és a címzett társadalmi hovatartozása és nyelvi igényessége (pl. zsargon, argó) egyaránt befolyásolja a tipizálást.
A közlés felső szintje a poétikai (szépirodalmi szövegek, esszék, művészi publicisztika, szónoklat, rímes, verses reklámszövegek).
Középső szintje az igényes írásbeli vagy szóbeli mindennapi megnyilatkozás (pl. tanári magyarázat, felszólalás, tudományos írások vagy előadások),
a legalsó szint a laza, igénytelenebb nyelvhasználatú argó és a modoros beszédmód, a zsargon.
Természetesen a közlő személyisége közvetlenül is hat a megformálásra, stílusa lehet eredetieskedő, nagyképű, bombasztikus, illetve megnyerő, meggyőző, elragadó stb. A stiláris közlés típusai tágabb értelemben függnek az adott kor nyelvi ízlésétől. (Pl. klasszikus, barokkos, bürokratikus stb.)
A stílusrétegek a mai magyar nyelvváltozatokra épülve a következők:
 írott nyelvi stílusok: a tudományos stílus, a publicisztikai stílus, a hivatalos stílus és a szépirodalmi stílus.
 beszélt nyelvi stílusok: a társalgási stílus és a szónoki stílus.
A stílusrétegek szókészletének keveredése nemegyszer hangulati zavarhoz is vezethet a mindennapi közlésben, ám a művészi szövegben megnöveli a kifejezőerőt, a stílus expresszivitását.
Illyés Gyula Táviratok című kötetében a cím a mindennapi élet egyik műfaját helyezi a versek élére. Ezzel is értelmezi a vázlatszerű, sűrített nyelvű epigrammákat, kiemeli a szó jelentésének fontosságát. Az egyik csípős hangú költeményében a stílusszintek összekapcsolódása a stílushatás legfőbb eszköze: Egy tábort-váltó ítésznek. A szöveg: „Egy kikötés. Töröld meg nyelvedet, / mielőtt itt nyalsz alfelet." Az „ítész" és az „alfelet" kissé archaikus, emelkedett, illetve finomkodó kifejezések éles ellentétben állnak a nyers, vulgáris felszólítással. Intenzív erővel sugározzák az elutasító megvetést és a gúnyt.
A stílus közvetíti a beszélő/író érzelmeit, hangulatait és a gondolati folyamatokat, s annál kifejezőbb, minél inkább feltölti a közleményt többletjelentéssel, s tud hatni a hallgatóra. Az érzelmeket közvetlenül jelölő szavak között gyakoriak a kiváltó jelenségre utalók, mint elképesztő, megdöbbentő, szívfacsaró, elkeserítő, elsápad, elpirul, lesüti a szemét. Gyakran metaforikusan fejezzük ki az érzelmi tartalmat: pl. felment benne a gőz, megkeményítette a szívét, állítsd takarékra magad, vagy megszemélyesítéssel festjük a lelkiállapotot: pl. furdal, gyötör, kínoz, nyomaszt a lelkiismeret.
Az érzelmi kifejezés stílusárnyalatai az erősítés változatai: nagyítás, túlzás és a kicsinyítés (lehet gúnyos vagy kedveskedő), illetve az enyhítés. Ilyenkor megnő a közlésben a kifejezőerő, és az ábrázolt valóságot hangulati és érzelmi hatásában fogjuk fel. A köznyelvben gyakoriak az idővel és a mennyiséggel kapcsolatos túlzásaink: méregdrága, kristálytiszta, csupa fül vagyok, ezer éve nem láttalak, elmentem a világ végére is, örök hálára kötelez vagy ezer köszönet stb. A művészi nyelv fejezi ki igazán a képes beszéd lehetőségével az efféle érzelmi többletet.
A túlzás kifejezhet komikumot, nyílt gúnyt vagy finom iróniát. A köznyelvben elmarasztalóan így fogalmazunk: finom kis alak, szép kis dolog... Az irónia klasszikus példája Shakespeare Julius Caesarjából Antonius beszéde, ahol a bizonyító érvek mind az ismétlődő „Brutus derék férfiú" állítást cáfolják.
A nagyítás ellentéte a kicsinyítés, ilyenkor a valóságnál kevesebbet mondunk, voltaképpen ellenkező értékű túlzással élünk. Így pl. Csak egy percig maradj még, Egy szem búza sem termett.
Az expresszív kifejező eszközök sora tovább bővíthető, ugyanis a nyelv zenei eszközei, a szókészlet gazdag tárháza is rendelkezésünkre áll. Minden hangváltozás, amely eltér a szokásostól, a hangalakot srilusértékkel ruházza föl. Amikor elismerően így szólunk. „Ó-ó-óriási!", fájdalmunkat így fejezzük ki: „Ju-u-uj!", gúnyosan hangoztatjuk: „Pe-e-ersze", vagy döbbenten kérdezzük: „Ééén?" - a hangok megnyújtásával fejeztük ki érzelmeinket. Megváltoztathatjuk még a hanglejtést, a tempót és egyéni módon alkalmazhatjuk a szünetet.
Szókészletünkben az erősítést leggyakrabban az expresszív jelentésű szavakkal fejezzük ki. Szavaink egy része ugyanis megőrizte érzelmi színezetét, s így a rokonértelmű kifejezések sorában a semleges szavak szinonimáiként választhatók: pl. a kirak helyett kipenderít, a kigondol helyett kifundál, a mérges helyett felfortyan stb.
Sokféle árnyalatot hordoznak a csoportnyelvi szavak és az argó, s bár sokszor stílusrontó hatásúak, időnként nélkülözhetetlenek az irodalmi nyelvben is. (Pl.: behúz a csőbe, félti az irháját, dugába dől, srác, zri stb.) Egyre inkább terjed, hogy hatáskeltés céljából durva kifejezéseket használunk a semleges hatásúak helyett.
Az ifjúság körében megszólításként hallható a szamár, hülye, állat stb. szó. A csúnya helyett ronda, a nevet helyett röhög, az eszik helyett zabál használatos. Ezt a jelenséget kakofemizmusnak nevezzük.
Ha a beszélő és a címzett viszonya, illetve a témához való viszony közömbös, semleges stílusban fejezzük ki magunkat. Ilyenkor szavainknak nincs, vagy kevéssé van érzelmi töltése, nyelvi megformálásuk nem tér el a szokásostól. Ebben az esetben a mondatfonetikai eszközeink (a nyelv zenei eszközei) az értelmezést szolgálják, s közlésünk tárgyilagos lesz. A „nulla fokú stílusérték" elsősorban a tudományos és a hivatalos stílus jellemzője.
Amikor a közlésben a hallgató iránti udvariasságból, kíméletből vagy tapintatból enyhítjük a kifejezést, eufemizmussal élünk. A mindennapi beszédben és publicisztikában találkozhatunk azzal, hogy pozitívabb jelentésű szinonima fejezi ki az elmarasztalást, a fenntartást. Pl. nem mond igazat (hazudik), nem valami szép (csúnya). A lop a köznyelvben: elcsen, elemel, elvisz, a hivatalos nyelvben: eltulajdonít, a bizalmaskodó társalgásban: szerez, a népnyelvben: elsinkofál, megdézsmál.
A stílusárnyalat vagy hangnem tehát a stílus jellemző tulajdonsága, amelyben megmutatkozik a beszélő lelkiállapota, személyes viszonya a témához, a hallgatóhoz vagy a beszédhelyzethez. A stílusárnyalat a stílusrétegeken belül alakul ki aszerint, hogy milyen nyelvváltozatból merítettünk, és milyen nyelvi igényességgel választottuk ki a hatáskeltés elemeit.
A stílusárnyalat (hangnem) többféle szempontból minősíthető. A kommunikáció tényezőit figyelembe véve beszélhetünk
• a beszédhelyzetre (választékos, ünnepélyes, patetikus, bombasztikus),
• a témára (világos, tiszta, logikus, eleven, homályos, szemléletes, száraz, széteső),
• a közlőre és a címzettel való viszonyra (fesztelen, bizalmas, családias, kedveskedő, durva, közönséges),
• a lelkiállapotra (élénk, kedélyes, tréfás, emelkedett, fennkölt, gúnyos, humoros) utaló hangnemről, hangvételről.
A felhasznált nyelvváltozat szerint
 irodalmi, köznyelvi, népies, szaknyelvi és argó stílust ismerünk.
A nyelvi igényesség mértéke
 egyszerű, választékos, finomkodó, emelkedett, durva vagy szóvirágos stb. stílust alakít ki.
 A stíluselemek a műfajok szerint is elkülönülhetnek, így beszélhetünk epikai, lírai, drámai stílusról, ezen belül lehet regénystílus, novellastílus, balladai vagy ódai hangvétel stb. Mindezeket a szempontokat egyszerre vesszük figyelembe egy szöveg stíluselemzésében.
Stílusosságról akkor beszélhetünk, ha a közlés stílusszintje illik az alkalomhoz, pontosan és árnyaltan fejezi ki a beszélő személyes érzelmeit, gondolatait.
Stílustalanság minden, a helyzethez nem illő szó, nyelvi nemtörődömség, lezserség.

arany.

Arany János (1817-1882)
1817. március 2-án született Nagyszalontán.

Tizenhat éves koráig otthon nevelkedett; előbb szülei oktatták féltő gonddal kései gyermeküket, majd a helyi iskolában tanult és segédtanítóskodott. 1833 novemberében a debreceni kollégium főiskolai tagozatára került, „tógátus” diák lett, de egy év múlva anyagi nehézségek miatt megszakította tanulmányait; 1834 márciusától egy évig Kisújszálláson lett segédtanító, majd visszatért a kollégiumba. 1836 tavaszán színésznek állt Debrecenben, később egy vándortársulat tagja lett, s a társulattal Máramarosszigetig jutott.
1836 augusztusában, hatvannégy évesen meghalt édesanyja, Megyeri Sára. Édesapja ekkorra már elvesztette szeme világát (később visszanyerte). Aranyt egész életében furdalta az önvád, hogy a színészet miatt magára hagyta idős szüleit. Nem tért vissza Debrecenbe, hanem beteg apját gondozta és hivatalt vállalt. Tanító, majd városi írnok lett, 1840-től másodjegyző. Feleségül vette Ercsey Juliannát, s 1841-ben megszületett Juliska lányuk, 1844-ben László fiuk.
1842-ben a nagyszalontai gimnázium rektora lett Arany barátja és kollégiumi társa, Szilágyi István, akinek ösztönzésére görög klasszikusokat olvasott és megtanult angolul.
1844-ben - nyolcvanhét éves korában - meghalt apja, Arany György.
1846-ban érte el Arany János első irodalmi sikerét: Az elveszett alkotmány elnyerte a Kisfaludy Társaság - komikus eposz megalkotására kiírt - pályázatát; a következő évben, az újabb pályázaton pedig a Toldi kapta a társaság pályadíját. Ekkor kezdődött legendás barátsága Petőfivel, melyet leghívebben levelezésük tükröz.
A forradalom és szabadságharc idején a Nép barátja című néplap társszerkesztője Vas Gereben mellett. 1848 júliusában megbukott a szalontai követválasztáson. Novemberben nemzetőr Aradon. 1849 májusában belügyminiszteri fogalmazó Debrecenben és Pesten. A bukás után Szalonta környékén bujdosott az oroszok elől. Járási írnok lett, majd 1851-ben fél évig Geszten a költőnek készülő Tisza Domokos nevelője volt.
1851 novemberében tanári állást vállalt a nagykőrösi református kollégiumban, a gimnázium magyar- és latintanára lett.
1859-ben akadémiai székfoglalóját tartotta Zrínyi és Tasso című tanulmányával. 1860-ban Pestre költözött, és elvállalta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét. Megindította a Szépirodalmi Figyelő című hetilapot (1860), melyet Koszorú címmel átszervezett (1863). 1865-től volt az Akadémia titkára. Ez év decemberében meghalt Juliska lánya, s részint e tragikus esemény hatására tíz évi hallgatás következett költői pályáján. 1868-tól Aranyék nevelték Juliska kislányát, Széll Piroskát.
1869 és 1876 között nyaranta Karlsbadban (Karlovy Vary) kúráltatta magát.
1870-ben az Akadémia főtitkárává választották. Az egyre több megpróbáltatással és elfoglaltsággal járó megbízatásról hét év múlva mondott le.1877-től tavasztól őszig a margitszigeti nagyszállóban lakik feleségével, a második emelet két, Dunára néző szobájában. Ekkor már felmentették a főtitkári teendők alól, de lemondását az Akadémia csak 1879-ben fogadta el, meghagyva az Arany családnak lakosztályukat a Duna parti székházban.
1882. október 22-én halt meg.
„Folyvást az azelőttire, a fényes, boldog, tevékeny korra emlékezve s ahhoz mérten érzi, szenvedi az esés, a lesodortatás, az aláhullás fájdalmát; már a jövőtől sem vár semmit... Mindaz, ami az elmúlás lírája szokott lenni: ifjúság siratása, enyészés érzete: itt nagyon egyénien ugyan, de folyvást a nemzeti katasztrófa élménytartozékaként jelentkezik, ha nem utal is rá.” (Horváth János)
Petőfi és Vörösmarty halála után Arany feladatának tekinti, bár alkatától idegennek tartja, hogy vállalja a nemzeti költő szerepét.
Költészete 1849 után kettős indíttatású és motiváltságú: egyszerre érzi kötelességének, hogy számot vessen a szabadságharccal, a bukás okaival, ugyanakkor hitet is tegyen a forradalom és szabadságharc eszméi mellett. (Arany a kritikai számvetéstől reméli a nemzet megújhodását, kapcsolódva Kemény Zsigmond és körének felfogásához.) Ezek a költemények a reformkori romantika gondolati verseinek stílusában, eszköztárával - azt némileg leegyszerűsítve - készültek, a Gyulai Pál-féle népnemzeti iskola követelményeinek megfelelően.
A szabadságharc bukása kezdetben mint személyes veszteség jelentkezik Arany lírájában. A magára maradottság lélekállapotában Petőfi halála jelképezi számára az ország pusztulását:
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége,
Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? -
Mint üstökös, melyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
(Névnapi gondolatok; 1849)
Az Emléklapra 1850 Szendrey Júliát még mint a nemzet özvegyét említi, aki egyszerre éli át a személyes és a hazát ért fájdalmat. Ennek párverse, A honvéd özvegye már a Hamletből idézi a mottót: „Gyarlóság, asszony a neved!”. A románcos balladának is tekinthető költeményben a visszatérő szellemalak a Szeptember végén zárlatára játszik rá.
A Koldus-énekben 1850 a drámai monológ a tárgyiasítás eszköze. A művészi megoldás lehetőséget teremt Arany számára ahhoz, hogy a megcsalattatott honvéd szemszögéből értékelje a szabadságharcot. A bukás oka a széthúzás, a belső versengés, Kossuth be nem váltott ígéretei. E felismerés mondatja ki a fájdalmasan keserű következtetést: „Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott”. Érdekes formai sajátosság, hogy az ötvenes években megnő Arany költészetében a refrénes versek száma. A béna harcfi a Családi körben 1851 folytatja a szabadságharc keserű értékelését. A hagyományos életkép-műfaj a kis közösség, a család megtartó erejét mutatja föl. Érzékletesen ábrázolja az elnyugvó esti környezetet, a külvilág mozgásának lassú megszűntét, majd a család elszenderedését, ám Arany érezteti azt is, hogyan tör be a külvilág az idillbe, s a nagylány elégikusan megrajzolt alakjával finoman jelzi a harmónia törékenységét is.
Az Évnapra (1850. március 15.) a konkrét élményt - a forradalom emlékének gyors felejtését és megtagadását - az újszövetségi példa említésével általános szintre emeli, erősítve a kiábrándultság érzését: „Az ember gyönge: félve néz feléd, / S mint egykor a tanítvány mesterét, / Nehéz időkben megtagad...”
A nemzeti katasztrófa után Arany számot vet a költészet lehetőségeivel. Az általa „elegico-ódának” nevezett Letészem a lantot 1850 ars poeticus értékszembesítésében a múlt harmóniáját veti össze a jelen kilátástalanságával, sivárságával. Felidézi és jellemzi a reformkor művészi törekvéseit, a haza sorsának jobbításáért végzett alkotói munkát. Arany a költészet lényegét és értelmét a művész és a közösség összetartozásában látja, s ezt az egyik legrégibb és leghagyományosabb, ám mindig hatásos költői képpel, a fa és levél összetartozásával fejezi ki. Az Ősszel 1850 a kiábrándultság és reménytelenség lélekállapotának tárgyiasítása a líra- és művészettörténet két korszakának szembeállításával.
Az európai kultúrtörténetben, a 18. század második felében Winckelmann fogalmazza meg a görög világ legfontosabb jellemzőit: a harmóniát, a szépséget és derűt. Arany is ezt a felfogást közvetíti az aranykor idilli látványával. Ezzel állítja szembe Ossziánnak, az ősi kelta bárdnak énekét, mely a pusztulást, a reménytelenséget hirdeti. (A 19. század első felében Homéroszt és Ossziánt azonos értékűnek tartották. Csak a század negyvenes éveinek végén állapították meg, hogy az Ossziáni-dalok hamisítványok, ám ezt Arany még nem tudta.) A két világ szembeállítása alapvető toposzokkal, motívumokkal történik (tavasz-ősz, nyár-tél, élet-halál). A magyar valóságra vonatkoztatva a reformkor és a katasztrófa, a szabadságharc utáni állapot szembesítéséről van szó; általános érvénnyel pedig a természetes állapot és az egységet megbontó polgári világ ellentétéről.
Az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje megváltozott politikai-társadalmi viszonyai között Arany új kérdésekkel néz szembe. A módosult körülmények között mit jelent a hazához való viszony, merre haladjon az ország?
1860. április 8-án oltotta ki életét Széchenyi, s az Akadémia Eötvös Józsefet és Arany Jánost kérte föl emlékbeszéd, illetve emlékvers megírására. Az ünnepséget október 13-án rendezték az Akadémián. A Széchenyi emlékezete 1860 a dicsőítő ének és a sírvers sajátosságait egyesíti. A műfaji követelményeknek megfelelően idézi fel a „legnagyobb magyar” tudományos és közéleti tevékenységét, utal munkásságának egy-egy állomására (a folyószabályozásra, Pest arculatának kialakítására) és szállóigévé vált mondásaira. Az emlékezés követelményeinek megfelelően - és a gyász össznemzeti voltából fakadó bizakodással („Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal, / Van élni abban hit, jog és erő!”) - zárja költeményét, s így a vers íve az elégiától az ódáig tart.
Arany a Szózat feltétlen parancsa kapcsán - „Itt élned, halnod kell” - a hazához való viszony különféle módozatait vizsgálja Rendületlenül 1860 című ódájában. Az egyetlen lehetséges magatartás az erkölcsi parancs latolgatást és önérdeket nem ismerő betartása.
A Magányban 1861 a reménytelenségben is biztos jelen és az esetleges, reményében is bizonytalan jövő közti lélektani küzdelemre épül. Arany rendkívül árnyalt, bölcseleti alapozottságú történelemszemléletében az ember sorsalakító lehetősége és a történelem önfejlődése együtt van jelen, s csak e kettősség felismerése adhatja meg az ember illúzióktól mentes, mégis biztató reményét a jövőre vonatkozóan.
„Mint a patak, melynek útjába sziklatömbök hengerültek, egyszerre irányát veszti: egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de különböző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alakjában menekül, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul, vagy iszap és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat. Az a derült nagyobb munka, melyben 1848 előtt hős-idylli képeket kezdtem rajzolni (Toldi), elvesztette rám varázsát; más, kedélyemhez s az általános hangulathoz illőbb tárgyat kellett keresnem. ... A kisebb költemények ezidőtájt meglehetősen felszaporodtak; de minden kísérlet, a nagyobbakat egész kitartással révpartra vonszolni, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött. Így lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára, subjectív költő, egyes lyrai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet.” (Elegyes költői darabok, előszó, 1867)
Arany másik törekvése a magyar líra megújítására irányult. A személyes dalt, a romantikus énlírát tette tárgyiasabbá, filozofikusabbá, bölcseleti érvényűvé, s ezzel kapcsolódott az európai líratörténet Poe-, Mallarmé-, Rilke-féle vonulatához.
A Kertben 1851 a reformkori népiesség, illetve a népnemzeti iskola kedvelt műfaját, az életképet emeli filozofikussá: az esetleges látványt a világ általános törvényszerűségévé tágítja. A sugallt üzenet szerint a világnak nincs célja, értelme az önérdeken és önhasznon kívül - ez a pozitivisták felfogásával mutat rokonságot, s a szociál-darwinizmus ’küzdelem a létért’ elvét hirdeti. Az életkép azonban behatárolja az üzenet lehetőségét. Arany az utolsó két versszakban értelmezi a látványt, s kissé didaktikusan zárja le a verset. Másrészt szűknek érzi a kert-allegória másodlagos jelentését, s ezért - a vers képi világától némileg idegenül - beemeli a versbe a bálterem-képet is.
Két elégiája, a Visszatekintés 1852 és a Mint egy alélt vándor... 1852 a művészi és emberi útkeresés párverse; a félig leélt élet fájdalma szólal meg e létösszegzésekben.
A Visszatekintésben a „görög-római, illetve európai motívumkincset, szimbólumrendszert veszi alapul, és deformálja dezillúziós céljának megfelelően: a vers csúcspontján az emberi lét szimbólumává a hálójából kibontakozni nem tudó, sőt vergődésével magát egyre jobban 'behömpölygető' vad képe emelkedik. E ritka metaforát Ovidius, Ariosto és Shakespeare alkalmazta, de sohasem létértelmezési összefüggésben.” (Szörényi László) A másik vershelyzet az önmagára vonatkozó vándor-hasonlatban tudatosan Dantéra játszik rá: ’az emberélet útjának felén’ már szinte kötelező az önvizsgálat, a számvetés.
A lejtőn 1857 képszerűbb és dalszerűbb értékszembesítő elégia. Két irodalmi rájátszás fogja keretbe: Poe A holló című költeménye adja meg a nyitókép hangulatát, s indítja el az emlékezés folyamatát, a zárlat pedig Ophelia öngyilkosságának képét idézi. Arany felfogásában az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó, veszélyekkel, kétségekkel teli lejtő, egyre csökkenő lehetőségekkel. E költemény már az új verseszményt valósítja meg: elégikusra hangolt filozofikus dal.
Az örök zsidó 1860 a 19. század második felének tragikus élményét tárgyiasítja az irodalom középkortól használatos toposzával, a bolygó zsidó képével. A célelvűségnek, a megérkezettség tudatának kétségessé válásával értelmetlen a belső parancs („Tovább! tovább!”), s a bizonyosság hiányában a remény és illúzió is alig marad meg az ember számára. A tárgyiasított drámai monológot, az allegorikus létértelmezést Arany személyessé teszi a zárlatban, és ekkor behozza az isteni kegyelem motívumát is. De ez az irgalom a történelem szenvedő alanyának maga a megszabadító halál.
„Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság - mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” (Levél Tompának, 1866)
Már 1863-tól megfigyelhető a lírai költészet háttérbe szorulása Arany életművében, de a több mint tíz éves elhallgatást lánya 1865-ben bekövetkezett tragikus halálához köthetjük. A személyes gyász arra figyelmeztet, hogy a művészetnek megvan a maga határa - lehet olyan fokú az emberi érzelem, fájdalom, mely túl van az ábrázolhatóság és kifejezhetőség körén. Ezt bizonyítja Arany megjegyzése, melyet a Juliska emlékezete 1866 című töredékhez illesztett: „Nagyon fáj! nem megy!”
Az évtizednyi korszak verstermése főleg töredékekből, személyes indíttatású alkalmi versekből és „akadémiai papírszeletekből” áll. Jókai visszaemlékezése szerint a hosszú ülések alatt az eredetileg festőnek készült regényíró karikatúráit küldte a költőnek, Arany pedig epigrammákkal válaszolt. Az elzárkózást motiválhatta az is, hogy 1865-ben Eötvös József ajánlására Aranyt választották az Akadémia főtitkárává, s a hivatali szerepet nem tartotta összeegyeztethetőnek a lírai költészettel.
A fragmentumok, a töredékek az eszmei bizonytalanság és kétség hordozói, „az el nem ért bizonyosság” kifejezői, s az Arany-életmű szerves részét képezik. A nyelvvel, a rímmel való játék pedig a költői eszköztár bővítését segíti elő.
„Bizalmatlan az emberekhez, betegesen szerény, még a tehetségében sem bízik. Egy napon azonban mind e sok kétség, a test és a lélek szenvedése utat tör magának. ... Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lírikus, az öreg, az ideges. Petőfi valaha így köszöntötte: 'Toldi írójához elküldöm lelkemet...' Mi az Őszikék írójához küldjük el lelkünket.” (Kosztolányi)
1877-ben elfogadják Arany lemondását az Akadémia főtitkári tisztéről, anyagi helyzete is rendezett - újra a költészet felé fordul. Gyulai Páltól még a hatvanas években kapta az ún. kapcsos könyvet, s ebbe írja versciklusát, melyet eredetileg nem szánt kiadásra. A költemények nagy része a Margitszigeten készült.
A ciklus eszmei, világképi összetevői közül a legfontosabb a számvetés és létösszegzés kényszere, illetve ebből fakadóan a félig leélt élet gondolata. Fölerősödik a nagyváros-ellenesség, az együttérzés gesztusa a polgári világ kitaszítottjaival. Nosztalgikusan és bölcseleti érvénnyel idézi föl Arany a gyermekkori élményeket és a szülőföld képét.
Az Őszikék stilisztikai, poétikai jellemzője, hogy a tárgyiasító szándékkal együtt előtérbe kerül a személyesség. A műfajok közül az elégikus dal a meghatározó, a hagyományos zsánerkép pedig a lírai objektivizálás eszköze. Az önironikus hangvétel stilisztikai egyszerűsödéssel társul. Föltűnnek a művészi ábrázolás olyan új lehetőségei, mint az impresszionisztikus és szimbolisztikus képalkotás.
„Arany késő virágzásának talán legfontosabb jellemzője az a megtervezetlenség, önkéntelenség, személyesség, amelynek nincs irodalompolitikai szándéka... Nevezhetjük ezt akár a költészet autonómiájának. Mert ebben van a verscsoport valódi újdonsága, így érvényesül igazi korszerűsége: az európai szellem hajszálcsövességében jön létre, a közlekedőedények törvénye szerint, az a modernség, amely az alkotás alapkérdéseiben teszi kortársakká Aranyt és a nagy európai moderneket, még ha motívumaikban erősen eltérnek is, vagy ha egyáltalán nem tudnak is egymásról.” (Keresztury Dezső)
A ciklus sajátossága, hogy a lírai én tekintete az égről a földre irányul. A lepkében megjelenített 'színhagyott köntösű', védtelen pillangó Arany önszimbóluma (a lepke a lélek halhatatlanságának jelképe; a görög 'pszükhé' még egyszerre jelentett lepkét és lelket.) A ciklus nyitó darabjának önfeltárulkozó közvetlensége már sejteti, hogy a költő „hangköre más”: „Mért nézzek a magasba fel? / E szép világ: egy köd-lepel; / Nem látom az ég madarát, / Csak téged itt s útam porát.”
Az Epilogus 1877 címe epikus vagy drámai alkotások cselekménylezárását követő utószót jelöl. A meghatározás egyúttal a verstípust is megadja, időszembesítő és létösszegző költeményről van szó. A három idősíkot a 'még, már, most' időhatározószók is jelzik. Az első öt versszak múltba tekintése a sztoikus magatartásforma dicsérete; a polgári világtól való elzárkózást mint vállalható és pozitív életlehetőséget mutatja be. A következő öt egység az előzőekben megfogalmazott csöndes magabiztosság után a kétség kifejezője. A lírai én a „nem azt adott, amit vártam” kitétel után felsorolja a külvilág által nyújtott értékeket, s egyúttal el is utasítja őket. A kulcsszó Arany önértékelésében a „félbe'-szerbe'”, mely a félig leélt élet önmarcangoló vádja. A gondolat már az ötvenes évek lírájában is jelen volt Aranynál (Visszatekintés), s most az Őszikék önironikusan fájdalmas rezignáltságának meghatározó kifejezője lesz. A harmadik egység a legfőbb értéknek, az alkotómunkában kiteljesedő életnek a vágyát jelzi, de már a lemondás gesztusával, az idő visszafordíthatatlanságának tudatában. Az Epilogus egyetlen problémás pontja az életkörülményekre való hivatkozás, mely mintegy felmentést is ad a lírai én számára. A műfaj a kései Arany számára oly kedves elégikus dal. A dalformához szervesen illeszkedik a népdalokban, virágénekekben használatos metafora (rab madár) alkalmazása a záróképben.
A Vásárban 1877 szervező elve az önkéntelen emlékezés bergsoni tétele, melyet a francia filozófus majd csak a századfordulón ír le. Az alföldi szekér látványa az önazonosság problémáját veti fel Arany számára: a természetes közegéből kiszakított ember újragondolja életét, melyet éppen az identitás hiánya miatt állandóan a kétség és bizonytalanság kísért. A költemény másik problémája a falu és a város, természetes közeg és civilizáció szembeállítása. Arany számára a kérdés elsősorban erkölcsi. Hazája megújulását a parasztságtól, a vidéktől reméli. Ezt a reményt jelzi a „pirosló új búzamag” szimbólummá emelt metonímiája.
A hagyományos zsánerkép műfaját megújító Tamburás öreg úr 1877 az időből kiesett, a haszonelvűség világában helyét nem találó embert rajzolja meg jelképes erővel; az ars poetica egyúttal ironikus önarckép is.
Az utolsó ars poeticák közé tartozik az önmegszólító Mindvégig 1877 is. Az egységes világkép felbomlásával, a polgárosodás korában Arany „használhatatlannak és érvénytelennek nyilvánítja a költészet összes poétikailag érvényes meghatározását, és ezek után mégis vitális szükségszerűségnek nyilvánítja a költészet folytatását.” (Szörényi László) A versírás az egyetlen megtartó érték - ezért is tartalmaz a hitvallás rájátszásokat: a Himnuszt és Petőfi-versek motívumait idézi, és a költészet eszközének-jelképének, a lantnak a használatát veszi alapul a költői lét értelmezéséhez.
A kései költemények két legfontosabb jellemzője a nyelvi-stilisztikai-retorikai egyszerűsödés, illetve az alapkérdésekre való hangoltság, akár a személyiségre, akár a közösségre vonatkozóan. A hetvenes évek második felétől a polgárosodás megerősödésével a magyar költészetben háttérbe szorul a közösségi, nemzeti költészet, s az individualizáció felgyorsulásával megkésettnek tűnhet mindaz, aki gondolkodásában túllép az egyénen, illetve megmarad a haza keretein belül. A Kozmopolita költészet válaszként született arra a vitára, hogy nemzeti vagy egyetemes legyen-e a magyar líra. Arany, a „legeurópaibb” magyar költő - Arisztophanész, Shakespeare zseniális fordítója - a közösség és művészet szoros összetartozását vallva fogalmazza meg hitvallását. A régi panasz 1877 az ötvenes években megkezdett témakört újítja fel, amikor a belső széthúzásból következő történelmi úttévesztésről beszél, s az önérdeken alapuló hazaszeretet helyett a reformkor tevőleges patriotizmusát helyezi előtérbe.
Arany János utolsó lírai versében, a Sejtelemben 1882 az elmúlás tragikumát a szerves élet és szerves halál gondolata oldja, beleértve a gondviselésbe, a világ felfoghatatlan célszerűségébe vetett bizakodást is.
A ballada műfaja végigkíséri Arany egész életművét, annak legfontosabb pontjain jelenik meg. Ennek alkotás-lélektani oka, hogy Arany rejtőzködő alkat, személyiségét mintegy elrejtheti a ballada epikuma mögé. Eszmetörténeti, kultúrtörténeti okként említhetjük, hogy Petőfi és Vörösmarty halála után fölvállalja az alkatától idegen, de erkölcsi szempontból kikerülhetetlen feladatot, a nemzeti költő szerepét. Balladáiban a nemzeti megmaradás, helytállás és hűség problémáit fogalmazza meg. A bukás után a műfaj lehetőséget teremt ezek áttételes, ám kihallható megfogalmazására. A kortársi megítélés a balladákat tartotta az életmű csúcsának, de már a XIX. század végén megfogalmazódott az a vélemény is, mely a balladákban a magyar líratörténet megkésettségét látta (lásd: Arany - Baudelaire párhuzam). Ez a felfogás erősödött fel a Németh G. Béla-iskola tanulmányaiban is, mely az Arany-balladákat az életmű második vonulatába helyezte. A balladák újraértékelése a Babits-kutatáshoz kötődik. Ekkor merült fel, hogy a balladák valójában túllépnek a romantika ihlet-költészetén, én-líráján, szerves forma elképzelésén, s Arany valójában kísérletet tesz egy objektív, tárgyias költészet létrehozására. Ezt jelzi a sokszor kimódoltnak ható szerkesztés, a szavak akusztikus és vizuális hatásának fölerősítése, a rendkívül sokféle verselés. Ily módon az Arany-balladák nem a megkésettség művei, hanem párhuzamosan futnak az európai líratörténet Mallarme, Rilke, T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető vonulatával, melynek a magyar irodalomban Babits volt a képviselője és összegzője (Nemes Nagy Ágnes V. László elemzése).
1847-48 között, Szalontán zömmel románcos balladák születtek (A méh románca, Szőke Panni, A tudós macskája, Rákócziné). A varró leányok 1847 egyszerre bravúros és kiforratlan. Az egymás után megszólaló öt lány, ahogy közeledik a menet, úgy szolgál egyre több információval, egészen a tragikus zárlatig. Arany modern vágástechnikát alkalmaz, a későbbi balladákhoz viszonyítva viszont nem tudja művészileg megoldani az átvezetést, a történet keretbe helyezését.
A nagykőrösi korszak (1852-57) balladái többnyire történeti jellegűek (A hamis tanú, Rozgonyiné, Török Bálint, Az egri leány, Mátyás anyja, Szibinyáni Jank, Bor vitéz, Pázmán lovag, Both bajnok özvegye). Arany olyan szituációt választ ki a históriából, mely párhuzamba állítható a levert szabadságharc utáni állapottal, s rajtuk keresztül Arany feleletet adhat a kor problémáira. Legfontosabb témái: a zsarnokság, az elnyomáshoz való viszony, a zsarnokság természetrajza, a hazához, az eszmékhez való hűség, a költők és írástudók felelőssége. A balladák nagy része egyben lélektani jellegű is. Középpontjukban a bűn és bűnhődés problémája áll. A kérdés fölvetése és a probléma megoldása Aranyt a XIX. század második fele nagy orosz íróival rokonítja, elsősorban Dosztojevszkijjel és Tolsztojjal. Arany szerint a bűn magában hordozza a büntetést, mert a személyiség széthullásával jár. Ezt jelzik a balladákban a bűnösök víziói és hallucinációi. Dosztojevszkijhez hasonlóan vallja, hogy a polgári világ feladata nem az intézményesített büntetés, az erőszakra történő intézményesített erőszak válasz, hiszen meg kell szakítani az emberiség történetének, mint erőszakláncolatnak a folyamatát. A feladat az, hogy teret engedjünk a fölismert bűn után a bűnhődés folyamatának, biztosítsuk ennek lezajlását. (Ezt ismeri fel az Ágnes asszonyban a bíróság, mikor szabadon engedi az asszonyt.) Szerkesztésre nézve többnyire skót-székely típusúak, gyakran tudatosan túlbonyolítottak, Babits szavával „iparművészeti remekek”.
Az V. László 1853 két szálon futó apokrif története a menekülés mozzanatában összetalálkozik, majd szétválik. A király menekülése kettős: a térben megtett útnál fontosabb a lelkiismeret elől való menekülés. Arany rendkívüli módon felfokozza a szavak akusztikai hatását, bravúrosan játszik a csönddel, a félcsönddel és a zajjal, egészen a mennydörgésszerű robajig. A lélektani hatást erősíti fel a szcenírozás, az éjszaka, mely szintén jelképes értelmű, a lélek sötétjére utal; ugyanígy a vihar is, mely tárgyiasítja a belső lélekállapotot. A vers jambikus lejtése, a funkcionális helyeken ennek megváltoztatása is a drámai-akusztikus hatást erősíti.
Az Ágnes asszony 1853 verselése a népi témához adekvát ritmus, felező nyolcas. Csak a refrént írja anapesztusokban, fölidézve ezzel az antik siratóénekeket. A refrén ily módon az egyedi esetet általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és valamennyiünkért. Arany ily módon beilleszti balladáját az irodalom azon meghatározó vonulatába, mely szerint a művészet igazi célja a könyörgés artikulációja a kegyelem jegyében. A bűn értelmetlensége tükröződik a büntetés illetve a bűnhődés folyamatának értelmetlenségében. Ágnes asszony a Danaida-sors megtestesítője és újkori példázata. De míg az antik monda alakjai föloldozást nem kapnak, a keresztény-kálvinista Arany világképében mi csak a bűnhődés fázisát, annak végpontjáig követjük nyomon, a lehetséges folytatás, a kegyelem gesztusa már túl van a vers világán. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely paradox módon már szimptómája az elme megbomlásának. Hatásosan él a folyamat bemutatásában a poliszémák és a homonimák stilisztikai lehetőségeivel.
A Zách Klára 1855 hatástörténeti szempontból kísérteties rokonságot mutat Katona Bánk bánjával. Erzsébet királyné alakjában ugyanazt a kettősséget látjuk, mint Gertrudiséban, az „úgy engedélyezem, hogy nem engedélyezem” magatartásforma megtestesülését. Valószínűleg nem csak véletlen egybeesésről van szó, hanem tudatos újrafeldolgozásról, hiszen a mű a Bánk bán tanulmányok után íródott. A ballada híven tükrözi Arany bűnkoncepcióját. Az erkölcsi törvény legkisebb megsértése is lavinaszerűen görgeti majd maga előtt a továbbiakat, szinte lehetetlen kilépni ezután a bűn ördögi köréből. A balladák sokszínűségét, formagazdagságát példázza az imitált, archaikus hang.
A Szondi két apródja 1856 első két versszaka az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák, közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk. A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók. Bravúros az anapesztusok használata. A versláb zeneisége a követ beszédének megnyerő dallamosságát hangsúlyozza, az apródoké a siratóénekekkel rokon. Arany ismételten felhasználja a poliszéma világképi lehetőségét: a kegyelem a török követ szájában a megkegyelmezést, az életben hagyást jelenti, Szondinál az Istenre való ráhagyatkozást és bizalmat.
Ferenc József magyarországi látogatásakor Aranyt is fölkérték üdvözlővers írására. Arany kitért a feladat elől, s asztalfiókjának írta meg a balladát, A walesi bárdokat 1857. Nagy erővel ismétli meg a Szondi két apródja üzenetét, a zsarnokkal való erkölcsi szembenállás kötelező parancsát. Arany az „adjátok meg a császárnak, ami a császáré” tanítás alapján mutatja be a montgomery-i lakoma lefolyását, a király azonban a zsarnokság természetéből fakadóan teljes alávetettséget kíván. Ezt tagadják meg az urak és a bárdok is. A verselés adekvát a témához, ugyanakkor tudatosan idézi fel a Szózatot is.
Az. Őszikék 1877 korszakban előtérbe kerül a népi, misztikus, babonás motívumra való építkezés. Fölerősödik az erkölcsi szigor, s megjelenik a nagyváros-ellenesség, a polgári világból való kiábrándultság érzése.
A népi témájú ballada, a Tengeri-hántás 1877 sajátossága, hogy benne Arany a ballada műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja; az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a bűnértelmezés a lavina-effektus már megismert módszerén alapul. A strófák 5. sora vagy jelképesen értelmezi a történetet, vagy kapcsolatot teremt a hallgatósággal, hangulatilag erősítve föl a történetet. A büntetés most is az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s ennek következménye a halál.
AHíd-avatás 1877 című ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabad verseny, a haszonelvűség korának kárvallottjait, seregszemléjét mutatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül. Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát képesek felidézni.
A népi babonás, pogány motívumra való építkezés és a lélektani analízis pontossága egyszerre jellemző a Vörös Rébék 1877 című balladára. Az erkölcsi világrend illetve a fölhalmozódott erkölcsi tapasztalat megsértése indítja el most a bűn lavináját. A bűn, a kísértés, a rossz tárgyiasul a varjúban, mely örökké az emberrel marad, reménytelen küzdelmet folytat az ember a tőle való megszabadulásért. Ezt jelzi a refrén mágikus ráolvasás jellege, valamint az elbeszélő utalása: „Száll a lelke, vég nélkül”. Nyilvánvaló Vörös Rébék alakjában a poe-i tárgyiasító szándék, illetve a megalkotottságra való törekvés, a homonimákkal való játék, a szólások stb.
A Tetemre hívásban 1877 a bűn az élet játékként való felfogása, ezért bűnhődik Benő és Kund Abigél is. A bűnhődés folyamata, illetve a büntetés a korábbi balladáknak megfelelően történik. A történet nagyobb részét azonban az apa kérlelhetetlen igazságkutatása teszi ki, s e bizonyosságkeresésben hasonlóságot mutat fel fiával is. Talányos Arany viszonya az apához, hiszen értelmezhetjük úgy, hogy a világ nem épülhet bűnre, nem maradhat megtorlatlanul az erkölcsi világrend megsértése, ugyanakkor a se istent se embert nem ismerő magatartásban van valami démonikus és erkölcsileg kérdéses is. A Tetemre hívás az egyik legtudatosabban megalkotott ballada. A fölütés nem csupán a helyszín bemutatása és propozíció, hanem egyúttal dantei rájátszás is, az eltévedtség és zűrzavar tárgyiasítása is. A helyszín és a nevek kiválasztása az általánosító jellegen túl az akusztikus hatás függvénye, mint ahogy ezt erősítik a tudatosan kiválasztott régies kifejezések is. A vers zeneiségét az egyik legdallamosabb versláb, a daktilus biztosítja. Ezeket hol megtorpantja, hol fölgyorsítja Arany.
Toldi mint az életmű kezdetén megtalált hős - mint problémahordozó alak - végigkíséri Arany pályáját. 1846-ban a Kisfaludy Társaság hirdetett pályázatot, melyre magyar és történelmi témájú elbeszélő költeménnyel, költői beszéllyel lehetett indulni. Már a kiírás is megemlítette Toldi nevét. Aranyt a választásban motiválhatta, hogy Szalonta és környéke Toldi-birtok volt, s népballadák, népmondák őrizték a valós történelmi alak emlékét. Arany alaposan tanulmányozta Ilosvai históriás énekét, és felszabadítólag hatott rá Petőfi János vitéze. A történetbonyolításban merített Shakespeare Ahogy tetszik című komédiájából is - ahol Olivér tudatlanságban hagyja öccsét, Orlandót - ; a gyakori epikus hasonlatok a homéroszi eposzokat idézik; az Előhang látomássá bővítése a romantikus eposzok sajátossága. 1847-ben jelenik meg a Toldi, s Aranyt egy csapásra az irodalom első vonalába emeli.
A történet szintjén a Toldi a főhős önmagára találásának, a kiteljesedés útjának a műve. Miklóst határhelyzetben ismerjük meg: az önazonosság zavarával küszködik. Származásánál fogva nem tartozik a cselédek közé, de életmódja, a bátyja által rákényszerített szerep nem teszi lehetővé, hogy a vitézek közé kerüljön. Laczfi nádor hadának megjelenése, a második énekben pedig György szavai lelki tusakodását erősítik. Miklósnak az anyja iránt érzett szeretete elodázza a szerepzavarból való kitörést, a gyilkosság azonban rákényszeríti erre. A főhős bujdosása kettős természetű: jelzi a még nem tisztázott életcél okozta bizonytalanságot, másrészt ez a bűnhődés folyamatának színtere, a lelkifurdalás kivetítése. A farkaskaland a testvéri viszony tárgyiasítása, a jótettért járó büntetés analógiája. A vadállatok elpusztítása a bátyja iránt táplált gyilkos indulat megfelelője, s egyben az érzelem levezetése. Az identitás hiánya számkivetetté teszi a főhőst, ezt jelzi magányos budai bolyongása, a bika megfékezése és az érte kapott jutalom, a temetőben talált szállás. A cseh vitézzel vívott párbaj révén Miklós elfoglalhatja az őt megillető helyet és szerepet, oda kerül, ahová vágyott, a vitézek közé. A haza becsületének megmentése (mint legnagyobb érték, erény) semmissé teszi a gyilkosságot, a bűnt.
Toldi határhelyzete nem csupán társadalmi-szociológiai, hanem életkori-mentalitásbeli is. Az elbeszélő költemény egyensúlyra és harmóniára építkező koncepciója nem engedi érvényesülni a gyermeki természetből fakadó konfliktusokat, mint ahogy elsimul a magatartásforma - a hirtelen harag, a világ érzelmi alapú megközelítése, az önellenőrzés és önfegyelem hiánya - következménye is.
A Toldi politikai üzenetét azonnal fölismerték a kortársak. Gyulai Pál szerint „S vajon Toldi, ki lerázza a viszonyok jármát, fölfelé tör, mindenütt népünk eszményi oldalait tüntetvén föl, nem hangzott-e össze az 1846-47-i évek vágyai s élményeivel?” A bujdosás, azaz a hazátlanság és az új haza keresése motívumában a magyar nép jelképévé emelt Toldi léthelyzetét láthatjuk, fölmagasztalásában pedig Arany politikai programjának lényegét: a magára talált nép fölemelkedését a nemzetbe.
Arany népiesség-koncepciója szerint a műalkotás „legyen egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő s ennek virágaival ékes-szóval döntessék le a fal a népi s ma úgynevezett fennköltészet között, és legyen a költészet általános és nemzeti.” Arany harmonikus egységbe olvasztja az archaikus kifejezéseket a tájnyelv fordulataival. A néppé emelt nemzet politikai programja a stílus szintjén is jelentkezik: a leírások, a párbeszédek tökéletességében.
A Toldi verselésében a felező tizenkettes magyaros ritmika időmértékbe játszik át, az ütemhangsúly és a trocheusok lüktetése egyszerre jellemzi a ritmust.
A Toldi sikere folytatásra kötelezte Aranyt. Erre biztatta Petőfi, Toldy Ferenc is. 1847-ben ezt írja Petőfinek: „Egy Toldit akarok még írni, Toldi estéjét, s ezt neked akarom dedikálni.” 1848-ban az első művel együtt szeretné kinyomtatni, de erre nem kerül sor. Csak 1854-ben jelenik meg a Toldi estéje, s Arany a végső változat kiadásakor figyelembe vette Kemény Zsigmond kritikáját is.
A trilógia első részében megtalált és ábrázolt harmónia, bizakodás és remény rendkívül hamar a múlté lett. A hangnem, a hangvétel és a koncepció kidolgozásában és módosulásában szerepet játszottak Arany személyes és történelmi tapasztalatai. Az irodalmi életbe való bekerülése korántsem volt olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt a Toldi sikere ígérte. Rövid idő alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a nép nemzetbe emelése nem olyan problémátlan, mint ahogy azt alig egy-két évvel korábban hitte.
A Toldiban a főhős az elbeszélő eszmei-ideológiai koncepciójának kifejezője volt, a Toldi estéjében már csak az alternatíva egyik ága. Az ország, a nemzet két út előtt áll, kétféle fejlődési lehetőség kínálkozik számára. A főhős a nemzeti hagyományok védelmezője, a nemzeti önfejlődés híve, az erkölcsi normákhoz, az eszményekhez való ragaszkodás jelképe. Az udvar pedig - akár a nemzeti sajátosságok rovására is - a kulturális és erkölcsi modernizációt szorgalmazza, s ezen az úton a sajátosan magyar jelleg csak felesleges, megmosolyogni való ballaszt. Arany számára a választás már nem egyértelmű.
Az öreg Toldi három éve hagyta ott az udvart, mert nem értett egyet a nemzeti szokásoktól idegen életvitellel és erkölcsiséggel. Most újra hívják, s a kötelesség érzése erősebb benne a megbántottságnál. Legyőzi párviadalban az olasz vitézt. Az ünneplés azonban nem felhőtlen: az apródok énekén felháborodva Toldi újra gyilkosságot követ el. A bűnre már nincs feloldozás. Halálos ágyán Lajos király meglátogatja, s az uralkodó kiegyezésre biztató szavai képviselik immár Arany álláspontját.
Arany az agg Toldi alakjában a 19. századi irodalom egyik kedvenc témáját, az időből kiesett embert ábrázolja. Toldi a harcban, az egyértelmű erkölcsi viszonyok világában találja meg szerepét, idegen tőle a viszonylagosság, a polgári élet, az olasz módi. Budára történő bevonulásakor az elbeszélő rá is játszik Don Quijote és Sancho Panza kettősére. A főhős értékelése és ábrázolása egyszerre ironikus és elégikus. Az irónia a megkésett embernek szól, aki idegenül mozog az új világban. Az elégikus hang pedig annak a magatartásformának és erkölcsiségnek, amely nem időhöz kötött. Hiszen a tisztesség, a bátorság, a hazaszeretet nem függvénye a múló időnek. Lajos király szavai viszont arra figyelmeztetnek, hogy az értékőrzés és a haladás nem egymást kizáró ellentétek, és csak a kettő együtt képes megtartani a nemzetet.
A természeti képek is jelzik a két elbeszélő költemény világképének különbségét. A Toldi erőt, kiegyensúlyozottságot sugalló nyári képpel indul, a Toldi estéje az elmúlást idéző ősz megrajzolásával kezdődik, s az annak véglegességét kifejező tél képével zárul. A hóesés azonban a kegyelem és megbékélés hirdetője is, a lelki megtisztulás ősi toposza. Így búcsúztatja el Arany életműve egyik legfontosabb hősét, Toldi Miklóst.
A trilógia befejező részét, a Toldi szerelmét 1879-ben zárta le Arany. A mű már nem elsősorban a nemzeti problémák hordozója; a kései Arany világképét tükrözi. A sokszálú, bonyolult történetű verses regény középpontjában az eljátszott boldogság kérdése áll. Most válik végzetesen tragikussá a „gyermek Toldi” alakja, aki játékként fogta föl az életet, aki társa helyett vívott meg Piroska kezéért. Meggondolatlansága jóvátehetetlen vétek: amikor győz a lovagi tornán, éppen társa helyett aratott diadalával vet véget személyes boldogságának. Menekülni akar Rozgonyi Piroskától, de a távolság nem csökkenti, inkább növeli érzelmeit. A messzi csatákból hazatérve megöli a Piroskát bántalmazó Tar Lőrincet, s ezzel végképp eltaszítja magától szerelmét. A mű az Őszikék rezignált hangján szól az emberi boldogság paradoxonáról, a nem teljes élet gyötrő kínjáról.
A válságkorszakként emlegetett ötvenes évek eleje terméke a byronias, keserű humorú Bolond Istók című verses regény Első éneke 1850. A nagyidai cigányok 1851 értelmezhető a cigányság humoros ábrázolásaként egy történelmi anekdota ürügyén, felfogható komikus eposzként, de - Arany kommentárja alapján - a szabadságharc bukását előidéző hibáknak, a magyar jellem fogyatékosságainak szatírájaként is. A Bolond Istók Második éneke 1873 szőlősgazda képe A nagyidai cigányok fogantatásának zilált lelki hátterét festi le.
A magyar őstörténet megírása, a naiv nemzeti eposz megteremtése az írói pálya kezdetétől foglalkoztatja Aranyt. 1847-ben Petőfihez írt levelében így fogalmaz: „Festenék szabad hazát, közös hazát; megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért előde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint a csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik.” Kezdetben - Vörösmarty és a reformkori romantika példája nyomán - Arany is a honfoglalási harcokat akarta megrajzolni. A forradalom és a szabadságharc bukása, a megváltozott történelmi helyzet fordítja figyelmét a hunok históriája felé.
Arany a hun eposzt trilógiaként képzelte el, s gondos történeti előtanulmányok után több tervet is készített. Az első rész Etele (Attila) és Buda összecsapásáról, a második az Etele világhatalmának végét előrejelző jóslatokról és Csaba neveltetéséről, a harmadik Etele haláláról, a hunok és a leigázott népek összecsapásáról, Csaba elbujdosásáról és jövőbeli visszatéréséről szólt volna. Az egészet Attila testvérgyilkossága és az érte járó büntetés foglalta volna egységbe, illetve Detre intrikája, mely az eseményeket háttérből mozgatja. A magyarok voltaképpeni honfoglalása mint Csaba magyarjainak visszatérése szerepelt volna a trilógia végén. Sokféle töredék, részlet készült el, de csak az első rész, a végső változatban a Buda halála címet viselő alkotás készült el.
Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével: „Légy te, öcsém a kard; én leszek a pálca; / Isten a jó tettet jóval koronázza!” A hatalomról való lemondás azonban nem békét, hanem viszálykodást teremt a testvérek és a nép között. Etele hivatott a világ fölötti uralomra, ennek jelképe a hunok Istenének, Hadúrnak csodálatos kardja, amelyet egy pásztor talál meg, és ad át Etelének. De Isten ahhoz a feltételhez köti védencének és vele az egész hun népnek a jövendő sorsát, ha az képes lesz önmagát legyőzni. Detre ármánykodása, a két király feleségeinek viszálya fokozatosan olyan helyzetbe hozza Budát, hogy félteni kezdi életét. Pártütést szervez öccse ellen, sőt az isteni kiválasztottságot jelentő kardot is ellopja. Etele, aki egy vadászaton a gonosz Ármány kísértését legyőzve egyszer már megmentette bátyja életét, a kard ellopásán annyira felindul, hogy párbajban megöli Budát. Etele megrendül, de ismét kezében tartván az Isten kardját, vállalja végzetét.
„A kép élességének foka egyébként hajlam, ízlés, irányzat dolga is. /.../ Nyilvánvaló, hogy legpontosabb képírónkhoz, legnagyobb szöveg-szobrászunkhoz, Arany Jánoshoz mindnyájan iskolába járhatunk. Járunk is; szájtátva bámuljuk félelmetesen biztos szemét és kezét. Képei sorából /.../ emeljük ki ez egyszer az Öregisten arcképét a Buda halálából, amint aranyos karosszékében Etele álmát vigyázza:

Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Jobb keze már kissé gerjedezőbb ínnal
Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal...

A részletek. A részletekre kell figyelnünk. Arany ereje - és az ilyen típusú láttatás ereje - a részletekben van, itt meg egyenesen a részletezett részletekben. /.../ Az a fontos itt, hogy az ülő figura éppen bal könyökére dől, hogy fejét egy ujja hegyére támasztja, az a fontos, ahogyan Arany ezt a monumentális aggastyán-alakot végigtapogatja szavaival, mint a szobrász a kőnek minden centijét. Eljárása olyan nyilvánvalóan szobrászi, mintha cáfolni akarná a hozzá képest eléggé friss lessingi distinkciót, a Laokoon-tételt, szobor és írott szöveg különbségéről. Ha elfogadjuk Arany kihívását, ha szobornak tekintjük az írást és egy képzeletbeli függőleges vonallal kettéválasztjuk az ábrázolatot jobb- és balfélre, akkor meg is kapjuk azt a plasztikai szabályt, amely a görög szobroktól kezdve Michelangelóig élesen mutatkozik: az emberi alak kettéosztását aktív és passzív izomtónusú félre, a kontraposzt egyik fajtájaként. Mintha egy Medici Lorenzo mozdulatát látnánk, Arany szobrán a baloldali fél passzív, támaszkodik és tűnődik. A jobbkéz viszont... a jobb kéz kissé gerjedezőbb. Ennek a 'gerjedezőbb' szónak nem archaikus mivolta a lényeges, bár az sem mindegy. Hanem a pontossága. Ez a jobbkarizom, ez a kéz, jelentősen nyugodva a világbíró kard markolatán, nem gerjed, csak gerjedez, nem is egészen gerjedez, csak valamivel gerjedezőbb a bal kéznél. Finnugor nyelvünk rag- és képzőhalmozásával, egyetlen szó modulálásával éri el itt Arany, hogy a két testfél, a bal és a jobb szobrászi tónuskülönbsége ne legyen több, pusztán csak árnyalatnyi. De világos, de félreérthetetlen legyen, de az alig-mozdulat végtelenül szabatos plasztikuma folytán hosszú-hosszú információ-sorokat rejtő: kard, Isten kardja, Attila, világhatalom, harc, halál. Ez a jelentéktelenül feszültebb jobbkéz hordozza az egész eljövendő tragédiát.” (Nemes Nagy Ágnes: A költői kép)
„Petőfi költészete nélkül a Toldi, amely Aranyt Petőfi legjobb barátjává és leghűbb szövetségesévé tette, nem született volna meg. De a két költő iránya nem volt azonos. Mint ahogyan személyiségüket is oly nagy különbségek választották el, hogy a híres weimari barátpár különbségei sem lehettek nagyobbak; Petőfi egy egyértelmű boldog történelmi pillanat címszereplője, kezdeményező aktora volt, Arany egy átmeneti, választó, de választást alig engedő hamleti kor visszarezgő, megszenvedő médiuma. Petőfi kapta a századközép ajándékát: a biztonságérzetet, Arany átkát: a bizonytalanságot.” (Németh G. Béla)
„Arany, akárcsak Goethe, szerfölött bonyolult (s többnyire tudatos) stilisztikai-retorikai-poétikai eljárásokon viszi keresztül mondandóit, hogy megszülessék átütő egyszerűségének benyomása, versbeszéde. /.../ nem viszonyítottuk kellően Arany lírai életművét a kortárs nagy költők törekvéseihez sem. Pedig ő nagyon is mérte magát ilyen mércékkel is. A tévhitek sorába emberi gyengeségét illetően is tartozik jó néhány. Közülük egyik a szerénységét, a szerénységének mibenlétét illető. Mert Arany ugyan valóban szerény ember volt külső életformájának, napi életvitelének tekintetében, bárha e tekintetben sem úgy és annyira, mint azt érzelmesen regélni szokás.
Mint költő azonban nemcsak a legöntudatosabbak, de a legönérzetesebbek közé is tartozott. Híres levele Csengeryhez az addigi magyar költészet fő gyengeségét annak hiányában jelölte meg, aminek megvalósítására ő maga törekedett: a teljes, minden elemet átható, a minden elem kölcsönösségét biztosító kompozíciós elv keresztülvitelében, melynek jegyében a vershez többé sem hozzátenni, sem belőle elvenni nem lehet. Csak egy-két elődénél (Berzsenyinél, Kölcseynél) ismert el hasonló, tudatos törekvést, s még Petőfinél is inkább a zseni csodájának vélte java művei kompozíciós tökéletességét.
Korszakfordulónak tudta korszakát, s annak is akarta. S az is lett lírája. A magyar líra egyik legnagyobb fordulója. Az út, amelyre tért, mégsem annyira a közvetlen nyomába lépő nemzedékek tevékenységének fényében mutatta meg korszakosztó karakterét, jövőbe futó irányát, költői őslehetőségeket valóra váltó erejét. A 20. század derekán, a kései Babits, a kései József Attila, a kései Kosztolányi, Kassák és Illyés korszakában, s (egymástól oly eltérő irányában) lett ez egyre inkább tudottá...
Életműve - örök vívódó meditációja s szakadatlan alkotó kísérletezése ellenére is - egységes.
A kérdezés költője ő lírája legnagyobb részében s legnagyobb fajsúlyú rétegében. Amit a magyar romantika nem élt meg, amit csak igen kis részben élt meg (főleg a magányos Kölcsey s az öregedő Vörösmarty révén), annak jó részét megélte ő. /.../ Arany azonban nem romantikus költő. Epikáját, népiességét illetően fölmerülhet a kérdés, nem a romantika kései, kelet-európai kiágazása volt-e. Lírája azonban egyértelműen tagadó választ ad. A romantikát követő szakaszhoz köti. /.../
Mint a polgári kor 19. századi arculatának kibontakozása idején, a század második harmadában annyi nagy európai kortársa, a sztoikus magatartást, a sztoikus erkölcsiséget választotta ő is. /.../
Arany sorsára eldöntő befolyással volt a világosi katasztrófa. De elégiko-ódai hangnemét alighanem a polgárosodáshoz, a polgári történelemhez való viszonyából kell származtatnunk. Mint ahogy ebből kell származtatnunk annyi európai kortársának elégikus, elégiko-ódai hangnemét, s sztoikus magatartását és klasszicizáló szigorúságát is”. (Németh G. Béla)
Arany az elvi esztétikai alapozottságú tanulmány és kritikai egyik legjelentősebb művelője. Tisztázza a magyar verstan alapvető kérdéseit (Valami az asszonáncról 1852; A magyar nemzeti versidomról 1856), műfajelméleti problémákkal foglakozik (Bánk bán tanulmányok 1858; Zrínyi és Tasso 1859; Naiv eposzunk 1860), ő fedezi fel Madách Az ember tragédiája jelentőségét. Általa szól magyarul Shakespeare három drámája (Hamlet, Szentivánéji álom, János király), lefordította Arisztophanész összes komédiáját, Gogol A köpönyeg című elbeszélését németből, s a főhős nevét (Akakijevics Akakij) írói álnévként is használta.

petőfi.

Petőfi Sándor (1823-1849)
1823. január elsején született Kiskőrösön.

Apja Petrovics István mészárosmester; szlovák anyanyelvű édesanyja, Hrúz Mária az esküvő előtt szolgálólány volt.
A család a következő évben Kiskunfélegyházára költözött, s a költő a gyermekkori emlékek révén ezt a várost vallotta szülőhelyének.
Petőfi az egy tantermes kecskeméti evangélikus elemi iskolában kezdte meg tanulmányait. A gondos apa anyagi lehetőségeihez mérten íratta be fiát újabb és újabb iskolákba: Sárszentlőrinc, a pesti evangélikus, majd a piarista gimnázium, az aszódi gimnázium, végül pedig Selmecbánya következett. A fiú igencsak ingadozó színvonalon tanult. Egyedül Aszódon kapott kitűnő bizonyítványt; a felvidéki városkában, Selmecbányán félévkor bukásra állt. Apja, akinek házát elvitte a jeges ár, és akinek vállalkozásai csődbe jutottak, egy szemrehányó levélben kitagadta fiát. Ekkor, tizenhat éves korában kezdődtek a fiatalember vándorévei.
Gyalogosan vágott neki a nagyvilágnak. Előbb Pestre ment, s a nemrégiben felépített Nemzeti Színház körül buzgólkodott: statisztált, a kocsmába szaladgált sörért, a színésznőket kísérte haza lámpással az éjszakában. Rokonai révén Ostffyasszonyfára került, majd Sopronban - életkorát letagadva - katonának állt, de betegsége, gyenge fizikai állapota miatt leszerelték. Folytatta vándorútját, bejárta az ország minden táját. Vándorszínészkedett a Dunántúlon, Pápán a kollégium diákja volt; megfordult Pesten, Kecskeméten, Komáromban, bejárta az Alföldet.
Az 1842-es év meghozta első irodalmi sikerét, megjelent A borozó című költeménye. Ugyanebben az évben a Hazámban című vers alá először írta a Petőfi Sándor nevet.
Pozsonyban az Országgyűlési Tudósítások másolásából próbált megélni. Az éhezéstől, az állandó koplalástól barátai mentették meg. Pestre utazott, majd újra a színészettel próbálkozott. 1843 telén nagybetegen érkezett meg Debrecenbe. Február második felében lemásolta addig írt költeményeit, s Tokajon, Miskolcon, Eger városán át Pestre gyalogolt.
Bekapcsolódott az irodalmi életbe. A Pesti Divatlapnál segédszerkesztőlett; Versek címmel kiadták első kötetét. 1844 őszén kezdte el írni Kukorica Jancsi történetét. A verses mesét Jancsi hazatértéig, Iluska sírjának meglátogatásáig készítette el. Barátai, elsősorban Vörösmarty Mihály biztatására aztán folytatta Jancsi kalandjait, és vezette el a főhőst Tündérországba. A János vitéz 1845. március 6-án jelent meg.
A nehéz évek után egy rövid időre nyugalmasabb szakasz következett életében. Két boldog hónapot töltött el Dunavecsén, családja körében. 1845 tavaszán a Felvidéken járt; élményeit az Úti jegyzetekben rajzolta meg.
1846 őszén Nagykárolyban, a megyebálon ismerkedett meg Szendrey Júliával. Bár az apa nem nézte jó szemmel, hogy előkelő neveltetésű lányának egy költő udvarol, Petőfi - félreértésektől sem mentes jegyesség után - 1847 szeptemberében feleségül vette Júliát. A Toldi megjelenése után (1847-ben) barátságot kötött Arany Jánossal.
Az elkövetkező hónapok a szabadság és szerelem jegyében teltek. „Úgy érzem a forradalmat, mint a kutya a földrengést” - írta barátjának. A világforradalmat várta, a társadalmi igazságosságért küzdött verseiben.
1848. március 15-e „Petőfi napja” a magyar történelemben. Előző este megírta a Nemzeti dalt, a forradalom jelképes énekét. A Pilvax kávéházból elindulva társaival mozgósította az egyetemi ifjúságot, kinyomtatták a 12 pontot, kivívták a sajtószabadságot.
A forradalom első napjának főszereplője királyellenessége, radikális politikai nézetei miatt fokozatosan kiszorult a közéletből. Júniusban megbukott a szabadszállási követválasztáson.
A szabadságharc kitörésekor katonának állt, Bem tábornok seregében részt vett a szelindeki, a vízaknai, a szászsebesi, a szászvárosi csatákban. Bem is, barátai is távol akarták tartani a költőt a harcoktól, különösen azután, hogy decemberben megszületett fia, Zoltán. Petőfi azonban tetteivel, életével akarta hitelesíteni a verseiben megfogalmazott szabadság- és hazaszeretetét.
1849. július 31-én részt vett a segesvári ütközetben, és délután 6 óra körül Fehéregyháza határában elesett.
Halálának hírét a nemzet sokáig nem tudta elfogadni. Legendák keltek életre szibériai száműzetéséről, visszatéréséről. Illyés Gyula írja Petőfi-könyvében: „Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagy sokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény…”
Petőfi - a népiesség jegyében - robbanásszerűen kerül be a magyar irodalomba és irodalmi életbe. S az őt ért támadásokkal együtt is rendkívüli népszerűségre tesz szert rövid idő alatt. A Pestre került költőt Vahot Imre a Pesti Divatlaphoz veszi segédszerkesztőnek. Vahot nemcsak a tehetséget ismeri fel, hanem kialakítja a korigénynek megfelelő Petőfi-képet is. Az erősödő nemzeti érzést és a népiesség kultuszát kihasználva a költőt nemzeti viseletben járatja, nevét magyarosíttatja, s elterjeszti róla a természetes, a műveletlen, az istenáldotta tehetségű imázst. Állandóan vitát kavar körülötte, más újságokkal megtámadtatja.
Az első költői korszak verseinek zöme népdal, népies dal, népies helyzetdal. A XVIII. század második felétől Magyarországon Herder nyomán elinduló folklór-kultusz esztétikai alapvetését Kölcsey adta meg 1826-os Nemzeti hagyományok című tanulmányában. Kölcsey számára a folklór még elsősorban inspiráló erő, a nemzeti költészet megújításának útja és lehetősége, de nem tulajdonít még a folklórnak önálló esztétikai értéket, azt még föl kell emelni a magas művészet szintjére. Erdélyi János 1842-es Népköltészetről című székfoglaló előadása - melyet a Kisfaludy Társaságban olvasott fel - már példaképnek, etalonnak tekinti a folklórt, s ezzel elméleti szinten is szélesre tárja a kaput Petőfi előtt. Petőfi egy korízlés megtestesítője, de nem kizárólagos képviselője. Szinte mindenki ír népdalt (Czuczor Gergely Fúj, süvít a Mátra szele..., Szentiványi Mihály, Erdélyi János, Eötvös József, Tompa Mihály). Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság támogatja és irányítja a folklórgyűjtést (M. Csapó Dániel gyűjtése, Kriza János Vadrózsák). A folklór és a műköltészet bonyolult viszonyát jelzi, hogy Petőfi sok dala folklorizálódott. Petőfi újdonsága tehát nem az, hogy népdalt, népies dalt ír, hanem az, hogy a népdalból nem a lexikát és frazeológiát veszi át (Petőfinél egyetlen tájszó sem szerepel), hanem világképet, világszemléletet, valamint a szerkezetet, felépítést, ritmust.
Első korszakában viszonya a folklórhoz esztétikai érvényű. Politikai felhangot a népköltészet csak 1846 végétől kap, s ezt legszemléletesebben Aranyhoz írt levele fejezi ki: „Ha majd a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladata.”
Petőfi népiessége egyben tiltakozás is a korabeli almanach-líra ellen. Lírai közvetlensége és természetessége ellentétben áll a biedermeier-korszak kispolgári világképével, a késő-szentimentalista, kimódolt, olcsó életbölcsességeket tartalmazó, a lét nagy kérdéseire közhelyszerű válaszokat adó versekkel. (Petőfi versei közül sem hiányoznak persze az emlékkönyv-költemények, sőt néhány jelentős verse mögött is ott érezzük az almanach-líra hatását. Pl.: Füstbe ment terv, A négyökrös szekér.)
A borozó 1842 Petőfi első nyomtatásban megjelent verse. A bordal műfaja a rokokón keresztül került be a romantikus költészetbe. A rokokó a XV. századi anakreóni gyűjteményt követve idézte fel a műfajt, mely gyűjtemény kétes hitelű, nem kanonizált anakreóni énekeket tartalmazott. E gyűjtemény nyomán vált a görög költő a bor, a jókedv poétájává a köztudatban. A bordal látszólagos könnyedsége, hetyke és kihívó hangja mögött az élet megpróbáltatásaitól és az elmúlástól való félelem áll, s ezt legyőzni segít a bor okozta mámor. (Csokonai Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz: „Jaj, engem ide s tova / Elvisz a Szent Mihály lova.”, Ady A fekete zongora: „Fusson akinek nincs bora, / Ez a fekete zongora.”)
A Hortobágyi kocsmárosné 1842 szervezőelve a népies dalok legfontosabb alakzata, az ellentét. A Távolból 1843 azt példázza, hogy a dalforma bizonyos hosszúságon túl szükségszerűen visz a költeménybe direkt gondolati és meditációs elemeket, ezek viszont megtörik a vers egyneműségét, s csak közhelyszerű életigazságot tartalmaznak. A természetesség enyhíti ugyan ezeket, de inkább csak a ritmus tartja egybe a verset.
ABefordúltam a konyhára... 1843 a leghíresebb magyar helyzetdal, mely tökéletes gazdaságossággal bánik anyagával, mindvégig egységben tartja a versszervező tűz-motívumot, megcsillantva Petőfi humorát az állandó kiigazítás, önkorrekció révén.
A szerelem, a szerelem... 1843 valójában a szerelmi költészet legősibb formájához nyúl vissza, a catullusi Odi et amo (Gyűlölök és szeretek) kínjait fogalmazza meg a naiv tudat szintjén, lebontva mindennapi szituációkra. ATemetésre szól az ének... 1843 a kanonizált értékrend és az egyéni érzésvilág összeütköztetésére, ellentétére épül: boldogság - boldogtalanság, öröm - sírás, élet - halál. A virágnak megtiltani nem lehet... 1843 a szerelmi érzés bizonytalanságát, illetve a bizonyosság utáni vágyat alapvető természeti metaforikával, természetes hangnemben és tudatimitációval fogalmazza meg. Az Egy estém otthon 1844 lírai életkép, a lírai természetesség és közvetlenség egyik csúcspontja Petőfi költészetében.
Az első korszak összegzője és legnagyobb művészi teljesítménye a János vitéz. 1844 októberében kezdi írni, s Vahot szerint „csak néhány est és éjfél kellett ahhoz, hogy elkészüljön”. Az első változatot (Kukorica Jancsi) Vörösmartyék bíztatására folytatta, s tette hozzá a mesei elemeket az alapvetően népi életképű indításhoz. December 8-án a Pesti Divatlapban Vahot már János vitézként hirdeti. Az előzmények között említhetjük Garai János Az obsitos című művét, Vörösmarty Csongor és Tündéjét és a Délszigetet, valamint a népmesei vándormotívumokat.
A János vitéz társadalmi, szociológiai szempontból a juhászbojtárból tündérkirállyá váló hős alakjával a nép felemelkedéséről, annak lehetőségeiről, vágyairól szól. A személyiség szempontjából a romantika alapkérdéseit veti föl, a személyiség kiteljesedésének lehetőségeit, a boldogság elérésének módjait veszi sorra. A mű a bűn és bűnhődés motívumával indul. A bűn feloldása, a jóvátétel a zsiványok tanyájának felgyújtása, ahol a lángok a lelki megtisztulást is jelképezik. Jancsi előtt a boldogságkeresés különböző lehetőségei nyílnak meg: a pénz, gazdagság (zsiványok tanyája), szerelem (a felkínálkozó szerelem - francia királykisasszony), a hatalom (a francia király felajánlja fele királyságát). A kiteljesedés csak a becsület és kitartás révén érhető el, s a boldogságot a kölcsönös szerelem jelképezi, illetve adhatja meg.
A műfaj elbeszélő költemény, korabeli elnevezéssel költői beszély, mely az epika próbatételes változatához kapcsolódik. Funkcióját tekintve népi eposz. Verselése felező tizenkettes, mely ettől kezdve válik meghatározóvá az addig uralkodó hexameter helyett.
A helység kalapácsa 1844 Petőfi definíciójában hősköltemény, valójában komikus eposz, eposzparódia. Ki ellen íródott? Az eposz mint műfaj ellen, annak idejétmúlt arisztokratikus világképe ellen. Vörösmarty Zalán futása című műve ellen is, hiszen a Petőfi-alkotás egyik központi motívuma az „enyészet”, a kortárs művéből való. De céltábla lehetett a korabeli novellák életidegensége, a vasárnapi parasztok mesterkélt idillje is. A komikum forrása, hogy egy fenséges tárgyhoz illő eposzi apparátust rendel a kicsinyes tárgyhoz. Ugyanazzal a módszerrel él, mint Csokonai a Dorottyában: „Nálam a komikusnak útja az, hogy a történetet, mely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot.”
A természet vadvirága 1844 az első költői korszak összefoglaló ars poeticája. Petőfi minden költői korszakában fontosnak tartotta megfogalmazni művészi hitvallását. Minden igazi ars poetica az elutasítás és vállalás kettősségével jön létre. A strófák felépítése is ezt tükrözi. Az első hat sor meghatározó eleme a tagadás és elutasítás, a refrén pedig a vállalás hordozója. Az elhatárolódás sokirányú: a biedermeier érzelmesség, a klasszicizmus merevsége, az iskolai versgyakorlatok hagyománya is idegen tőle. A refrénben említett virág metafora a romantika kedvelt képe, s a művészettörténész Gombrich szerint a novum, az újdonság jelképe. Petőfi mindezt hangsúlyosabbá teszi a „vad” jelzővel, kiemelve költészetének természetességét. Ugyanezt hangsúlyozza provokatív módon a felütés is.
Bár a Dalaim 1846-ban íródott, az első költői korszakra vonatkozik. Petőfi seregszemlét tart költészete felett, szemrevételezve a különböző tematikájú költeményeket. Valamennyi típust az ihlet- és élményesztétikából vezeti le, elutasítva magától a követésen, imitáción alapuló lírát.
Az első korszakot a Felhők-ciklus (1845. ősz - 1846. március 10.) követi. A visszavonulás időszaka ez Szalkszentmártonban, családja körében. A ciklus értékelésével kapcsolatban két felfogás uralkodik az irodalomtörténetben. Petőfi életének és életművének legmélyebb válsága ez az időszak, melynek hátterében az erősödő kritikai támadások, fokozódó elszigeteltség-érzet állnak. Zöld Marci című drámáját visszadobja a Nemzeti Színház. Szülei tönkremennek, barátai cserbenhagyják, szerelmi csalódás éri (Mednyánszky Berta-szerelem vége), s ez a magyar ellenzéki mozgalom válságidőszaka is. A ciklus 66 darab 2-17 soros verset tartalmaz. Hangulati, világképi előzményei Heine profanizáló lázadása és Byron világfájdalma. Alaphangulata egységes, az általános értékvesztésből következő világfájdalom és világuntság hatja át a darabokat. A hangnem elégikus, a műfaj epigramma, de eltűnik belőlük a didaxis, illetve a szentenciát csak magáravonatkoztatja a költő.
Lukácsy Sándor szerint nem csupán a válság terméke a ciklus, hanem a költészet megújítására tett kísérlet és útkeresés is. Petőfi a népdalt, mint esztétikai forrást kimerítette (gondolati és formai harmónia, nyelvi egyszerűsödés és egyszerűsítés), s most előtérbe kerül a metaforikusság, azaz a szavak jelentésének feldúsítása, a harmonikus forma megbontása; ezt példázzák a váltakozó hosszúságú sorok, a szabálytalan rímszerkezetek, a váltakozó sormetszetek. A verselésben az ütemhangsúlyos helyett a jambikus lejtés kerül előtérbe, illetve ezek átjátszása szabad versbe.
Szerelmi költészetének első darabjai (Elválás, Első szerelem) 1839 májusához, Ostffyasszonyfához kötődnek; rokonánál, Salkovics Péternél házitanítóskodik. Itt ismerkedik meg Csáfordi Tóth Rózával.
1844 őszén, Pesten megismerkedik Csapó Etelkával, Vachott Sándor költőtárs 15 éves sógornőjével. Petőfi nősülési szándékát mutatja a Búcsú 1844-től című vers. 1845. januárjában Etelka meghal, s a fájdalmas élmény ihleti a Cipruslombok Etelka sírjáról című ciklust, mely 34 versből áll (1845. január, Pest illetve 1845. január-február, Pest). Illyés teszi fel a kérdést monográfiájában: „Szerelmes volt-e a költő? Bizonyára, de nem Etelkába, hanem a szerelembe”. A ciklus darabja közül a Játszik öreg földünk... formai szempontból mutat érdekességet. Kettétöri a hexametert Petőfi, s így szimultán ritmusúvá teszi a verset. Gondolati szempontból a természet iróniáját ábrázolja az emberi érzelmek fölött.
1845 nyarán, Szalkszentmártonban Mednyánszky Bertával ismerkedik meg. Az érzés ihlette a Szerelem gyöngyei ciklust; 39 vers, 10/9/10/9 osztású trochaikus sorokból állnak a strófák. A ciklus nyitóverse a Szép vidéknek szépséges leánya. Leghíresebb darabja a Fa leszek, ha...
1846. szeptember, megyebál Nagykárolyban. Itt ismerkedik meg Szendrey Júliával, a 18 éves lánnyal, a kapcsolat kezdetben tele félreértéssel, intrikákkal. Petőfi ekkor az országot járva felolvasóesteket tart, s innen útja Debrecenbe vezet, ahol Prielle Kornélia színésznőbe szeret bele, s a házasságot csak a valláskülönbség okozta nehézségek akadályozzák meg. 1847 januárjában megjelenik Petőfi Reszket a bokor, mert... című verse, s februárban megérkezik a válasz: „ezerszer, Júlia”. Szeptemberben tartják az esküvőt Erdődön, a nászutat Koltón. Szinte a házasságkötés pillanatától a szerelmes versek tele vannak ellentmondással (lásd: Szeptember végén, A szerelem országa). 1848. november 15-én megszületik Zoltánka. 1850. július 21-én Júlia új házasságot kötött Horváth István történésszel.
A Szeptember végén 1847 a magyar líra reprezentatív elégiája. Petőfi a természet változását az emberi élet mulandóságával kapcsolja össze, és hozzáteszi az emberi érzések időlegességének problémáját is. A szerelem örök kérdését teszi fel (Szeretsz-e?), a bizonyosságra vágyik a bizonytalan emberi kapcsolatokban. A vers nem tökéletes műalkotás. Az első versszak a legalapvetőbb természeti toposzokat felhasználva fogalmazza meg a természet örök törvényét, a mulandóságot, s szerencsésen kapcsolja hozzá az egyéni lét temporalitását. Általános érvény és személyesség megható összhangja valósul meg. A második strófa első sora a maga egyszerűségében szentenciaszerűen foglalja össze a természeti és emberi szféra közös jellemzőjét. A hátralevő sorokban már a magánember kétségei fogalmazódnak meg, megbontva az általános és egyedi összhangját. Ez a megbomlott harmónia a vers képi világát is kikezdi, vadromantikus, horrorisztikus elemek jellemzik a verset. A külsődleges hitelét a soroknak az életrajz ugyan visszaigazolja, a művészi erő nem. A gondolati metaforikus inhomogenitást ellensúlyozza a kivételesen erős és átgondolt, az ellentmondásokat is föloldó verszene. A szakirodalomban vitatott a verselés. Egyik felfogás szerint felütéssel kezdődik a vers, s daktilikusan folytatódik (következetesen nem vihető végig a versben; lásd 2. strófa). Horváth János szerint anapesztikus a vers, ezt erősíti fel a magyar költészetben az elégia és az anapesztus szoros kötődése, illetve az a tudatosság, verseléstörténeti konvenció, mely szerint a görög költészetben az anapesztus a siratóénekek egyik válfaja volt. A verszene másik funkciója a fölfokozott dallam, mely összhangban a vers világképével, az eliramló, elmúló életet is érzékelteti.
A Reszket a bokor, mert... 1846 szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa; összhangot alkot benne remény és kétség, illetve a kétség a remény jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik, fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (gondolatritmus, párhuzam, anaforikus szerkezet).
A Minek nevezzelek? 1848 a szerelmi költészet egyik archetípusát képviseli, melynek egyik legszebb darabja a világirodalomban Shakespeare 75. szonettje. A szerelmi érzés kimondhatatlanságát próbálja artikulálni a költő, ezért a feltételes alárendelői szerkezet, mely logikai szinten hasonlítást foglal magába.
Az irodalomtörténet (Horváth János, Szerb Antal) a legegységesebb, művészileg legmagasabb és legegyenletesebb színvonalú tematikus csoportnak a tájverseket tekinti. Az alföld szinte magába sűríti Petőfi tájábrázolásának jellegzetességeit. Az Alföld a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Ily módon a tájválasztás nem tekinthető újdonságnak (Bessenyei, Fazekas). A vers közvetlen előzményének Gaál József 1836-os karcolata tekinthető (Az Alföld képe). Ami egyedi Petőfinél az a következetes ragaszkodás a témakörön belül az Alföldhöz.
A vers felütése nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem egyúttal esztétikai értékelés és vállalás is. Elutasítja a kanti szépségeszményt, hiszen Petőfi felfogásában nincs érdek nélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűz. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározószót (ott + honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadságélményt, többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen). A zárlat ódai magaslatba emeli a tájleíró költeményt, s a kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír).
A tájköltészet másodlagos jelentését az életmű egésze, a kontextus adja, önmagában - csupán az elsődleges jelentés szintjén - alapmetaforák felhasználásáról van szó, melyeket a természetes szemlélet köt a tájhoz. A Petőfi-világkép tartópilléreit a tájleíró versek is hordozzák (szabadság, forradalom, királyellenesség, radikalizmus) az életmű kontextusában. (Az alföld - szabadság, otthonosság; A Tisza - radikalizmus, forradalom; A puszta télen - királyellenesség.) Az ábrázolási módszer a tájleíró versekben a lírai realizmus; Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikrojelenségekig jut el. A módszer egyúttal előrevetíti a zárlatot is, hiszen az eleváció szükséges eleme az óda műfajának is.
A puszta télen 1848 a lírai realizmus és a lírai közvetlenség kivételesen szerencsés találkozása; a nézőpontot állandóan változtatva vezeti végig az olvasót a mozdulatban, a lefokozott mozgás által is a dermedtséget tükrözve a téli tájon. Mindvégig egységben tudja tartani a hangnemet és metaforikát, az utolsó két versszakban erőltetettség nélkül jelenik meg a betyár alakjában a természeti-társadalmi kivetettség, majd a lebukó Nap képében a királyellenesség. A másodlagos jelentést fölerősíti az évszám (1848. január). A második versszak a tájfestés egyik sajátos lehetőségét mutatja, az ún. negatív tájábrázolást; egyszerre mutatva be az elveszett szépséget, gazdagságot és a jelen kopárságát.
A Téli világ 1845 az elsődleges jelentés szintjén miniatűr zsáner- illetve életképek sorozata. A kinnrekedt, az otthonukból kitaszított emberek sorsát idézi, felvillantva, a vágy szintjén megfogalmazva ezzel ellentétben az otthon melegét és menedékét. A másodlagos jelentés szintjén ember és világ ellentétének tárgyiasítása történik, az ellenséges külvilágnak kiszolgáltatott emberek, a tél, az én-világ kapcsolat hidegségét jelképezik. Már a felütés is ezt jelzi, a megbomlott harmóniát. Az ellentétet csak az emberek közötti kapcsolat oldhatná fel.
A Felhők-ciklus után változás következik Petőfi költészetében, melynek lényege a politikai és ideológiai radikalizálódás. A szakirodalomban máig vita folyik arról, hogy minek a hatására következett be a változás, milyen eszmerendszer, olvasmány hozta meg a fordulatot. Megnehezíti a válaszadást, hogy sem verseiben, sem prózaírásaiban nem találunk erre utalást, csak általánosságban említi a világtörténelem lapjait, a forradalmak történetét. Így különböző vélemények alakultak ki. Lukácsy Sándor szerint a radikalizálódást elindító mű feltehetőleg Etienne CabetA francia forradalom népszerű története című műve. Ultraradikális jakobinus felfogást közvetít a mű, rehabilitálja Robespiere-t, igazolja a jakobinus diktatúra létjogosultságát. Cabet felfogása Babeuf és Buonarroti elveivel mutat rokonságot, mely szerint a politikai forradalomnak társadalmi forradalommal kell kiegészülnie, meg kell szüntetni a magántulajdont, meg kell valósítani a tökéletes egyenlőséget, melyet Babeuf közös boldogságnak, Cabet kommunizmusnak nevez. Emellett Petőfi még olvashatta Louis Blanc Tíz év története című munkáját is, mely az 1830-as francia forradalom és lengyel szabadságharc mellett más forradalmi megmozdulásokról is beszámol. Petőfi természetesen számot vetett a magyar lehetőségekkel, a magyar társadalmi viszonyokkal, tisztában volt a nemzeti függetlenségért vívott harc fontosságával, a polgári átalakulás lehetőségeivel. Küzdött a sajtószabadságért (Az országgyűléshez), a jobbágyfelszabadításért (A nép, A nép nevében), a nemzeti függetlenségért (Nemzeti dal). De mindeközben nem feledkezett el a távlatról, mely egy igazságos társadalom megteremtését jelentette. A hozzá vezető utat Babeuf gondolatainak megfelelően képzelte el: a nemzeti és társadalmi célok elérése csak forradalommal lehetséges (Szabadsághoz, Respublika, Föltámadott a tenger); vértengeren és szenvedésen keresztül vezet ide az út (Levél Várady Antalhoz, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Az ítélet) a szabadság totális felfogása, a világforradalom eszméje, mely nem csupán a polgári szabadságjogokat hozza el (Egy gondolat bánt engemet); a szabadság nem cél, hanem eszköz a közös boldogság elérésére; a végső forradalom eszméje, mely elhozza a vagyonközösséget, a teljes egységet (A XIX. század költői; Az apostol: „Mi a célja a világnak / Boldogság! s erre eszköz? / A szabadság!”)
Fekete Sándor polemizál Lukácsy nézeteivel. Felfogása szerint Petőfi LamartineA girondiak története című könyvét olvasta, mely jóval kevésbé radikális elveket tükröz. A legfőbb hatást azonban a francia felvilágosodás gondolkodói gyakorolták Petőfire. Elsősorban a magántulajdont elvető Rousseau, illetve az ateizmust közvetítő Diderot és Holbach.
Horváth János nem tulajdonít Petőfinek átgondolt politikai világképet, csupán az egyik lehetséges szerepnek látja a forradalmár alakját.
Kulin Ferenc szintén nem lát átgondolt eszmerendszert a versek mögött. A sok bibliai kép, utalás azt jelzi, hogy Petőfi az üdvtörténet analógiájára képzelte el az emberiség történetét. (vándorlás motívum, apokalipszis stb.)
A Levél Várady Antalhoz 1846 a fordulat verse. Itt jelenik meg először a forradalmi látomásköltészet alapgondolata. Az episztola, bár tematikailag a legkötetlenebb műfaj, mindig egy központi gondolat köré szerveződik. A közvetlen baráti hangnem, a látszólag csapongó gondolatok rendkívül következetesen és logikusan vezetnek el a műszervező bölcseleti elvhez, a boldogság kérdéséhez. A személyes boldogságkeresés és hasznosság problémája után az emberiség boldogulásának látomásáig jutunk el. A zárlat víziója a vízözön analógiájára a vérözön által megtisztult világ képét tárja elénk, melyben megvalósulhat a legfőbb érték, a boldogság. Petőfi nem írja körül ennek tartalmát, az egyetlen értelmező mozzanat az isteni parancs, mely szerint hasonlatossá kell válnunk a teremtőhöz, s ez fogja a végső állapotot hordozni. A szabadság kérdése alárendelődik a boldogságnak, s eszközként szerepel csak. A gondolati háttér sokféle lehet Rousseau-tól az utópista kommunistákig, szocialistákig. Petőfi elhelyezi versét az életműben is, a Felhők-ciklus után a kiábrándultság verseit követően nyit új szakaszt ezzel a művével.
A Beszél a fákkal a bús őszi szél 1847 szervező ellentéte a magánélet nyugodtsága, harmóniája, boldogsága és a világtörténelmi látomás mozgalmas, ellentmondásos vérpanorámája. A látomást kiváltó élmény a könyv, a szabadságháborúk története. Az apokaliptikus látomás a szabadság kivívásáért folyik, bár Petőfi nem járja körül a fogalmat, a kontextusból következően nem elsősorban a politikai, hanem a társadalmi szabadságról van szó, mely egyúttal a szabadság paradoxonjaként a társadalmi egyenlőséget hozza el. A biedermeier idill, az intim szféra bensőségessége egyúttal ironikus megvilágításba kerül a vízió hatalmas voltától.
Az ítélet 1847 című költeményben a látomás ihletője ismét egy könyv, a „történetek”. Petőfi az emberiség történelmét állandó küzdelemnek látja jó és rossz között. A két kategória nem erkölcsi tartalmú, hanem társadalmi-szociális. A vízióban a végső harc képét rajzolja elénk, mely elhozza az igazságos társadalmat, a szabadságküzdelem által kivívott társadalmi egyenlőséget, boldogságot. Petőfi túllép mind a hegeli történelemfelfogáson, mind a klasszikus polgári liberalizmus demokrácia-eszméjén, s utópiája a kommunista-szocialista tanokkal mutat rokonságot.
Az Egy gondolat bánt engemet 1846 felütése a különböző halállehetőségeket veszi sorra, valójában életfelfogásokat minősít és utasít el. A vállalandó élet az, amely a világszabadság megvalósulásáért küzd, azt teszi meg a lírai én elérendő célul. A végső ütközet víziója tárul elénk, a látomásversek világképének megfelelően a totális szabadságfelfogás jegyében. A vers műfaja rapszódia, mely lehetővé teszi a gondolati és érzelmi csapongást. Kivételes tökéletességgel társul ehhez a verselés, mely az alapszövet jambikus lejtését anapesztusokkal párosítja, érzékeltetve az elmúlás fájdalmát, a látvány dinamikáját is. A ‘piros zászló’ metafora nem csupán a vér áztatta lobogót jelentheti, hanem az 1830-as párizsi forradalomban a Babeuf-követők zászlója volt.
Az új korszak, az ideológiai radikalizálódás időszaka megköveteli, hogy kifejtse felfogását a költészet feladatáról. A XIX. század költői 1847 megtartja az ars poeticák sajátosságát; az elutasítás és vállalás koordinátarendszerében határozza meg elgondolását. Az elutasítás kettős: elveti a személyes, az alanyi költészetet, s közösségi érvényű és érdekű művészetfelfogást fogalmaz meg. Eszerint a költő vátesz, próféta, aki egy igazságosabb világ felé vezeti népét, közösségét. A klasszikus retorika egyik bizonyítási alakzatával, a refutációval (=az ellenfél érveinek cáfolata) határolja el magát a megérkezettség illúzióját keltő költőktől. A verset szervező ószövetségi kép magába foglalja a költőszerep tragikumát is, hiszen nem a költőnek, hanem a népnek kell eljutnia a Kánaánba. Az igazságos társadalom látomását feltételes-alárendelői mondatokat tartalmazó strófában írja le. E társadalom lényege az egyenlőségen alapuló boldogság, mely az ész belátásán alapul, s föltételezi a jogegyenlőséget is. Az utópisztikus vízió bölcseleti háttere Rousseau-tól Babeufig terjedhet.
A rövid lélegzetű ars poetica, a Szabadság, szerelem... 1847 túlmutat a művészetre leszűkülő költészetfelfogáson, inkább életelvet, értékrendet fogalmaz meg. Fontosságát két tényező is jelzi: születésnapján írta, illetve az 1847 március 15-én megjelenő összegyűjtött verseinek ez lesz a mottója.
Az Arany Jánoshoz 1847 az episztola konvencióit betartva hangsúlyozza újfent a költészet társadalmi-szociális elkötelezettségét.
A nép nevében 1847 egy lendületből megírt, hatásosan felépített, az olvasóval és a megszólítottal intenzív kapcsolatot teremtő költemény, Petőfi gondolati radikalizmusának, politikai népiességének reprezentatív darabja.
A Nemzeti dal 1848 alkalmi költemény, mely összefonódott március 15-e emlékével. Alkalmi jellegét bizonyítja a rendkívül erős konatív jelleg és a kapcsolatteremtő funkció. A rövid sorok, a hatásos, könnyen elsajátítható refrén, az alapmotívumokra való építkezés is ezt bizonyítja. Petőfi az ötletet, a választásra való felhívást Vörösmarty Fóti dalából vette, egyértelműsítetve annak kérdésfelvetését.
A Föltámadott a tenger... 1848 hatását a következetesen végigvitt tenger-allegória adja.
A Miért kisérsz... 1848 című versben meghúzódó filozófiai-antropológiai probléma, az ember és polgár ellentéte fölerősödik az utolsó két év költészetében, s majd részletezve, árnyaltan Az apostolban kerül kifejtésre. Poétikai értelemben az alanyi, illetve a közösségi költészet ellentétéről van szó, pontosabban az ember és költő egysége vágyott harmóniájának megbomlásáról a közéleti ember javára.
A márciusi diadalmas napokban központi szerepet játszott Petőfi radikális felfogása miatt marginalizálódik. A Respublika 1848 visszatérés a forradalmi látomásköltészet világához, s az ódában (himnuszban) újra hitet tesz egy eljövendő igazságos világ mellett.
A politikai események nem Petőfi elképzelése szerint alakulnak; a kiábrándultság fokozódik a költőben. A szerep- és térvesztés felerősíti benne a magánélet harmóniája utáni vágyat. (Itt benn vagyok a férfikor nyarában... 1848)
Az apostol (1848. június - szeptember) keletkezési hátterében az áll, hogy Petőfi júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jelasics megtámadja az országot. A műfaj elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.
Az apostolszerkezete - in medias res kezdés -: 1-4. ének: esti jelenet a család körében; 5-14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza.; 15-19. ének: a jelen; a20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.
Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter - XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás. Táncsics alakjára ismerhetünk a titkos nyomda, a börtön motívumában, a hitvesi hűségben. Szilveszter gyermekkorának fölvázolásában a Dickens-regények gyerekhőseinek sorsa köszön vissza.
Az újkori európai gondolkodás történetében Rousseau érzékelte legerőteljesebben az egyensúly megbomlásának következményeként a természet és civilizáció szétválását, s ezzel együtt az ember és polgár kettéválását, ellentétét (lásd: Emil, vagy a nevelésről). A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az apostolban a francia gondolkodókhoz képest némileg újra- és átértelmezi a kategóriákat. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is.
„Az ember meghalt benne, s él a polgár.
Ki családé volt elébb,
Most a világé;
Ki három embert ölelt az imént,
Most milliókat ölel át” (3. ének)
„Adj, isten, adj fényt és erőt nekem,
Hogy munkálhassak embertársimért!” (3. ének)
Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhen halni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. (Horváth János monográfiájában érthetetlennek, sőt erkölcstelennek nevezi Szilveszter viselkedését.) A két fogalom, életfelfogás viszonya azonban nem statikus, hanem dinamikus, s ez adja a mű drámaiságát is. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.
Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez: az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői, irányítói a nagyemberek, a nagy szellemek, a kiválasztottak. E felfogás magában rejti a népboldogító lehetséges tragikus sorsát is. Ezt a lehetőséget fogalmazza meg Szilveszter a 11. fejezet nagymonológjában, az ún. szőlőszem-hasonlatban. A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.
Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.
Az újkori bölcselet-, társadalom- és politikatudományban a nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. S ennek hatására vizsgálták a problémát történeti szinten is. Az alapélmény a két tényező föloldhatatlan antitézise. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.
A nyitókép panteisztikus-deisztikus nyugalmát, fenséges voltát, Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az Isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye - bár filozófiai mélységgel nem fejti ki - a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása, mely egyúttal a XIX. század alapélménye is. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az Istent a királlyal azonosítja.
Petőfi utolsó versei közül az Európa csendes, ujra csendes... 1849 című költeményben a konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.
A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. A Pacsírtaszót hallok megint... 1849 költészetfelfogása a legősibb orfikus költészettel mutat rokonságot, mely szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom.
A Szörnyű idő... 1849 szinte előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az Előszót, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.
Bérmunkában végzett regényfordításain kívül Shelley, Béranger, Heine, Moore, Moreau, Schiller, Claudius, Matthisson néhány versét, valamint a Vörösmartyval és Arannyal tervezett Shakespeare-kiadás számára a Coriolanust ültette át (megjelent 1848; bemutatta a. Nemzeti Színház, 1870. május 25-én). Belefogott a Rómeó és Júlia fordításába is.