Bulgakov, Mihail Afanaszjevics (1871-1940)
Szovjet-orosz elbeszélő, regény- és drámaíró
1871. május 11-én született Kijevben. Apja a Hittudományi Akadémia professzora, anyja tanárnő volt.
1909-ben felveszik az orvosi karra, s a világháború első esztendeiben kórházi munkát végez mint orvostanhallgató. 1913-ban megnősül, s tanulmányait ‘16-ban fejezi be. Egy járási kórházban, majd frontkórházakban kezdi meg orvosi szakmáját. 1919-től Vlagyikavkazban dolgozik, ahol bemutatják első darabjait. Bulgakov egyre inkább az irodalom felé fordul. Ám még előtte, szülővárosában valós tapasztalatokat szerzett a polgárháborúról, a véres eseményekről. Németek, vörösök és fehérgárdisták váltják akkor egymást Kijevben. 1921-ben, Moszkvában újságíróként dolgozik, s jelenteti meg lírai-szatirikus cikkeit. 1924-ben elválik, majd ismét megnősül.
A sorra megjelenő elbeszéléseiben (Ördögösdi 1924, Kutyaszív 1925, Végzetes tojások 1925) groteszk-komikus szituációkat, fantasztikus történeteket teremt, melyben a humor, a szatíra és a szarkazmus erejével festi meg a tömegembert, az ostobaságot. A fehér gárda 1925 az erkölcsi jó szándék és a történelmi tévedés regénye, melyben a polgárháború eseményei során a monarchista Turbin család várakozó reményei illúziók maradnak. A bulgakovi irónia mellett, a múlt értékeit védő Bulgakov egyre inkább támadások össztüzébe kerül. Bulgakov „útitárs” írónak számít, s a RAPP élesen támadja az „útitárs” írókat, hiszen műveik nagy részében „komor színekkel” festik a valóságot, és felnagyítva ábrázolják a nehézségeket. Ebből a regényéből készül a Turbin család napjai című darabja, 1926. Ezt követi a Menekülés 1928 mely az előző mű témavariációja, ám újszerű „álomdramaturgia” alkalmazásával épül: a valóság átnő az irreálisba (az álomba mint belső valóságba), s az emigrációba szorult tisztek erkölcsi megroppanását groteszk, képtelen helyzetekbe sodródásuk jelzi. A mű bemutatását a RAPP főtitkára megakadályozza. Bulgakovot „belső emigrációval” vádolják, amellyel diszkreditálja a jelent. és rehabilitálja a múltat. Ám a fő érv: 1929-ben Sztálin is szovjetellenesnek minősíti a Menekülést. A Zoja szalonja (1926) és a Bíborsziget (1928) című szatirikus vígjátékok metsző iróniával szólnak a közerkölcsökről.
1928-tól nem publikálhat. 1930-ban Sztálinhoz írt levele nyomán - mely Bulgakov magas fokú emberségének, erkölcsi tartásának, művészeti krédójának és nem utolsó sorban személyes bátorságának is bizonyítéka -, segédrendezői állást kap a Művész Színháznál (1930-36). 1932-ben összeházasodik Jelena Szergejevna Silovszkajával.
Életének utolsó évtizedében irodalmi munkásságának középpontjába a művész és a hatalom viszonya, összeütközésük, s mögöttük a gondolatnak és az írás szabadságának, a lelkiismeretnek s az értelmiségi lét felelősségvállalásának kérdése kerül. Az Iván, a Rettentő (1931) című játékos-komoly darabja a kisszerűségtől, feljelentgetőktől fenyegetett művészsorsnak, az alkotói szabadságnak és az emberi méltóságnak az ellehetetlenülését hangsúlyozza. A Képmutatók cselszövése (1932) és a Puskin utolsó napjai (1936) az abszolút hatalom és a költő végsőkig kiélezett konfliktusát, az önmagát minden áron megőrizni kívánó ember és művész lelki gyötrődését mutatja be remek dialógusokban. A Színházi regény (1937) groteszk képet nyújt a színház belső világáról, a rivalizáló színészek életéről, de legfőképpen a kisszerű zsarnok képtelen belső emberi világáról és a művészi-emberi kiszolgáltatottságról. Főművét, A Mester és Margaritát szinte a halál zárja le.
1940. március 10-én a testi szenvedésektől megkínzott, már hosszú ideje fekvőbeteg, s alig látó író megváltásként fogadja a halált.
Bulgakov főműve, A Mester és Margarita olyan két, egymástól időben és térben távol eső történetsort szintetizál regénnyé, amelyek között a térnek és az időnek nem az elválasztó, hanem az elválókat összekapcsoló hatalma munkál. Az első a jeruzsálemi történet átértelmezett bulgakovi változata, mely Jézus perét és kereszthalálát, Pilátus bosszúját, azaz Júdás elveszejtését meríti ki. A második történéssor a harmincas évek Moszkvájába vezet, a fizika és szellemi terror sátáni birodalmába, amelyben Bulgakov a Mester és az irodalmár értelmiségiek „hihetetlen” kalandjait beszéli el, akikkel Woland, a megszokottól eltérő értelmezésben vett Sátán űz játékot, megkísérelvén szembesülésre késztetni őket önmagukkal.
A Jézus-történeteknek a szüntelen jelenlétét, mely esemény az európai kultúra és civilizáció alapjait teremtette meg, s amelynek hatástörténeti, azaz valóságos folytonossága alól a 30-as évek Moszkvája sem vonhatja ki magát teljes egészében, Bulgakov minduntalan fölerősíti azzal is, hogy az epikai rímek valóságos hálóját teríti a két történetre, melyben Jeruzsálem és Moszkva mint két tükör pillantják meg egymásban magukat. Ebből következik, hogy a Jeruzsálem-történet mint múlt nem egyszerűen csak áttetszik a moszkvai történeten, hanem, mint hogy az végeredményben a Mester által íratott meg, a jelen felől mint múlt, maga is új értelmezéssel töltődik fel.
Ám Bulgakov az alakok szintjén is él az egybejátszatás eszközével. A Jeruzsálem-regény szerzője, a Mester művéért szenvedésre ítéltetik, pedig azt mégcsak nem is olvasták. Követné hát azt, aki követhetetlen, s akinek művét jószerivel nem is ismerve tagadják meg, s kényszerítik a szenvedés keresztjének viselésére. Júdásnak, a feljelentőnek Mogarics és a kritikusok lesznek az alakváltozatai. Kajafásnak, a fölbujtónak az alakjára a papos Latunszkij rímel, aki persze nincs híján Júdás vonásainak sem. Kajafásnak, a főideológusnak, Pilátusnak mint helytartónak a hatalmi funkcióit a mában Berlioz veszi át mint az irodalom fölött gyakorolt ideológiai ellenőrzés éber őre, s mint az irodalom helytartója. Lévi Máté alakjához a tanítványok, Margarita és főképpen Iván rendeltetnek.
A Moszkva-regény az irodalmi élet szatírájává és paródiájává terebélyesedik, melyben, a Jeruzsálem-történet példázatjellegének köszönhetően a szovjet politikai valóság eseményei erkölcsi konfliktusokká formálódnak át. Berlioz élet- és művészetszemléletének, de létezhetőségének gyökerei ideológiailag alaposan túltrágyázott talajba kapaszkodnak, így nem véletlen kiégettsége sem. Levágott feje a képtelen magabízóság kudarcának, az értelmiség árulásának szimbóluma. Az ő koponyájából iszik, merít új erőt a gonosz.
A Mester a romantikus szemléletű értelmiségnek és írónak, a valóságidegen ábrándozónak a figurája, akinek műve, mellyel az értelmiségi lét köteles felelősségét veszi magára, sorsává nő. Eluralkodik rajta a félelem, de lassan, és lopakodva: először csak nevet a még ki sem adott művének támadásain, majd meghökkenve értetlenkedik, mígnem páni félelem fogja el, s összeomlik. Ez az, ami miatt megvonatik tőle Istennek fénye, még ha a feloldozás és a nyugalom meg is adatik néki.
A regény mottója Iván sorsával alkot rímet, hiszen éppen a „Sátán” fantasztikus fölbukkanása tereli el a Krisztust megtagadó Berlioz mellől, s jut el a Mester révén a művészet titkáig, s az értelmiség felelősségérzetéig. A széles úton hömpölygő tömegből kiválva, történetének végén érkezik el a keskeny út kezdetéig. Mint történészt a megváltás misztériuma gyötri. Kiinduló helyzete ugyanaz, mint egykor a Mesteré. De még csak most érinti tollával az írólapot...
Woland nem vallásfilozófiai értelemben felfogott Sátán, hiszen megjelenését megelőzi a Moszkva-regényben a rossz mindent felforgató tevékenysége. Woland tettei szinte kiáltó ellentmondásban állnak a Sátán objektiválódott moszkvai működésével: a hétköznapokra is ráterpeszkedő szovjet politikai valósággal, amelynek tragikus és keserű képtelensége mellett Woland tevékenységének egész fantasztikuma csak enyhe, parodisztikus utánzat. Énszembesítő tevékenységével és „játékosságával” Woland a visszájukról mutatja fel az értelmiségnek azon erkölcstelen simulékonyságát, mellyel a hatalom árnyékában vél bizonyosságra lelni, holott ördögi játszmáiban nemegyszer adott már önmattot magának (A diktatórikus hatalom éppen a közelében ácsingózóktól tart leginkább). Woland figurájában Bulgakov a goethei rossz szellemre játszik rá (ld. a mottót, Mefiszto Wolandnak szólítását a Faustban, s a Faust című opera említését Woland kapcsán). Kísérői, az akadékoskodó Behemót, a hízelgő Korovljov, a különc Azazello parodizált ördögtulajdonságok hordozói. De mint az ember rossz szelleme ejti foglyul az erkölcsi életet az ösztönéletre felcserélő júdásokat, az önelvesztést vállaló karrieristákat (Berlioz), ám jót is művel (Mester). Az utópiával szembeszegülő Woland mondja ki azt a nézetet is, hogy csak az valósul meg, amire a világ igent mond. Ennek az értelmében oldja fel művének utolsó sorában a Mester - aki maga is megtapasztalta a félelmet - Pilátus magányát, szabadon bocsátja a félelemből áldozattá lett gyilkost. Feloldja kötelékeit, mert a szenvedésben bűnét felismerő bulgakovi Pilátus már csak Jézus mellett akar lenni, és sehol másutt. Ám a romantikus szerző a maga erkölcsi tisztességében a megértéstől a megoldáskeresésre siklik át, amikor öntudatlanul is elkötelezi magát Iván, a tanítvány mellett.
A Faust-legenda orosz változatában Wolanddal, „ a holt lelkek” birodalmának vándorával Margarita lép szövetségre, hogy visszaszerezze szerelmét, vállalván a hármas próbát. Ő az egyetlen szereplő, akiben a vágyak és az erkölcs között nincs szakadás.
Amellett, hogy a szerző a két regény nyitó- és záró sorait átviszi egymásba, mintegy folytonosságot sugallva, Woland révén fantasztikus tér- és időbeli köteléket is teremt közöttük. Lévi Máté értesíti Wolandot arról, hogy Jesua olvasta a Mester regényét, s hogy az író a megnyugvást kiérdemelte. Ezzel a mozzanattal Bulgakov a „misztikum” szintjén teremt összefüggést Krisztus és Moszkva között az eszkatológia hangsúlya mellett.
A két történéssor tehát egymást fokozatosan újabb és újabb jelentéssel tölti fel. A motívumok és a szimbólumok rendszere is ennek szolgálatában áll. Jeruzsálem és Moszkva egy szimbolikus világegész kezdetét és végét jelölik. A stílus szintjén a kés-motívum az emelkedettségről a groteszkre siklik át a moszkvai történésben: Lévi Máté kenyérvágó kése, mellyel Jézust a kínoktól szabadítaná meg, a moszkvai diplomataboltban a hal felbontásánál villan elő. Nem csak a szent és profán ellentéte tűnik itt fel, hanem a szándékok különbözősége. A halnak mint Krisztus-szimbólumnak a megölése, a ráhagyatkozás elfeledettségét sugalmazza a moszkvai „színen”. A bor (vér) is összefüggést teremt a két történet között: Júdás vérével itt Meigel báró vére teremt „rokonságot”: Jézus szellemiségének elárulóit is utoléri a bosszú. Az értelmiségi lét egybehangzó pilátusi kiáltását („Istenek, isteneim, mérget nekem, mérget!”) a Moszkva-történet narrátora is megismétli. A jeruzsálemi reggel - Jézus alakjával és a megváltás ígéretével - s a moszkvai este a leszámolás közé idő- és gondolati ív ékelődik mint kezdet és vég közé. A jeruzsálemi történetben Jézus megfeszítésének napja (péntek), és a moszkvai történetben az igazságtétel napjai (csütörtök, péntek, szombat) a vasárnapban érnek össze, a feltámadásnak a napján, amikor a Mester, Margarita, Frida és Pilátus megváltatnak. A tűző nap okozta szenvedésben az embernek választás adatik meg az erkölcsi parancs és a hatalom birtoklása között: Jesua az etikum szavát, Berlioz, Kajafás és Júdás a hatalom csábítását, míg Iván és Pilátus a megtisztulást választja. De a Hold-szimbólum is sokszínű jelentéssel kapcsolódik a hősökhöz (Pilátus esetében holdsugár vezet Jézushoz, Júdást a Hold fényénél éri el Afrianus kése, minthogy a Nap (Isten) fényét megtagadta. A holdas éjszaka indítja el Iván vágyakozását valami megfoghatatlan, valami szépséges felé). A vihar motívuma a katasztrófának vagy a megtisztulásnak a hírnöke (Jesua szenvedései vele érnek véget; Pilátus ekkor ér meghasonlásának tetőpontjára; viharban lép át a Mester a másik világba, s ekkor lesz tanítványa Iván). Az „itt az idő!” wolandi kiáltása misztikus feladatának végét, lezárulását jelzi.
Bulgakov műve a Fauston túl a tematikai motívumok szintjén is merítkezik a hagyományokból. A Mester Gogolhoz hasonlóan elégeti kéziratait. A vihar Puskin viharát visszhangozza. A 30. fejezet címe, az „Itt az idő. Itt az idő!” a lélek nyugalmát életének utolsó éveiben olyannyira vágyó Puskin alakjához társul. Jesua és Pilátus párbeszéde a Karamazov testvérek poémáját, Iván Nagy inkvizítorát idézi, míg a vihar röpítette emberek, a beszélő macska és egyéb más mesés elemek a gogoli Esték egy gyikanykai tanyán és Az orr című elbeszélések mozzanatait idézik meg.
Stiláris emelkedettség és összhang a drámai tematikával - ez uralja a több nézőpontú Jeruzsálem-történetet, míg a moszkvaiban a komikum, a groteszk, a gogoli szószátyárság, valamint a két főhőshöz rendelve, a tragikum, a líraiság és az idill is teret nyer.
A bulgakovi értékrendszer Mestert és Margaritát a „dantei” Purgatórium hegyének legfelső pontjára helyezi (A táj maga a dantei Édenre emlékeztet). A fény birodalma Jesuáé, míg Pilátus az erény körein kapaszkodva kísérli meg tisztulását. A Pokol egyre ereszkedő bugyraiban szenved Mogarics, Bengalszkij, míg a három főbűnös, Júdás, Berlioz és Meigel báró a Sátán közvetlen szomszédságát élvezheti.
Megváltáskereső regényének elégikus zárlatában Bulgakov a megfáradt ember elvágyódásával int búcsút.
Bulgakov: A Mester és Margarita
„Bulgakov látomása szerint a modern Krisztusok a művészek. A művészet az igazság felmutatásának legtökéletesebb módja, ezért lesz a Mester történészből művésszé, amikor rekonstruálni akarja a krisztusi igazságot. A művész új evangélista is, aki a tökéletlen apostolok hamis feljegyzéseit (Lévi Máté) hitelesekkel helyettesíti. Bulgakov értékrendszerében a művészet a vallás és a tudomány fölött áll már abban is, hogy míg vallások és tudományos igazságok elavulnak, a remekművek örökéletűek. Ezért foglalja a Mester (és maga Bulgakov is) üzenetét a legmaradandóbb közegbe, a művészetbe.”
(SPIRA VERONIKA)
(SPIRA VERONIKA)
TÉMA
Mihail Bulgakov (1891-1940) írásművészetének legjellegzetesebb vonása az álomképek, a szatíra, a realitás és a fantasztikum sajátos ötvözése. Tragikummal fenyegető jeleneteiben is gyakran ragyog fel líraiság vagy komikum. Alaptémája kezdettől a felelősségvállalás, az értelmiség helyzete és szerepköre, idővel műveinek középpontjába kerül az ember és a totális hatalom konfliktusa, a művész feladata és lehetősége - Bulgakov saját élethelyzetéből következően. Az életművét megkoronázó, utolsó regényét a sztálini diktatúra idején mintegy 12 éven át, haláláig írta. A könyv csak 26 esztendő elteltével, 1966-ban láthatott napvilágot, de akkor egy csapásra világsikert aratott.
A Mester és Margarita sokrétegű, rendkívül összetett, különös világú alkotás. Alapszinten a szovjet rendszer metsző élességű, szellemes szatírája, főképp a kulturális élet leleplezése és kipellengérezése. Ebbe illeszkedik bele Jézus keresztre feszítésének parafrázisa, továbbá egy remekműnek és alkotójának története is; a regény így a mindennapi élet és a tudatformák viszonyát tárja fel, nevezetesen a valóságnak a hiedelemvilággal, a politikával, az ideológiával, a vallással, valamint a művészettel való összefüggéseire vet fényt. Alapkonfliktusa a humánum és a hatalom között feszül; az örök emberi értékeket szembesíti a mulandó sikerekkel, a kicsinyes gyarlóságokkal és bűnökkel.
Mihail Bulgakov (1891-1940) írásművészetének legjellegzetesebb vonása az álomképek, a szatíra, a realitás és a fantasztikum sajátos ötvözése. Tragikummal fenyegető jeleneteiben is gyakran ragyog fel líraiság vagy komikum. Alaptémája kezdettől a felelősségvállalás, az értelmiség helyzete és szerepköre, idővel műveinek középpontjába kerül az ember és a totális hatalom konfliktusa, a művész feladata és lehetősége - Bulgakov saját élethelyzetéből következően. Az életművét megkoronázó, utolsó regényét a sztálini diktatúra idején mintegy 12 éven át, haláláig írta. A könyv csak 26 esztendő elteltével, 1966-ban láthatott napvilágot, de akkor egy csapásra világsikert aratott.
A Mester és Margarita sokrétegű, rendkívül összetett, különös világú alkotás. Alapszinten a szovjet rendszer metsző élességű, szellemes szatírája, főképp a kulturális élet leleplezése és kipellengérezése. Ebbe illeszkedik bele Jézus keresztre feszítésének parafrázisa, továbbá egy remekműnek és alkotójának története is; a regény így a mindennapi élet és a tudatformák viszonyát tárja fel, nevezetesen a valóságnak a hiedelemvilággal, a politikával, az ideológiával, a vallással, valamint a művészettel való összefüggéseire vet fényt. Alapkonfliktusa a humánum és a hatalom között feszül; az örök emberi értékeket szembesíti a mulandó sikerekkel, a kicsinyes gyarlóságokkal és bűnökkel.
REALIZMUS
A regény első része zömében a harmincas évek Moszkvája elé tart görbe tükröt (Gogolra emlékeztető szatírával). A legfelső hatalmat itt megnevezetlen személyek
és titokzatos intézmények birtokolják: „egy moszkvai közhivatal"; a hős egy „másik helyet is megjárt"; az illetékes helyen"; azon a bizonyos helyen megpróbáltak vele szót érteni", stb. A társadalom középszintű vezetői, továbbá a kistisztviselők már név szerint szerepelnek, ők egyaránt korruptak, becstelenek (pl. a leleplezett „ Husztov: talpnyaló, opportunista, intrikus, piszok fráter"). A politikát kiszolgáló irodalmárok és a szórakoztatóipar tisztségviselői kivételezett helyzetben vannak, dőzsölnek (pl.
a Gribojedovról elnevezett székház luxuséttermében, jaltai és egyéb üdülőkben), az igazi művész viszont alagsori lakásban tengődik, és csak kivételes szerencsével, sorsjátéknyereménnyel jut átmeneti létbiztonsághoz, a nagy mű megírásának lehetőségéhez. A moszkvai kisemberek arctalan figurák. Valamennyien egy ördögien kiagyalt mechanizmus fogaskerekei, és pénzért mindenre hajlandók. Lakáshoz például elsősorban Alojzij Mogarics módszerével lehet jutni: feljelenti a Mester"-t (illegális irodalmat őriz a lakásán"), és szolgálataiért cserébe megkapja annak pincelakását.
A rendszer támasza a besúgás és a belügyi szervek háttérben folyó, onnan bármikor és bárkire lecsapó tevékenysége. A Berlioz ajtaján függő pecsétről Sztyopa Lihogyejev rögtön arra gondol: egy cikket adott át, [+] eléggé ostoba cikk volt", vagy feldereng egy gyanús beszélgetés emléke [+]. Hajjaj, Berlioz, Berlioz!" A Varietészínház előadásának kritikus pontján egyszer csak „két fiatalember derűs, sokatmondó pillantást váltott, azzal felállt, és egyenesen a büfébe sietett." Idővel megtudjuk: Meigel báró (egy arisztokrata) a vezetője a külföldiek után nyomozó osztálynak. A különös idegent Ivan és Berlioz reflexszerűen „emigráns kém"-nek vélik, és Berlioz - ez lesz az ő konkrét bűne a regény expozíciójában - azonnal állampolgári kötelessége teljesítésére indul: feljelenteni. A létbizonytalanság általános. Bárki hirtelen „hivatalos személy" lehet, de megfordítva is történhet, hajjaj, de még mennyire!" - mondja sokat sejtetően Korovjov Boszojnak. Az abnormális viselkedésűek (a normával szembenállók vagy szembeszegülők, tehát főként a szabadon gondolkodók) villámgyorsan a „pszichiátriai" intézetbe kerülnek: a szovjetrendszer jellegzetes gyűjtőfogházába. A taxisofőr a bennfentesek fölényével dicsekszik:” Én tudom az utat! Vittem már utast a pszichiátriára!" Sztravinszkij doktor intézete regényünk cselekményének végére megtelik a fő- és mellékszereplőkkel. A rendszer hazug voltát és valódi játékszabályait az olvasó Hontalan Ivan esetéből ismerheti meg: Ön nincs a diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, „ha erre nincs szükség." Az ablak azonban törhetetlen – „Hát mégis bekasztliztak" -, és Ivan feladja a kilátástalan küzdelmet.
KETTŐS BESZÉD, LÁTSZATOK
A regény első része zömében a harmincas évek Moszkvája elé tart görbe tükröt (Gogolra emlékeztető szatírával). A legfelső hatalmat itt megnevezetlen személyek
és titokzatos intézmények birtokolják: „egy moszkvai közhivatal"; a hős egy „másik helyet is megjárt"; az illetékes helyen"; azon a bizonyos helyen megpróbáltak vele szót érteni", stb. A társadalom középszintű vezetői, továbbá a kistisztviselők már név szerint szerepelnek, ők egyaránt korruptak, becstelenek (pl. a leleplezett „ Husztov: talpnyaló, opportunista, intrikus, piszok fráter"). A politikát kiszolgáló irodalmárok és a szórakoztatóipar tisztségviselői kivételezett helyzetben vannak, dőzsölnek (pl.
a Gribojedovról elnevezett székház luxuséttermében, jaltai és egyéb üdülőkben), az igazi művész viszont alagsori lakásban tengődik, és csak kivételes szerencsével, sorsjátéknyereménnyel jut átmeneti létbiztonsághoz, a nagy mű megírásának lehetőségéhez. A moszkvai kisemberek arctalan figurák. Valamennyien egy ördögien kiagyalt mechanizmus fogaskerekei, és pénzért mindenre hajlandók. Lakáshoz például elsősorban Alojzij Mogarics módszerével lehet jutni: feljelenti a Mester"-t (illegális irodalmat őriz a lakásán"), és szolgálataiért cserébe megkapja annak pincelakását.
A rendszer támasza a besúgás és a belügyi szervek háttérben folyó, onnan bármikor és bárkire lecsapó tevékenysége. A Berlioz ajtaján függő pecsétről Sztyopa Lihogyejev rögtön arra gondol: egy cikket adott át, [+] eléggé ostoba cikk volt", vagy feldereng egy gyanús beszélgetés emléke [+]. Hajjaj, Berlioz, Berlioz!" A Varietészínház előadásának kritikus pontján egyszer csak „két fiatalember derűs, sokatmondó pillantást váltott, azzal felállt, és egyenesen a büfébe sietett." Idővel megtudjuk: Meigel báró (egy arisztokrata) a vezetője a külföldiek után nyomozó osztálynak. A különös idegent Ivan és Berlioz reflexszerűen „emigráns kém"-nek vélik, és Berlioz - ez lesz az ő konkrét bűne a regény expozíciójában - azonnal állampolgári kötelessége teljesítésére indul: feljelenteni. A létbizonytalanság általános. Bárki hirtelen „hivatalos személy" lehet, de megfordítva is történhet, hajjaj, de még mennyire!" - mondja sokat sejtetően Korovjov Boszojnak. Az abnormális viselkedésűek (a normával szembenállók vagy szembeszegülők, tehát főként a szabadon gondolkodók) villámgyorsan a „pszichiátriai" intézetbe kerülnek: a szovjetrendszer jellegzetes gyűjtőfogházába. A taxisofőr a bennfentesek fölényével dicsekszik:” Én tudom az utat! Vittem már utast a pszichiátriára!" Sztravinszkij doktor intézete regényünk cselekményének végére megtelik a fő- és mellékszereplőkkel. A rendszer hazug voltát és valódi játékszabályait az olvasó Hontalan Ivan esetéből ismerheti meg: Ön nincs a diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, „ha erre nincs szükség." Az ablak azonban törhetetlen – „Hát mégis bekasztliztak" -, és Ivan feladja a kilátástalan küzdelmet.
KETTŐS BESZÉD, LÁTSZATOK
A manipuláció jellemző eljárása: a dolgok másként nevezése. A moszkvai kezdőképben egy bódét látunk „Sör, ásványvíz" felirattal - sör és ásványvíz viszont nem kapható, csak meleg kajszibarackszörp. Jellegzetes fonákság a „másodlagos frissességű tokhal" kifejezés is; ugyanilyen módon álságos és a lényeget elfedő, meghamisító minősítése Wolandnak az „artista" (a varieté programján), vagy a párhuzamos cselekményszálon, Jeruzsálemben Jézus-Jesua „vándorfilozófus”-ként emlegetése.
A tömegmanipuláció mechanizmusát Bengalszkij személyesíti meg: „Mi persze valamennyien jól tudjuk, [+] hogy feketemágia nem létezik." A közönség egykedvűen tűri ezt az agymosást, de a szocialista öntudatot ugyancsak meghazudtolva tolong egymás hegyén-hátán, a repülő pénzek után kapdosva. A Városi Albizottság vezetőinek tevékenysége - a megfelelő ügyintézés helyett - szakkörök szervezésében merül ki. Moszkva: fonákságok és álságok összessége.
Ezek a hibák, csalárdságok és bűnök, a hamis ideológia és a leplezett diktatúra nem csupán általános létbizonytalanságot és szorongást okoznak, hanem a köztudatot is alakítják, és elsősorban a groteszk képzetek számára teremtenek talajt. „Az autó az illetőt el is vitte, de vissza már nem hozott senkit, sőt az autó maga sem jött vissza többé". Egy másik személy sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell – „onnan nem jött vissza többé!" A rendőr csengetésére Anfisza így szól: „ez bizony boszorkányság". A népképzelet a számára felfoghatatlan eseményt így veszi tudomásul: „ördög tudja, mi lehet emögött". Mágikus-babonás képzelgések terjednek, mégpedig éppen abban a szovjetrendszerben, amelynek ideológiai alapja és támasza a mindenfajta misztika tűzzel-vassal történő irtása a társadalmi tudatból. Bulgakov leleménye: ezt a hiedelemvilágot jeleníti meg regényében, és a Sátánt Woland néven (Goethe Faustjából vett elnevezéssel) Moszkvába hozza.
REGÉNYTÍPUS
A tömegmanipuláció mechanizmusát Bengalszkij személyesíti meg: „Mi persze valamennyien jól tudjuk, [+] hogy feketemágia nem létezik." A közönség egykedvűen tűri ezt az agymosást, de a szocialista öntudatot ugyancsak meghazudtolva tolong egymás hegyén-hátán, a repülő pénzek után kapdosva. A Városi Albizottság vezetőinek tevékenysége - a megfelelő ügyintézés helyett - szakkörök szervezésében merül ki. Moszkva: fonákságok és álságok összessége.
Ezek a hibák, csalárdságok és bűnök, a hamis ideológia és a leplezett diktatúra nem csupán általános létbizonytalanságot és szorongást okoznak, hanem a köztudatot is alakítják, és elsősorban a groteszk képzetek számára teremtenek talajt. „Az autó az illetőt el is vitte, de vissza már nem hozott senkit, sőt az autó maga sem jött vissza többé". Egy másik személy sürgősen kiutazott dácsájára, és mondanunk sem kell – „onnan nem jött vissza többé!" A rendőr csengetésére Anfisza így szól: „ez bizony boszorkányság". A népképzelet a számára felfoghatatlan eseményt így veszi tudomásul: „ördög tudja, mi lehet emögött". Mágikus-babonás képzelgések terjednek, mégpedig éppen abban a szovjetrendszerben, amelynek ideológiai alapja és támasza a mindenfajta misztika tűzzel-vassal történő irtása a társadalmi tudatból. Bulgakov leleménye: ezt a hiedelemvilágot jeleníti meg regényében, és a Sátánt Woland néven (Goethe Faustjából vett elnevezéssel) Moszkvába hozza.
REGÉNYTÍPUS
Ezen a ponton ragadhatjuk meg az egész regény magvát. Bulgakov fő művészi célja korántsem csupán a konkrét történések, társadalmi torzulások szatirikus ábrázolása, hanem maguknak a tudatképződményeknek a megjelenítése, mégpedig abban a világhegemóniára törő birodalomban, amely a terror elsőszámú eszközeként a társadalmi tudat direkt alakításával próbálkozik. Ilyen értelemben nevezzük tudatregénynek.
Ebben a műben az objektív tények is szubjektív tükörképként jelennek meg, a szereplők - vagy épp a szerző - tudatának tartalmaként vagy játékaként, más képzetekkel elválaszthatatlanul összefonódva (hallucinációkkal, tömegpszichózissal, fantasztikummal, mesével, babonával, vallásos mítosszal stb. együtt). A szinte áttekinthetetlen sokrétűséget még az is tetézi, hogy az előadásmód is folyamatosan változik. Az elbeszélő mintha bújócskát játszana az olvasóval („Utánam, olvasó!"), új és új szerepeket, nézőpontokat vesz fel, folyamatosan változtatja hangját és közlésmódját is. A legfantasztikusabb és leggroteszkebb fordulatok után nevezi a szerző a művét „hiteles és igaz elbeszélés"-nek. „Forduljon csak hozzám, megadom a címet, megmutatom az utat, a ház ma is épségben áll" - szól hirtelen közvetlenül az olvasóhoz. Máskor önellentmondással vagy cáfolással bizonytalanítja el a befogadót: „Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot" - „Némelyek éppenséggel azt állítják […] A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem."
Ebben a műben az objektív tények is szubjektív tükörképként jelennek meg, a szereplők - vagy épp a szerző - tudatának tartalmaként vagy játékaként, más képzetekkel elválaszthatatlanul összefonódva (hallucinációkkal, tömegpszichózissal, fantasztikummal, mesével, babonával, vallásos mítosszal stb. együtt). A szinte áttekinthetetlen sokrétűséget még az is tetézi, hogy az előadásmód is folyamatosan változik. Az elbeszélő mintha bújócskát játszana az olvasóval („Utánam, olvasó!"), új és új szerepeket, nézőpontokat vesz fel, folyamatosan változtatja hangját és közlésmódját is. A legfantasztikusabb és leggroteszkebb fordulatok után nevezi a szerző a művét „hiteles és igaz elbeszélés"-nek. „Forduljon csak hozzám, megadom a címet, megmutatom az utat, a ház ma is épségben áll" - szól hirtelen közvetlenül az olvasóhoz. Máskor önellentmondással vagy cáfolással bizonytalanítja el a befogadót: „Mégis azt kell azonban hinnünk, hogy a professzor beszélte el a dolgot" - „Némelyek éppenséggel azt állítják […] A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem."
A tizenötödik fejezet egészéről csak utóbb derül ki, hogy álomkép-sorozatot olvastunk. Ez az átminősülés viszont egészében megkérdőjelezheti az addig elbeszélt történetet; hol kezdődött az álom? Lehet, hogy az egész történetsor csupán Ivan megmozdult lelkiismeretének és képzeletének szüleménye? Lehet, hogy az egész regény azonos a Mester művével? Mindegyik értelmezés mellett és ellen is számos körülmény szól. E megfoghatatlanság, változékonyság és sokféleség szerves összefüggésben áll az egész mű legfontosabb művészi mondanivalójával: a világ végtelenül gazdag, az ember és kiváltképp a művész nem tűri a megalázó korlátozást.
A szovjetrendszer egyik ideológiai alaptételét már az első epizódban megismerhetjük: Hontalan elvtárs erősítgeti az idegennek, hogy „maga az ember" irányítja a földi eseményeket. Ezt a szólamot részletesebben a párhuzamként szerepeltetett Jerusalaimban (azaz a Római Birodalomban) fejti ki a regény: Poncius Pilátus helytartó nyilatkozik úgy, hogy Jesua élete az ő döntésétől függ. Az emberek sorsáról önkényesen rendelkező korlátlan hatalom azonban csupán fantazmagória, nem valósítható meg sem a nagypolitikában, sem a köznapok világában. „Csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette." - figyelmezteti Jesua az önhitten nyilatkozó Pilátust. A világrend az ember fölött létezik, a törvényei kikerülhetetlenül érvényesek: „ A tégla magától sose esik senkinek a fejére"; Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!" A sztálini (és a császári) rendszer azt hirdeti: az ember kiterjesztheti uralmát a világ felett. Világfeletti hatalmat azonban csak természetfölötti lény gyakorolhatna - játszik el a gondolattal Bulgakov -, például a Sátán, de az ő jósképessége is mindössze annyi, hogy pontosan látja egy elkövetkező esemény valamennyi előidéző okát. A földi ember viszont csak akkor lehet ura saját sorsának, akkor alakíthatja saját jövőjét, ha a világrendhez alkalmazkodva él, belső békével, alázattal, és legfőképpen embertársai iránti szeretettel. Századunk embere azonban erre egyelőre képtelen, csak képzeli magáról, hogy a jövő irányítása az ő kezében van.
A szovjet ideológia másik sarkpontja: a primitív, szűklátókörű, görcsös és könyörtelen ateizmus. A bértollnok kritikusok írásai engedelmesen visszhangozzák és ismételgetik, hogy tűrhetetlen a vallás becsempészése a sajtóba és a köztudatba. A regény két főszereplője, Ivan, majd a Mester ezen a ponton kerül szembe a rendszerrel. A szatirikus fejezetekből kiderül, milyen sivárrá formálja a brutális és kíméletlen vulgármaterializmus a társadalmi tudatot. A lélek belső gazdagságához kellene visszatalálnia a modern kor emberének, amelyet a hit, a fantázia, a képtelennek tűnő események elfogadása testesíthet meg. Valóság és álom összetartozását a gyermeki lélek még természetesnek látja:” - Hát te hol vagy, néni? - Én nem vagyok - felelte Margarita. - Csak álmodol engem. - Mindjárt gondoltam - mondta a gyerek."
A szovjetrendszer egyik ideológiai alaptételét már az első epizódban megismerhetjük: Hontalan elvtárs erősítgeti az idegennek, hogy „maga az ember" irányítja a földi eseményeket. Ezt a szólamot részletesebben a párhuzamként szerepeltetett Jerusalaimban (azaz a Római Birodalomban) fejti ki a regény: Poncius Pilátus helytartó nyilatkozik úgy, hogy Jesua élete az ő döntésétől függ. Az emberek sorsáról önkényesen rendelkező korlátlan hatalom azonban csupán fantazmagória, nem valósítható meg sem a nagypolitikában, sem a köznapok világában. „Csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette." - figyelmezteti Jesua az önhitten nyilatkozó Pilátust. A világrend az ember fölött létezik, a törvényei kikerülhetetlenül érvényesek: „ A tégla magától sose esik senkinek a fejére"; Mindig úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ!" A sztálini (és a császári) rendszer azt hirdeti: az ember kiterjesztheti uralmát a világ felett. Világfeletti hatalmat azonban csak természetfölötti lény gyakorolhatna - játszik el a gondolattal Bulgakov -, például a Sátán, de az ő jósképessége is mindössze annyi, hogy pontosan látja egy elkövetkező esemény valamennyi előidéző okát. A földi ember viszont csak akkor lehet ura saját sorsának, akkor alakíthatja saját jövőjét, ha a világrendhez alkalmazkodva él, belső békével, alázattal, és legfőképpen embertársai iránti szeretettel. Századunk embere azonban erre egyelőre képtelen, csak képzeli magáról, hogy a jövő irányítása az ő kezében van.
A szovjet ideológia másik sarkpontja: a primitív, szűklátókörű, görcsös és könyörtelen ateizmus. A bértollnok kritikusok írásai engedelmesen visszhangozzák és ismételgetik, hogy tűrhetetlen a vallás becsempészése a sajtóba és a köztudatba. A regény két főszereplője, Ivan, majd a Mester ezen a ponton kerül szembe a rendszerrel. A szatirikus fejezetekből kiderül, milyen sivárrá formálja a brutális és kíméletlen vulgármaterializmus a társadalmi tudatot. A lélek belső gazdagságához kellene visszatalálnia a modern kor emberének, amelyet a hit, a fantázia, a képtelennek tűnő események elfogadása testesíthet meg. Valóság és álom összetartozását a gyermeki lélek még természetesnek látja:” - Hát te hol vagy, néni? - Én nem vagyok - felelte Margarita. - Csak álmodol engem. - Mindjárt gondoltam - mondta a gyerek."
SZERKEZET
Mindezek végiggondolása után többet mondanak számunkra a hagyományos regényelemek: a színhely, a szereplők világa, az idő, szerkezet stb. A Mester és Margarita regénytere különleges szerkezetű. A cselekménynek nem a kezdő színhelye, de a gyújtópontja a Szadovaja 302/b épület 50-es lakása" (csak a Gyanús jelenségek egy moszkvai lakásban" c. hetedik fejezetben érkezünk el ide). Ebből a bérleményből két esztendeje […] rendre nyomtalanul eltűntek a lakók […], ajtaját hivatalos pecsét zárta". A jelenlegi lakosoknak, Sztyopa Lihogyejevnek és Berlioznak a bűne-bűnhődése szolgál példázatul (párhuzamos jellemekkel és sorsokkal kísérve) a regény első felében, Berlioz halála pedig a különös cselekménysor kiindulópontja. A valóságos vagy képzelt cselekvések mindvégig két síkon, nevezetesen a jelenben (Moszkvában) és ezzel párhuzamosan az ókorban (Jerusalaimban, a keresztény mítosz parafrázisaként) játszódnak. E két konkrét színtér felett húzódik, azokat egyszersmind összeköti a metafizikai szféra, amelynek legfőbb részei: a vallás és a művészet síkja.
Mindezek végiggondolása után többet mondanak számunkra a hagyományos regényelemek: a színhely, a szereplők világa, az idő, szerkezet stb. A Mester és Margarita regénytere különleges szerkezetű. A cselekménynek nem a kezdő színhelye, de a gyújtópontja a Szadovaja 302/b épület 50-es lakása" (csak a Gyanús jelenségek egy moszkvai lakásban" c. hetedik fejezetben érkezünk el ide). Ebből a bérleményből két esztendeje […] rendre nyomtalanul eltűntek a lakók […], ajtaját hivatalos pecsét zárta". A jelenlegi lakosoknak, Sztyopa Lihogyejevnek és Berlioznak a bűne-bűnhődése szolgál példázatul (párhuzamos jellemekkel és sorsokkal kísérve) a regény első felében, Berlioz halála pedig a különös cselekménysor kiindulópontja. A valóságos vagy képzelt cselekvések mindvégig két síkon, nevezetesen a jelenben (Moszkvában) és ezzel párhuzamosan az ókorban (Jerusalaimban, a keresztény mítosz parafrázisaként) játszódnak. E két konkrét színtér felett húzódik, azokat egyszersmind összeköti a metafizikai szféra, amelynek legfőbb részei: a vallás és a művészet síkja.
A szerkezet mozaikszerűen épül fel. Ez egyrészt azzal jár, hogy az expozíció részei csak a mű derekán állnak össze, másrészt a bonyodalmak megoldódása már az első fejezetekben elkezdődik. A zömében szatirikus első rész után Margarita uralja a második részt, mely apoteózissal zárul. A főszereplők a 32. fejezetben kilépnek térből és időből, céljuk felé" vezető útjukon eltűnt minden csalás", és az öröklétbe jutnak. Ponczius Pilátust is a halhatatlanság birodalmában látjuk viszont, de mivel őt a bűne (gyávasága) juttatta ide, ez az „érdemtelen hírnév" mindörökre szóló szenvedést okoz számára. Megtisztulása mégis lehetséges, de kizárólag a művész közbenjárására, aki maga formálta alakjá"-hoz így szólhat: „Szabad vagy!"
A művészet hatalmas erő: az alkotó általa felülemelkedhet a zsarnokságon, büntethet és igazságot szolgáltathat, leleplezhet, kinevettethet vagy megdicsőíthet. Értelmezheti a valóságot, kitágíthatja határait, beemelheti művébe az álom, a képzelet, a fantázia és a hit teremtményeit. A vallásos hit magába foglalja a humánum értékeit és parancsait, a művészet új életre keltheti, és diadalra juttathatja őket. A művészi igazság kifejezéséhez és érvényesítéséhez az alkotó tetszése szerint lépheti át a köznapi élet törvényeit. Amit a művész valóságként mutat be, az a befogadó számára is valóság. A művészet az emberi szabadság legteljesebb megnyilvánulása.
SZEREPLŐK
A művészet hatalmas erő: az alkotó általa felülemelkedhet a zsarnokságon, büntethet és igazságot szolgáltathat, leleplezhet, kinevettethet vagy megdicsőíthet. Értelmezheti a valóságot, kitágíthatja határait, beemelheti művébe az álom, a képzelet, a fantázia és a hit teremtményeit. A vallásos hit magába foglalja a humánum értékeit és parancsait, a művészet új életre keltheti, és diadalra juttathatja őket. A művészi igazság kifejezéséhez és érvényesítéséhez az alkotó tetszése szerint lépheti át a köznapi élet törvényeit. Amit a művész valóságként mutat be, az a befogadó számára is valóság. A művészet az emberi szabadság legteljesebb megnyilvánulása.
SZEREPLŐK
A regény szereplői vagy a lelkeket elsivárosító rendszer szolgái, illetve áldozatai, akiknek nincs kapcsolatuk a metafizikai szinttel, vagy megvan bennük a szellemi-lelki rugalmasság, s csupán az a kérdés, hogy hogyan reagálnak a „hihetetlen dolgokra",
a képtelennek látszó jelenségekre. Aszerint méretnek meg tehát, hogy meglátják-e a magasabb értékeket, és ha igen, hogyan cselekszenek.
Az alakok nagy többsége a diktatúra engedelmes kiszolgálója. Több-kevesebb tudatossággal haszonelvű életet élnek, alkalmazkodnak (Mogarics, Berlioz). A legszélsőségesebb, legprimitívebb alak Marcus, a Patkányölő, bár Jesua az ő érzéketlenségének, brutalitásának lelki motivációját is meglátja.
Jelentékenyebbek azok a szereplők, akik meglátták a magas szintű eszméket, akik részesei vagy tanúi lehettek a csodának (az ókorban Jesua tanításának, a jelenben a Woland-csoport tetteinek, a művészet igazságának). Kajafás az „óhit" főpapja, ő Jesua fellépését ideológiai fellazításnak, ezen keresztül a népe (még inkább a saját hatalma) elleni támadásnak tekinti, ezért szorgalmazza Jesua kivégeztetését. Pilátus hasonlóképp politikai megfontolásokból (Tiberius hű alattvalójaként), de belső dilemmával küzdve tagadja meg a meglátott igazságot. Gyávaságáért meg kell fizetnie. Júdás és Mogarics feljelentők, az értékek árulói. Meigel báró és Afranius az eszméket pusztító politikai hatalom kiszolgálói. Lévi Máté árulást követett el, de keservesen megbánta, megtisztul, hűséges tanítvánnyá lesz.
Az íróknak három típusa jelenik meg: az irodalmár (Berlioz), aki vakon szolgálja a rendszert; a „költőcske" Ivan Hontalan, aki meglátja az örök értékeket és szolgálatukba lép; végül a Mester, a művész, aki megírja igaz alkotását.
Az első rész főszereplője Ivan Hontalan, a költő. Megvan benne a változás, az igazzá válás képessége. A szerkesztő által kevéssel korábban rendelt" vallásellenes költemény" írásakor szelleme (művészi tehetsége) már tiltakozni kezd. Költőnk Berlioz halála után meghasonlik, belső válságba kerül (belátja, hogy rosszak a versei, nem írok többet" - fogadkozik), majd a másként gondolkodóknak kijáró büntetésen keresztül eljut az igaz és örök értékek meglátásáig, sőt éppen Jerusalaim kel benne életre (látomások, képek sora vonult el előtte. Furcsa, bonyolult, nem létező várost látott, márványépületekkel, finom oszlopcsarnokokkal"). A Mester pedig búcsúzásakor megígérteti vele, hogy „megírja a folytatást" - alakjuk a befejezésben tehát még szorosabban fonódik egybe.
A Mester pályája ott kezdődik, ahol Ivan Hontalané elakad. Kivételes lehetősége adódván nekiült regényt írni Ponczius Pilátusról". Története légies, lírai, romanti-
kus, mintha az eszményi művészsors megvalósulása volna. Ő az egyik betétregény főhőse, az egész mű címszereplője. Többször olvashatjuk, hogy a Mester remekművének utolsó szavai: „Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója". Bulgakovnak A Mester és Margarita c. regénye pontosan így ér véget, eszerint a Mester (és vele együtt tán Ivan is) Bulgakov alteregója. A Mester ellenfele ugyanaz a korrupt és korlátolt rendszer, amellyel Hontalan meghasonlik. A kultúrpolitika őrá (regénye miatt) hisztérikusan támad: a rendszer legnagyobb ellenfele a művész, legnagyobb veszélye pedig az igaz műalkotás. Sajtókritikák, feljelentés, elfogatás és az idegklinika" lesznek a Mester kálváriájának állomásai. Veresége (Ivanhoz hasonlóan) depressziós állapotba juttatja, de őt Margarita, a szerelme nem hagyja elveszni.
A Mester és Margarita egymásnak rendeltettek, egymás vágyaiban születtek meg". Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy „én végre rátaláljak" - emlékszik vissza a Mester -,” mi már réges régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük." Összetartozásukat nevük alliterációja poétikusan is jelzi. Margarita egyrészt valóságos földi asszony (amikor meghal, szívroham végez egy asszonnyal moszkvai lakásában), másrészt eszményi nőalak (falernumi bor mérgezi meg, de azonnal örök életet nyer), a Mester múzsája, méltó társa és támasza, kiegészítője. Sorsa egy és azonos a Mester művészetével: „Váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva". A második részben, amikor szerelmese már emberi képességei határáig eljutva a klinika lakójaként szenved, átveszi szerepét, és kiharcolja számára a megdicsőülést. Ennek a jogát próbatétellel szerzi meg: a Sátán bálján mindenkit egyformán szeretettel tud fogadni, eltitkolva saját gondjait és fájdalmait. Az egész regény alapértéke a humánum, a szeretet, és Margarita ennek a felebaráti kötelességnek eleget tud tenni.
A megoldás, a művész megszabadítása a fantasztikum szintjén következik be.
(- Itt kuksol az elmeklinikán, aztán arról papol, hogy nincsen ördög. Furcsa, mondhatom!" - korholja a Mester Ivant, mintegy önmagához is szólva.) Nem élet az, ahol a zseni kórházi ingben, gatyában rostokol, vagy pinceodúban kuksol. Amikor az ember úgy ki van fosztva mindenéből, […] akkor mi sem természetesebb: az alvilági erőkhöz fordul segítségért." Woland, a Sátán - mennyei utasításra - elhozza a szabadulás lehetőségét. Bár a fásult Mester visszavonulna a magánélet (a szerelmi boldogság) menedékébe, végül mégiscsak belátja, hogy vállalnia kell az álmot", és kimondja: „Soha többé nem leszek kishitű".
A Mester sapkájára hímzett M" betű és Woland cigarettatárcáján a W" monogram hasonlósága jelentheti azt is: ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Mester Jézus földi mártírsorsát éli újra a humánum és az abszolút igazság szolgálatában. A Sátán (a vallás tanítása szerint) jóllehet Jézus ellentéte és ellenfele, de egymás kiegészítőinek is tekinthetők, a regény végső szakaszában a szerepkörük összemosódik. (Az abszolút rossz és az abszolút jó az abszolútumban azonosak.) Woland tehát korántsem csupán a gonoszság szellemeként látogat a földre („hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"), sőt Moszkvában, a sátáni gonoszság birodalmában egyoldalúan az igazságteremtő énje szerepel. A valóság olyannyira fonák, hogy az ördög uralma csak jó lehet.
MŰFAJ
A teljességet a műfaj összetettsége is szolgálja: az emberiség-költemény, a kettős és a polifonikus regény, az eszmeregény és a parabola műfaja áll Bulgakov alkotása mögött. Az íróelődök közt Menipposzt, Goethét, Gogolt és Dosztojevszkijt kell megemlíteni. Cím szerint szerepelteti az író a Don Quijotét, a Revizort, a Holt lelkeket és legfőképpen a Faustot, amelyet a szerző közvetlen mintájának tekint. Goethe művét idézi a mottó, Margarita neve, a végtelenre törő főhős, valamint a Sátán alakja, a boszorkányszombat, a Margarita báli ékszerén látható fekete uszkár stb. Feltűnő a zenei utalások nagy száma ebben a regényben (a zseniális pszichiátert Sztravinszkijnak hívják, a boszorkányszombat zenekarának karmestere Johann Strauss, de ide sorolható Berlioz és Fagót neve is stb.), ezek a mű sokrétűségét és rejtélyességét növelik.
A szerkezetet összekapcsoló elemek az ismétlődő motívumok is: a hőség és a zivatar, a fejfájás és az álmatlanság, a nap és a hold, a pénz (Lévi Máté eldobja, a moszkvaiak egymást tapossák érte), az időmeghatározás formulája (a tavaszi Niszán +-dik napján"), és legfőképpen a sokszor előre jelzett, a szálakat összekötő és végül valóban megjelenő kifejezés:” Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója."
a képtelennek látszó jelenségekre. Aszerint méretnek meg tehát, hogy meglátják-e a magasabb értékeket, és ha igen, hogyan cselekszenek.
Az alakok nagy többsége a diktatúra engedelmes kiszolgálója. Több-kevesebb tudatossággal haszonelvű életet élnek, alkalmazkodnak (Mogarics, Berlioz). A legszélsőségesebb, legprimitívebb alak Marcus, a Patkányölő, bár Jesua az ő érzéketlenségének, brutalitásának lelki motivációját is meglátja.
Jelentékenyebbek azok a szereplők, akik meglátták a magas szintű eszméket, akik részesei vagy tanúi lehettek a csodának (az ókorban Jesua tanításának, a jelenben a Woland-csoport tetteinek, a művészet igazságának). Kajafás az „óhit" főpapja, ő Jesua fellépését ideológiai fellazításnak, ezen keresztül a népe (még inkább a saját hatalma) elleni támadásnak tekinti, ezért szorgalmazza Jesua kivégeztetését. Pilátus hasonlóképp politikai megfontolásokból (Tiberius hű alattvalójaként), de belső dilemmával küzdve tagadja meg a meglátott igazságot. Gyávaságáért meg kell fizetnie. Júdás és Mogarics feljelentők, az értékek árulói. Meigel báró és Afranius az eszméket pusztító politikai hatalom kiszolgálói. Lévi Máté árulást követett el, de keservesen megbánta, megtisztul, hűséges tanítvánnyá lesz.
Az íróknak három típusa jelenik meg: az irodalmár (Berlioz), aki vakon szolgálja a rendszert; a „költőcske" Ivan Hontalan, aki meglátja az örök értékeket és szolgálatukba lép; végül a Mester, a művész, aki megírja igaz alkotását.
Az első rész főszereplője Ivan Hontalan, a költő. Megvan benne a változás, az igazzá válás képessége. A szerkesztő által kevéssel korábban rendelt" vallásellenes költemény" írásakor szelleme (művészi tehetsége) már tiltakozni kezd. Költőnk Berlioz halála után meghasonlik, belső válságba kerül (belátja, hogy rosszak a versei, nem írok többet" - fogadkozik), majd a másként gondolkodóknak kijáró büntetésen keresztül eljut az igaz és örök értékek meglátásáig, sőt éppen Jerusalaim kel benne életre (látomások, képek sora vonult el előtte. Furcsa, bonyolult, nem létező várost látott, márványépületekkel, finom oszlopcsarnokokkal"). A Mester pedig búcsúzásakor megígérteti vele, hogy „megírja a folytatást" - alakjuk a befejezésben tehát még szorosabban fonódik egybe.
A Mester pályája ott kezdődik, ahol Ivan Hontalané elakad. Kivételes lehetősége adódván nekiült regényt írni Ponczius Pilátusról". Története légies, lírai, romanti-
kus, mintha az eszményi művészsors megvalósulása volna. Ő az egyik betétregény főhőse, az egész mű címszereplője. Többször olvashatjuk, hogy a Mester remekművének utolsó szavai: „Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója". Bulgakovnak A Mester és Margarita c. regénye pontosan így ér véget, eszerint a Mester (és vele együtt tán Ivan is) Bulgakov alteregója. A Mester ellenfele ugyanaz a korrupt és korlátolt rendszer, amellyel Hontalan meghasonlik. A kultúrpolitika őrá (regénye miatt) hisztérikusan támad: a rendszer legnagyobb ellenfele a művész, legnagyobb veszélye pedig az igaz műalkotás. Sajtókritikák, feljelentés, elfogatás és az idegklinika" lesznek a Mester kálváriájának állomásai. Veresége (Ivanhoz hasonlóan) depressziós állapotba juttatja, de őt Margarita, a szerelme nem hagyja elveszni.
A Mester és Margarita egymásnak rendeltettek, egymás vágyaiban születtek meg". Az asszony azt mondta, azért indult el aznap a sárga virágcsokorral a karjában, hogy „én végre rátaláljak" - emlékszik vissza a Mester -,” mi már réges régen szerettük egymást, amikor még nem is ismertük." Összetartozásukat nevük alliterációja poétikusan is jelzi. Margarita egyrészt valóságos földi asszony (amikor meghal, szívroham végez egy asszonnyal moszkvai lakásában), másrészt eszményi nőalak (falernumi bor mérgezi meg, de azonnal örök életet nyer), a Mester múzsája, méltó társa és támasza, kiegészítője. Sorsa egy és azonos a Mester művészetével: „Váltig állította, hogy ebben a regényben az ő élete van megírva". A második részben, amikor szerelmese már emberi képességei határáig eljutva a klinika lakójaként szenved, átveszi szerepét, és kiharcolja számára a megdicsőülést. Ennek a jogát próbatétellel szerzi meg: a Sátán bálján mindenkit egyformán szeretettel tud fogadni, eltitkolva saját gondjait és fájdalmait. Az egész regény alapértéke a humánum, a szeretet, és Margarita ennek a felebaráti kötelességnek eleget tud tenni.
A megoldás, a művész megszabadítása a fantasztikum szintjén következik be.
(- Itt kuksol az elmeklinikán, aztán arról papol, hogy nincsen ördög. Furcsa, mondhatom!" - korholja a Mester Ivant, mintegy önmagához is szólva.) Nem élet az, ahol a zseni kórházi ingben, gatyában rostokol, vagy pinceodúban kuksol. Amikor az ember úgy ki van fosztva mindenéből, […] akkor mi sem természetesebb: az alvilági erőkhöz fordul segítségért." Woland, a Sátán - mennyei utasításra - elhozza a szabadulás lehetőségét. Bár a fásult Mester visszavonulna a magánélet (a szerelmi boldogság) menedékébe, végül mégiscsak belátja, hogy vállalnia kell az álmot", és kimondja: „Soha többé nem leszek kishitű".
A Mester sapkájára hímzett M" betű és Woland cigarettatárcáján a W" monogram hasonlósága jelentheti azt is: ők ketten egyszerre ellentétei és párhuzamai egymásnak. A Mester Jézus földi mártírsorsát éli újra a humánum és az abszolút igazság szolgálatában. A Sátán (a vallás tanítása szerint) jóllehet Jézus ellentéte és ellenfele, de egymás kiegészítőinek is tekinthetők, a regény végső szakaszában a szerepkörük összemosódik. (Az abszolút rossz és az abszolút jó az abszolútumban azonosak.) Woland tehát korántsem csupán a gonoszság szellemeként látogat a földre („hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék?"), sőt Moszkvában, a sátáni gonoszság birodalmában egyoldalúan az igazságteremtő énje szerepel. A valóság olyannyira fonák, hogy az ördög uralma csak jó lehet.
MŰFAJ
A teljességet a műfaj összetettsége is szolgálja: az emberiség-költemény, a kettős és a polifonikus regény, az eszmeregény és a parabola műfaja áll Bulgakov alkotása mögött. Az íróelődök közt Menipposzt, Goethét, Gogolt és Dosztojevszkijt kell megemlíteni. Cím szerint szerepelteti az író a Don Quijotét, a Revizort, a Holt lelkeket és legfőképpen a Faustot, amelyet a szerző közvetlen mintájának tekint. Goethe művét idézi a mottó, Margarita neve, a végtelenre törő főhős, valamint a Sátán alakja, a boszorkányszombat, a Margarita báli ékszerén látható fekete uszkár stb. Feltűnő a zenei utalások nagy száma ebben a regényben (a zseniális pszichiátert Sztravinszkijnak hívják, a boszorkányszombat zenekarának karmestere Johann Strauss, de ide sorolható Berlioz és Fagót neve is stb.), ezek a mű sokrétűségét és rejtélyességét növelik.
A szerkezetet összekapcsoló elemek az ismétlődő motívumok is: a hőség és a zivatar, a fejfájás és az álmatlanság, a nap és a hold, a pénz (Lévi Máté eldobja, a moszkvaiak egymást tapossák érte), az időmeghatározás formulája (a tavaszi Niszán +-dik napján"), és legfőképpen a sokszor előre jelzett, a szálakat összekötő és végül valóban megjelenő kifejezés:” Ponczius Pilátus lovag, Judea ötödik helytartója."
