romantika.

Romantika (1800/20–19. század végéig)

Általános jellemzők

A romantika a klasszicizmust felváltó irányzat a felvilágosodásban, pontosabban a szentimentalizmusban és a Sturm und Drang-ban gyökerezik. Elnevezése a francia „roman” = regény szóból ered, de a középkorban így nevezték az anyanyelven írt elbeszélő műveket is. Maga a stílus az irodalomból fejlődött ki. Forrása illúzióvesztés, kiábrándulás a „józan ész” eszményéből, csalódás a polgári társadalomban. A napóleoni háborúk és a forradalmakkal terhes Európa; majd a tőke kora hol lelkes, hol pedig pesszimista szemléletet váltott ki a művészekből.

Jellemzője a tudatos szembefordulás a klasszicista mértéktartással. Meghirdeti a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. „Liberalizmus a művészetben”, ahogy Victor Hugo mondaná.

Képzelet és érzelem az alkotói munka legfőbb ihletforrása. A nagy mindent elsöprő szenvedély kerül előtérbe a klasszicista mértéktartással szemben.

Eredetiség az alapvető követelmény: az alkotó zseni, aki új témák, új életérzés, új műfajok, új kompozíciós szerkezeteket teremt; a töredékességet is kedvelő „belső formát” kedveli.

Felbontja a hagyományos klasszicista formákat és vegyíti a hangnemeket; mindent líraizál: pátosz és irónia jellemzi; a verses regény, drámai költemény, a kevert műfajúság kedvelője.

Jellemzi a múltba fordulás, saját nemzeti múltba, a nemzeti tartalmak keresése. A népi kultúra felfedezése. Nemzeti mitológia teremtése.

Egzotikum (különleges távoli, idilli világ) és orientalizmus (török, arab, újgörög, keleti őshaza felé fordulás a sivár jelenből). Az antik világ helyett a rejtelmes középkor, gótika kerül az érdeklődés középpontjába.

Általános jellemzés

Egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a középkor, s azon belül is elsősorban a gótika felé. A történelemnek hangulatteremtő varázsa lett, volt benne valami megfejtésre váró, az ismeretlenségével vonzó titokzatosság. Ennek hatására az érdeklődés kezdett kiterjedni arra is, ami nem az időbeli, hanem a térbeli távolsága miatt volt addig ismeretlen.

Európa felfedezte a távol-keleti kultúrák különös világát s általában a Kelet építészetét. Mindebből a romantikus klasszicizmus mellett a romantika két jellegzetes főiránya bontakozott ki: a gótikát felelevenítő és a Keletről ösztönzést merítő romantikus stílus.
A romantika másik éltető forrása a polgári társadalmak születésével együtt kifejlődő nemzeti tudat. A nyelv, a kultúra közösségén alapuló összetartozás igazolása mindenütt felszította a népek saját történelmi múltja iránt az érdeklődést, ami aztán a művészetekben is a nemzeti romantika különféle változatait alakította ki. Szándéka szerint ez a más népekétől különböző, nemzeti sajátosságok érvényesítésére törekedett.

A romantika a vele egy tőről sarjadó klasszicizmus ellenáramlata. Az tör fel benne, amit a klasszikusokhoz kötődő stílus visszafojtott: az általános érvényűvel szemben a különlegesen egyszeri, a sajátos, az egyedien természetes.

Az építészetben e korszak legnagyobb érdeme az újító merészség. A klasszikus szabályok kötöttségeitől megszabadult, egyéni formálás lehetőséget adott arra, hogy kipróbáljanak olyan anyagokat s olyan szerkezeteket, amelyek a hagyományos építésmódtól idegenek voltak. Az építészetben ilyen új anyag volt a 18. század második felétől az öntöttvas.

A romantika építészete

Az építészetben érvényesül leginkább a történelmi múlt felé fordulás: az antik művészet helyett a középkor stílusirányait részesítették előnyben. Ez különösen a neogótikus stílusban nyilvánul meg, de találunk neoromán, neoreneszánsz stílusokra példát is, sőt a keleti, bizánci, mór és román stíluselemek keveredtek is. Viollet-le-Duc (1814–1879) építész-művészettörténész, aki helyreállítja a párizsi Nôtre-Dame-ot, a Saint Chapelle-t; nagy hatású könyvet is írt A 11–16. századi francia építészet magyarázó szótára és A francia bútorművészet a Karoling-kortól a reneszánszig címmel. De ösztönzően hatott a kölni dóm építésének folytatása is a középkori emlékek utánzására (középület, templom, lakóház). Ez szolgaian, a kőarchitektúra alkalmazásával, vagy helyette utánzó, de vasszerkezet felhasználásával is történhetett, és a stílusformák szabad alkalmazásával. Aszimmetrikus, festői, középkori hangulatú épületek születtek, amelyeknél már a kényelmi szempontok, a rendeltetés is fontossá vált. Új épülettípusok (pályaudvar, áruház, bank, gyár, tőzsdepalota, kiállítási- és szerelőcsarnok) „igényelték” a vasszerkezeteket, üvegcsarnokokat; az öntöttvas és hengerelt acél hatalmas téráthidalási lehetőségeit, s adtak könnyednek tűnő szerkezetet, nagy világossággal.

Az új stílus kialakításában Anglia volt a kezdeményező. Ott épült fel a 19. század elején a keleties romantika egyik legjellegzetesebb alkotása, a brightoni királyi nyaraló; ott bontakozott ki a romantika egyik főirányát meghatározó gótikus újjászületés (angol megnevezéssel a Gothic Revival), amelynek nagyhatású emléke a londoni Parlament; ott keletkezett az öntöttvas-építészet legjelentősebb műve, a londoni Kristálypalota; s ott született meg már a 18. század első felében a szabad természet benyomását keltő, hangulatos ligetekkel, kis patakokkal, festői romokkal kiképzett romantikus tájkert (az ún. angolpark). Restaurálták a régi, középkori romokat, vagy műromokat építettek a parkokban.

John Nash: Királyi nyaraló (1815–1818; Brighton). Indiai stílusban épített különcködően egyéni, a szokatlanságával meghökkentő mesepalota. Festői tömegét finoman ívelő hagymasisakok, szeszélyes formájú ablakok, a törékenységig könnyed hatású loggiák, karcsú öntöttvas oszlopokon nyugvó erkélyek, dekoratív pártázatok gazdagítják

A londoni Parlament..

Franciaországban az öntöttvas-szerkezetek alkalmazásának úttörő mestere Henri Labrouste (1801–1875) volt, aki Párizsban előbb a Sainte-Geneviève könyvtárat (1843–1850) építette, majd a

Nemzeti könyvtár olvasótermét; (1854). Az ő műve az első jelentős középület, amelyben az új anyag a szerkezeti rendszert meghatározó szerephez jutott.

A romantikus építészet jelentősége

A klasszikus építészettel szembeforduló, az arányokat, a formákat kötetlenebbül kezelő romantika lehetőséget adott arra, hogy az építészek kipróbálják s egyre szélesedő körben kezdjék alkalmazni azokat az anyagokat (az öntöttvasat és az üveget), s azokat a technikai eljárásokat (nagyüzemi előregyártás), amelyeket az ipar kínált. Ezzel olyan fejlődést indított el, amely a szerkezetek terén, az anyaghasználatban már a 20. század építészeti forradalmát készítette elő.

A romantika szobrászata

A szobrászatban megjelenik a politika és a historizmus; a szimbolikus ábrázolások a szabadsághoz, a nemzeti és történelmi témákhoz kapcsolódnak. A nemzet nagyjait (költők, tudósok, hadvezérek, államférfiak) emlékműszobrok örökítik meg. A fő és mellékalakok egyaránt fontosak, és mozdulataik szenvedélyes érzelmeket, indulatokat fejeznek ki.

A 19. század második harmadában megváltozik a szobrászat helyzete és szerepe. Az egyházi szobrászat egyre jobban háttérbe szorul, az új tendenciák inkább a síremlékszobrászat terén jelentkeznek. A világi panteonok eszmei programjában a nemzeti dicsőség, a kimagasló egyének jelentősége kerül megörökítésre, noha ilyen együttes már korábban is keletkezett, például a római Pantheonban, vagy a párizsi Panthéon és a londoni Westminster síremléksorozatában (jórészt 1780 és 1820 között). Tipikusan romantikus együttes a németországi Walhalla szobrászata, ahol szinte az egyetemesség igényével fellépő programban kapnak domináló helyet a német történelem és mitológia szereplői. Mellé állítható a müncheni Bavaria-szobor (1837-1848), amelynek közeli rokona a jóval későbben fel állított New York-i Szabadság-szobor.

A kor szobrászata a nemzethez és főleg a szabadságeszményhez való kötöttségével már eltávolodott a klasszika személytelen és többnyire időtlen tartalmától. A heroizálás minden területre kiterjedő igényével és a polgári társadalom különféle eszményeinek dicsőítésével kapcsolatos a köztéren elhelyezett emlékműszobrászat gazdag virágzása. Az eszmei igényen kívül a városrendezési szempontok is megkívánták egy nagyméretű szobornak hangsúlyt adó, léptéket megszabó szerepeltetését. Így válik a köztéri szobrászat az egész 19. század jellegzetes műfajává.

Jeles alkotók, művek az európai festészetből:

Jeles alkotók, művek a magyar romantika festészetéből:

A romantika zenéje

A romantikus művészek feszültségkeltésre, a szélsőségek ábrázolására törekedtek, áttörik a hangnemek közti határokat. A kitartott bővítésekkel elodázzák a lezárást, a zenei formákat kibővítik. Kedvelik a szélsőséges hangulatok ábrázolását, a hosszú dallamíveket. Akárcsak az irodalomban, előtérbe kerülnek a nemzeti vonások, tánc és ritmus. Ez az opera virágkora. A zeneszerzők programzenét írtak; zenei eszközökkel mondtak el egy történetet, úgy hogy képszerű érzeteket igyekezett ébreszteni.

Uralkodó zenei műfajok: szimfonikus költemény, ballada, fantázia, és a versenyművek.