mann: mario és a varázsló.

Thomas Mann: Mario és a varázsló

           

            A XX. századi irodalom egyik legnagyobb alakja a német származású Thomas Mann. Bár a korszak bővelkedik irodalmi irányzatokban, munkássága mégsem köthető egyetlen stílushoz. Írásaiban éppúgy találhatóak realisztikus jegyek, mint naturalista és impresszionista attitűdök. Erősen önéletrajzi kötődésű író, a Mario és a varázsló című novellája is megtörtént eseményeken alapszik.

            A mű a múlt század 20-as éveinek Olaszországába kalauzol, egy Torre di Venere nevű tengerparti fürdőhelyre. Az író ide érkezik meg családjával 3-4 hetes nyaralásra. Már a novella alcíme is: „Tragikus útiélmény” azt sugallja, hogy nem volt felhőtlen az ott tartózkodás. Bevezető mondata pedig egyértelművé is teszi ezt: „…emlékezésnek kellemetlen a levegője.” Utalást találunk már itt a „borzalmas Cipollára” is, akiről még nem sejtjük, hogy kicsoda, de megtudjuk, hogy fontos szerepe lesz a „rettentő végkifejlésnél”. Az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő mindvégig tanúként szemlélteti az eseményeket, ezáltal is hitelesítve a történteket. A „… kicsit korán jöttünk”, a „nyaralás” rossz időzítésére utal. Ebben az időszakban – augusztus közepén – ugyanis még tart a szezon, ilyenkor a külföldi turisták csak másodrendűek a helyiekkel szemben. Erre több személyes élmény is utal. Kezdetben nem értjük az író ellenszenvét – néha még az olasz nyelvre is kiterjedő iróniáját –, de oldalról-oldalra tárul fel előttünk az olasz középosztály, a maga torz „nemzeti jellegével”, időnként beteges szolgalelkűségével. Mintha akkor, ott Torre di Venerében már érezhető lett volna a borzalom előszele, mely Európát veszélyeztette. Vajon az akkori olasz társadalom egyes elemei törvényszerűen eredményezték az ország fasizálódását? Még nem kapunk rá választ. Kirajzolódik előttünk az „emberi középszerűség és polgári hígvelejűség”, hiányzik az „ártatlanság, a természetesség légköre”. Egyedül a gyermekek azok, akik a romlatlanságot képviselik, s mint egy mentőövbe, ebbe kapaszkodik Thomas Mann az egész mű során. Ám, ha „politikáról van szó, a nemzeti eszme forog szőnyegen”, a gyermeki ártatlanság is áldozatul esik: „A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött.”

Ilyen, és hasonló előzmények után következett az átköltözés Angiolieri asszony panziójába, majd az ostoba pénzbüntetés, amelyet „szemérmetlenségükért” fizetniük kellett. Másik visszatérő motívum a hazautazás gondolata. Folyamatosan jelen van, mégis valami megmagyarázhatatlan erő visszatartja őket ettől: „Maradtunk hát, s állhatatosságunk borzalmas jutalmául éltük át Cipolla mély hatású s gyászos megjelenését”. Mindez már szeptemberben – az utószezonban – következik be. Pontosan tudjuk, hogy a tervezett „nyaralás” kétharmada telt el a megérkezés óta, a novella kétharmada mégis „Cipolla lovag” előadására koncentrálódik. Thomas Mann mesteri jellemábrázolásának köszönhetően, pontos képet kapunk a varázslóról, majd a későbbiekben Marioról is. Feltárul előttünk Cipolla különc külseje, hóbortos öltözéke, de megtudjuk azt is, hogy testi hibája van. Belső énje fokról-fokra bontakozik ki előttünk az este folyamán. Megtudjuk, hogy személyisége szorosan összefügg púposágával. Az író homéroszi módszerrel emeli ki és hangsúlyozza is minden alkalommal ezt: „a nyomoréknak az a bizonyos méltósága és önteltsége áradt belőle…”, vagy „a nyomorékok öntelten igényes viselkedésével…”. Noha bűvészként hirdette magát, „ez az önérzetes nyomorék a leghatalmasabb hipnotizőr volt”. Az egész előadást tulajdonképpen a nyílt kísérletezés, az akaratfosztás és átvitel töltötte ki. Az efféle mutatványok űzése akkoriban szigorúan tilos volt, ezért a rendőrségi retorziót kikerülendő, szükséges volt az álcázás. A „produkciók” kivétel nélkül a másik ember megalázásáról szóltak. Ez az „öntelt nyomorék” kiválogatta a közönség soraiból azokat az embereket, akiket „egy erős öntudatú egyéniség a varázsa alatt tarthatott”. Ehhez az éjszakára, folyamatosan alkoholra és az elmaradhatatlan cigarettára volt szüksége. No és egy szörnyű, kampósvégű ostorra. A gyermekek jelenléte – mint visszatérő motívum – komoly lelkiismert-furdalást okoz az írónak, és a távozás gondolata is folyamatosan foglalkoztatja. Ám mint a hazautazásnál, most is valami démoni erő maradásra kényszeríti. Noha kiderül, hogy a közönség egésze és hasonlóan érez, a szünet után is mindenki a helyén marad. Senki nem sejti, hogy a borzalmat még lehet fokozni. Mindenki a „kellemetlen ember” hatása alá került. Ekkor jelentkezik egy római úr, aki kijelenti, hogy őt az akaratán kívül nem lehet kényszeríteni. „Ez a legény az emberi nem becsületéért állt ki a gátra...”. Végül maga is az ördögi „lovag” bábjává válik. Cipolla diadala ezzel elérte a tetőfokát: „…a karmos fogójú, süvítő bőrostor korlátlanul uralkodott”.

Ebben a felfokozott helyzetben kerül sor az utolsó fellépésre. A varázsló Mariot hívja a színpadra. Ez az egyszerű, szerény fiú pedig engedelmeskedik. Engedelmeskedik, hogy a „púpos” parancsára a legbensőségesebb érzéseiben, viszonzatlan szerelmében szégyenüljön meg. Megcsókolja a „förtelmes húst”, mert öntudatlan állapotában a kedvesét képzeli Cipolla helyébe. Feleszmélvén azonban, ráébred tettére és a kétségbeesett, megalázott ember ösztönével lelövi a varázslót, aki immár nem más, mint „egymásra hányt ruhák s görbe csontok halma”. „Rettenetes vég, szörnyű végzetes befejezés” – írja Thomas Mann. Vajon más véleményen lett volna, ha Mario nem vesz elégtételt? Tudjuk, a valóságban nem tette. Ám a következő mondat mintegy felmentés a szegény pincérfiú számára: „És fölszabadító vég mégis – nem tehetek róla, így kellett és így kell éreznem!”

            A Mario és a varázsló című mű a fasizmus lélekrajza. Noha a fasizmus szó egyszer sem szerepel az elbeszélésben, Cipolla nem más, mint ennek a torz ideológiának a szimbóluma. Szimbóluma egy beteges eszmének, amely a nemzeti öntudatot „felsőbb rendű” nemzetieskedéssé, a hazafiságot hazafiaskodássá degradálja, miközben ártatlan emberek válnak megalázottá és kiszolgáltatottakká.