Franz Kafka (1883–1924)
A modern próza – James Joyce mellett – egyik legjelentősebb megújítója. Személyes sorsában is hordozta a század egyik legfontosabb témáját: az elidegenedést és az identitás hiányát.
A soknemzetiségű Monarchia polgáraként Prágában született németül beszélő zsidó családban. A robosztus termetű, életerős apa alakja ellentételezi az intellektuális beállítottságú, vézna fiút; gyakran felbukkan majd Kafka írásaiban. Kafka nappal példás hivatalnok, a betegbiztosítás elismert szakértője. Éjjel bohém és szorongásokkal teli művész. Életében csak egy novelláskötete jelent meg. Végrendeletében többnyire töredékes írásait Max Brod nevű barátjára bízta, kérve azok megsemmisítését. Csak halála után jelentek meg – a szerkesztésben és összeállításban Brod keze nyomát is magán viselő – regényei.
A rendkívül rövid alkotói pálya korszakai:
1904–12: a korai elbeszélések – Szemlélődések című kötet, illetve Amerika című regény
1912–18: álomnovellák – Az ítélet, Az átváltozás, A fegyencgyarmaton, A per című regények
1918-tól haláláig: A kastély, Parabola-novellák
Világképének filozófiai háttere – az elidegenedés problémája:
Az elidegenedés vagy izoláció gondolatát – mint a polgári világ jellemzőjét – már Hegel felvetette. Marx ‘Gazdasági–filozófiai kéziratok 1844-ből’ című munkájában az elidegenedést gazdasági–társadalmi okokkal magyarázza. A termelő, a munkás és a termelt áru elválik egymástól, a munkás által létrehozott termék nincs már kapcsolatban előállítójával. Minél többet dolgozik egy munkás, annál inkább egy tőle független és idegen világot hoz létre. Kafka Naplójában említi: “munkájuk gyermeke nem hasonlít hozzájuk”.
Az elidegenedést bölcseleti szinten legnagyobb erővel Heidegger vetette fel ‘Lét és idő’ című tanulmányában. Megkülönbözteti a létet és a létezést. Ez utóbbi a mindennapiság világa, a közember világa, az akárki világa, mely a maga szokásrendszerével fogva tartja az embert, a megfelelések kényszerébe zárja (Ivan Iljics halála). Ám az embert időlegessége, halálra utaltsága figyelmezteti arra, hogy ki kell törnie a létezésből, meg kell valósítania személyiségét, el kell jutnia az autentikus létig. A felismerés, az igény – legyen bár öntudatlan is – még nem hozza magával szükségszerűen a köznapiság világával való szakítást, hiszen annak megtartóereje óriási. Megszüli viszont a szorongást az elmulasztott lehetőség miatt. A szorongás gyakran együtt jár a bűnös bűntelenség tudatával.
Világképének fontos kérdését, a Törvény fogalmát és mibenlétét világítja meg A per című regényének betétje, A törvény kapujában. Kafka nem tagadja a Törvény létezését, ám ahogy Naplójában írja, olyan törvények uralkodnak felettünk, amelyeket nem ismerünk. A parabola szerint a halál pillanatából visszatekintve megvilágosodik a Törvény értelme – ezt jelzi a képi szinten is megjelenő illumináció toposz; pontosabban nem a törvény értelme, hanem az embernek a törvényhez való viszonya, a félelem, a megalkuvás, az önáltatás a törvény megismerésével kapcsolatban.
Az elidegenedés vagy izoláció gondolatát – mint a polgári világ jellemzőjét – már Hegel felvetette. Marx ‘Gazdasági–filozófiai kéziratok 1844-ből’ című munkájában az elidegenedést gazdasági–társadalmi okokkal magyarázza. A termelő, a munkás és a termelt áru elválik egymástól, a munkás által létrehozott termék nincs már kapcsolatban előállítójával. Minél többet dolgozik egy munkás, annál inkább egy tőle független és idegen világot hoz létre. Kafka Naplójában említi: “munkájuk gyermeke nem hasonlít hozzájuk”.
Az elidegenedést bölcseleti szinten legnagyobb erővel Heidegger vetette fel ‘Lét és idő’ című tanulmányában. Megkülönbözteti a létet és a létezést. Ez utóbbi a mindennapiság világa, a közember világa, az akárki világa, mely a maga szokásrendszerével fogva tartja az embert, a megfelelések kényszerébe zárja (Ivan Iljics halála). Ám az embert időlegessége, halálra utaltsága figyelmezteti arra, hogy ki kell törnie a létezésből, meg kell valósítania személyiségét, el kell jutnia az autentikus létig. A felismerés, az igény – legyen bár öntudatlan is – még nem hozza magával szükségszerűen a köznapiság világával való szakítást, hiszen annak megtartóereje óriási. Megszüli viszont a szorongást az elmulasztott lehetőség miatt. A szorongás gyakran együtt jár a bűnös bűntelenség tudatával.
Világképének fontos kérdését, a Törvény fogalmát és mibenlétét világítja meg A per című regényének betétje, A törvény kapujában. Kafka nem tagadja a Törvény létezését, ám ahogy Naplójában írja, olyan törvények uralkodnak felettünk, amelyeket nem ismerünk. A parabola szerint a halál pillanatából visszatekintve megvilágosodik a Törvény értelme – ezt jelzi a képi szinten is megjelenő illumináció toposz; pontosabban nem a törvény értelme, hanem az embernek a törvényhez való viszonya, a félelem, a megalkuvás, az önáltatás a törvény megismerésével kapcsolatban.
Az átváltozás:
A cím egyértelmű rájátszás Ovidius Metamorphosis (Átváltozások) című művére. Az antik költőnél az átváltozás mindig egy egyértelmű isteni akarat következménye. Kafkánál éppen ez az egyértelműség hiányzik a törvény ismeretlenségéből következően.
Az átváltozás sokértelmű, többféleképpen értelmezhető mű.
A cím egyértelmű rájátszás Ovidius Metamorphosis (Átváltozások) című művére. Az antik költőnél az átváltozás mindig egy egyértelmű isteni akarat következménye. Kafkánál éppen ez az egyértelműség hiányzik a törvény ismeretlenségéből következően.
Az átváltozás sokértelmű, többféleképpen értelmezhető mű.
1.) Filozófiai szintA novella parabola, azaz képes beszéd, példázat az elidegenedésről, eldologiasodásról. Heidegger terminusát használva a mű hősei a létezés szintjén élnek, azaz elfogadják az adott világot, s annak még legabszurdabb megnyilvánulását – Gregor féreggé válását – is a kellemetlenség fokán érzékelik. A létezés szintjén élő emberek tehát féreg módra élnek, illetve ez a világ féreggé változtatja az embert. A féregvolt okozta szorongás kényszeríti rá Gregort arra, hogy számot vessen életével, felismerje élete időlegességét, s ezáltal felvillanjon előtte a lét teljessége. Kafka groteszk módon idézi meg az ezt felismerni segítő, a XIX. századi regényekben sokszor alkalmazott megoldást, a zenét, illetve az elevációt (felmászik a plafonra). Szintén a klasszikus regénymegoldásokat idézi az illumináció, a hajnalban besugárzó fény (halálakor).
2.) Lélektani és etikai szintA főhős neve beszélőnév, a Samsa egyedül levőt, magának valót jelent. Az elidegenedett világot csak úgy lehet elviselni, ha az elgépiesedett emberi kapcsolatokat a szeretet oldja fel. Gregor és az apa viszonyában a mélylélektan megfigyelései sűrűsödnek. A családfő szerepét átvevő Gregort féreggé válása után éppen az apja öli meg, így szerezve vissza hatalmát a családban és a család fölött – “mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna”. Gregor és Grete kapcsolatát sem a szeretet, hanem a kölcsönös áldozathozatal jellemzi. Az áldozathozatal mindig önfeladással jár, ez pedig torzítja a személyiséget (Grete hisztérikus, kizárólagos birtoklási vágya és kötelességteljesítése). Gregornak a szenvedés, az önmagával való szembenézés keserve után megadatik az önmagával és környezetével való megbékélés kegyelme és lehetősége.
3.) Esztétikai szintKlasszikus felépítettségű, zárt, keretes novella. A zárt és egyre szűkülő helyszín – mint klasszikus dramaturgiai fogás – alkalmas arra, hogy a figyelem az emberi kapcsolatokra irányuljon. Ebből a zárt térből – szintén sokszor használatos motívummal – az ablak révén nyílik kilátás, a látvány azonban a külvilág fenyegető szürkeségét tárja elénk. Ugyanakkor Gregor halálakor onnan árad be a fény a megvilágosodást és megbékélést jelképezve. A keretet a nyújtózás mozdulata biztosítja. Az elején Gregor, a végén húga nyújtózik. A férfi esetében az egyik világból a másik világba való átlépést jelképezi, az ön- és világmegismerés útján való elindulást kifejezve. Grete esetében már nem ennyire egyértelmű az értelmezés lehetősége. Jelentheti a körkörösséget – most rajta a sor; vagy éppen azt, hogy a fiatal test kinyújtózza magából a féregvoltot. Az elbeszélő nézőpontja a kívülállóé, az eseményeket mindig az egyes szereplők szemszögéből látjuk. Ez a történet hitelesítésének fontos eszköze. A szikár, pontos, tényközlő stílus a legabszurdabb jelenségeket is hihetővé teszi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése