orosz realizmus.

Az orosz realizmus

1825: Gribojedov: Az ész bajjal jár verses vígjáték:

Anton Pavlovics Csehov

Taganrog, 1860 —Badenweiter, 1904

1892. kis birtok Melihovóban (Moszkva mellett);

rezignáció, melankolikus hangulatok; Anton Pavlovics Csehov

 

A csinovnyik halála

Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrijevics Cservjakov hagyatéki végrehajtó a földszinti zsöllye második sorában ült, és látcsövön gyönyörködött a „Corneville-i harangok”-ban. Gyönyörködött és a földi boldogság csúcspontján érezte magát. De hirtelen…Elbeszélésekben gyakran találkozunk ezzel a „hirtelen”-nel. Igazuk is van az íróknak: az élet annyira bővelkedik váratlan meglepetésekben! Nos: Cservjakov arca hirtelen elfintorodott, szeme kidülledt, lélegzete elállt… leeresztette szeme elől a látcsövet, előrehajolt, és…hapci!!! Amint tetszik látni — tüsszentett. Tüsszenteni sehol senkinek nem tilos. Tüsszent a paraszt, tüsszent a rendőrkapitány, sőt némelykor még a valóságos belső titkos tanácsos is. Mindenki tüsszent. Cservjakov nem is jött zavarba, megtörölközött a zsebkendőjével, és mint udvarias ember, körülnézett: nem zavart-e meg valakit a tüsszentésével. Ekkor azonban menthetetlenül zavarba jött. Észrevette, hogy a zsöllye első sorában, az előtte ülő öregúr kesztyűjével törölgeti tarkóját s kopasz fejét, és valamit mormol hozzá. Az öregúrban Cservjakov felismerte Brizzsalov államtanácsost, a közlekedési minisztérium tábornoki rangban levő főtisztviselőjét.

„Ráprüszköltem” — gondolta röstelkedve Cservjakov. — „Nem a főnököm, más hivatalban szolgál, de mégiscsak kínos. Bocsánatot kell kérnem.”

Cservjakov köhécselt, felsőtestével előredőlt és a tábornok fülébe súgta:

Cservjakov még jobban zavarba jött, és az előbbi boldogsága nyomtalanul eltűnt. Nyugtalanság gyötörte. Szünetben odalépett Brizzsalovhoz, egy darabog szaladt mellette, majd félénkségét leküzdve, megszólította:

— Az imént leprüszköltem, méltóságos uram … Bocsásson meg   Én igazán… Nem azért, hogy …

„Azt mondja, elfelejtette, a szeméből meg csak úgy árad a gyűlölködés —gondolta magában Cservjakov, és gyanakodva pillantott a tábornokra. — Beszélni sem akar velem. Meg kellene neki magyaráznom, hogy nem szándékosan tettem… hogy ez a természet törvénye, máskülönben még azt gondolja, hogy le akartam köpni. Ha most nem gondolja, majd később eszébe jut!”

Hazaérkezvén, Cservjakov előadta feleségének akaratlan udvariatlanságát. Úgy találta, hogy az asszony igen könnyen fogja fel a történteket; előbb egy kissé megijedt, de amikor megtudta, hogy Brizzsalov más hivatalbeli, mindjárt megnyugodott.

—Tudod mit, mégiscsak menj el hozzá bocsánatot kérni — ajánlotta azután — Nehogy azt higgye, hogy nem tudsz illendően viselkedni jó társaságban.

Másnap Cservjakov felöltötte vadonatúj hivatali egyenruháját, megnyiratkozott, és elment Brizzsalovhoz, bocsánatot kérni. A tábornok fogadószobájában már rengeteg kérelmezőt talált, s közöttük megpillantotta magát a tábornokot is, aki már megkezdte a fogadást. Miután néhány kérelmezőt meghallgatott, Brizzsalov végre Cservjakovra emelte tekintetét.

—Tegnap az Árkádia Színházban, ha méltóztatik rá emlékezni, méltóságos uram … — kezdte meg előadását a hagyatéki végrehajtó — Tüsszentettem, és véletlenül… lefrecskeltem … Bocs…

„Beszélni sem akar velem! — gondolta Cservjakov elsápadva. — Tehát haragszik… Nem, ezt nem hagyhatom annyiban … Meg kell neki magyaráznom…”

Amikor a tábornok az utolsó  kérelmezővel is végzett, és elindult belső szobái felé, Cservjakov utána vetette magát:

A tábornok bosszús arcot vágott, és lemondóan legyintett.

Már hogyan csúfolódnék? – morfondírozott Cservjakov. – Szó sincs semmiféle csúfolódásról! Ilyen nagy úr, aztán mégsem érti meg! Nos, ha így van, bezzeg nem kérek többet bocsánatot ettől a nagyképű alaktól. Vigye el az ördög! Levelet írok neki, de személyesen nem megyek el hozzá többé! Nem én!

Ekképpen gondolkodott Cservjakov hazafelé menet. Azonban nem írt levelet a tábornoknak. Gondolkodott, gondolkodott, de sehogyan sem sikerült kieszelnie, mit is írjon. Másnap mégiscsak személyesen kell elmennie és kimagyarázkodnia.

„Cservjakov belsejében valami megszakadt. Se látott, se hallott, úgy vonszolta magát az ajtóig, majd kiosont az utcára, és roskadozva elindult. Gépiesen hazaért, s vadonatúj egyenruháját le sem vetve végigfeküdt a díványon és… meghalt.”

1896: a pálya beteljesedése: drámák: a novellák jelennek meg a színpadon;

1896: Sirály

 Trepljov, a fiatal író modern szemléletű színdarabot mutat be nagybátyja birtokán. A formabontó művel a szerinte korszerűtlen életszemléletet, a begyöpösödött művészetfelfogást akarta felváltani. Sokat vár az előadástól, a főszerepet szerelmére, a szomszéd földbirtokos család szeretetéhes lányára, Nyinára bízta (Mihajlovna Zarecsnaja). Azért is fontos az előadás, mert itt van anyja, az ünnepelt színésznő, Arkagyina is, sőt, vele van hódolója, a híres, beérkezett író, Trigorin. Mindketten Arkagyina testvérének birtokára jöttek pihenni. A darab nem köti le a nézőket, s amikor pusmogás, halk beszélgetés kezdődik, a sértődött szerző berekeszti az előadást. Nyina megzavartan, szomorúan hagyja el a házat.

A kánikulai vidéki élet eseménytelenül, unalmasan folyik tovább. Trepljov lelő egy sirályt, azzal mutogatja a „zsákmányt”, hogy Nemsokára ugyanígy megölöm magamat is. Trigorin, a cinikus, kiégett, de nem tehetségtelen, önkritikával is rendelkező író elbűvöli Nyinát. A színpadra vágyó Nyina rajongással hallgatja az író fejtegetéseit irodalomról, életről. Arkagyina látja, hogy vetélytársa támadt, de bízik magában, nem távoznak.

Trepljov tényleg megkísérli az öngyilkosságot, de sikertelen. A bekötött fejű fiú és anyja, Arkagyina csúnyán összekapnak. A vita, veszekedés oka a két nemzedék, a két művész közti ellentét. Közben Trigorin egyre jobban belehabarodik Nyinába. Az idősödő színésznő színpadias szerelmi vallomással akarja magához kötni az írót. Trigoron még az elutazás előtt találkát tud megbeszélni Nyinával Moszkvában, ahova a fiatal lány szökni akar, hogy színésznő lehessen.

Két évvel később: Bár úgy látszik, Trepljov írói pályája kedvezően alakul: még pénzt is küldözgetnek a folyóiratok, súlyosbodik magánya, boldogtalansága, a falu élete továbbra is unalmas, kilátástalan. Megjön Arkagyina és Trigorin. Az író a Nyina-kaland óta visszatért. Váratlanul betoppan Nyina. Trigorintól való gyermeke már meghalt, színésznőként csalódások és kudarcok érték. Még sincs elkeseredve: szenvedései között színésznővé vált. Reméli, hogy a szenvedések elviselésének alázata és a színészi pályába vetett hite megnyugváshoz, örömteli munkához fogja segíteni. Trepljovnak barátságot ígér, Trigorint változatlanul szereti, de már nem akarja többé látni. El is hagyja hamarosan a birtokot.

Trepljovot írói sikerei nem vigasztalják, Nyina szavaiból sem merít erőt. Összetépi, szétdobálja kéziratait, s ezúttal sikerül az öngyilkosság.

Megérkezik a frissen nyugdíjazott Szerebrjakov, a művészettörténet professzora második feleségével a szép, fiatal Jelenával. Övé a birtok, Ványa bácsi a sógora (első feleségének a bátyja, Ivan Petrovics Vojnyickij), él a professzor lányával a kis vidéki birtokon, melyet rendbe hozott. Szonya, a csúnya, szorgalmas és finom lelkű lány sokat dolgoztak azért, hogy a professzor a birtok jövedeleméből nyugodtan élhessen szenvedélyének. Együtt lakva kiderül önzése, szeszélyei, nagyképűsége, hipochondriája.

Ványa meggyűlöli, hiszen látszik milyen értéktelen, csak az ő munkájából létezett eddig is, meg bele is szeretett a szép Jelenába.

A nő is szenved: boldogtalan zsörtölődő férje mellett, unatkozik a birtokon. Nem hallgatja meg Ványa bácsi, de Asztrov doktor, az álmodozó, a napi egyhangúságtól szintén őrlődő orvos már érdekesebb. Ő is zátonyra futott ember, nagy tervei nem valósulhattak meg, szinte alkoholista lett. Mégis ő a társaság legértékesebb alakja, Szonya évek óta reménytelenül szerelmes bele.

Asztrov szerelmet vall Jelenának, de ez csak a szép asszonynak szól. Ványa elkeseredetten látja vetélytársa sikerét, ebben a felindult hangulatában nem fékezi magát, s amikor sógora elmondja tervét: adjanak el mindent, házat, földet, és költözzenek a városba, hogy tovább élhessen kedvtelésének, alaposan kipakol Szerebrjakovnak. Számonkéri tőle eltékozolt életét, vágyait, azt a rengeteg munkát, amit Szerebrjakov érdekében végzett. Végleg végezni akar vele, revolvert ránt. Senkiben nem tesz kárt, de a professzorék elutaznak.

Ványa bácsi — öngyilkos hangulatban — és Szonya bánatosan, mert tudja, hogy Asztrov sem tér többé vissza, egyedül maradnak, újra morzsolgatni kezdik életüket.

Szerebrjakov: a városi intelligencia életformáját hozza falura, ez sok zavart okoz:

Kerek huszonöt esztendeje előad és ír a művészetről, pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez. Huszonöt éve kérődzi vissza a mások véleményét.

Jelena: a szépség költözött vele a birtokra, talán nem véletlenül viseli Tündareosz lányának nevét, szándéka ellenére hoz pusztulást a birtokra;

„Az emberben legyen szép minden: az arca is, a ruhája is, a lelke is, a gondolatai is. Ő gyönyörű, ez kétségtelen, de … csak eszik, alszik, sétál, elbűvöl a szépségével mindnyájunkat, és ennyi az egész. Nincs semmi foglalatossága, mások dolgoznak rá!… Nem igaz? Márpedig a tétlen élet nem lehet tiszta…”

Ványa: Szerebrjakovék érkezésével ő került a legmélyebb válságba;

*

1900—1901: Három nővér színmű 4 felvonásban, prózában

Távoli, kormányzósági kisváros, kiegyensúlyozott szeretetben él három gyengéd, finom lelkű, nagyműveltségű nővér: Olga, Mása, Irina. Velük él bátyjuk, Andrej Prozorov. Bár apjuk, a tábornok már meghalt, házuk most is otthont ad azoknak a tiszteknek, akik az örömtelen egyhangú életben művelt társaságra vágynak. Olga tanít egy gimnáziumban, húga, Mása férjhez ment, de férje unalmas, ma már szenved. A legfiatalabb, Irina húszéves, szép és okos, éppen most ünnepli névnapját. Ő még reménykedik, úgy érzi, az élet örömteli lesz, tele van illúzióval.

Két kérője is van: a csúnya Tuzenbach báró, a széplélek, aki félénken közeledik, és a kellemetlen modorú Szoljonij, akinek egyetlen tiszta érzése az Irinához kapcsolódó szerelem.

A névnapi ünnepségen megjelenik még a finom lelkű tiszt, aki Versinyin is, aki szenved rosszul sikerült házasságában, Másának azonnal rokonszenves lesz.

Andrejt a nővérek tudósként tisztelik, de csak egy gyenge, akarat nélküli ember. Az ünnepségen váratlanul bejelenti, hogy feleségül veszi Natasát, az ostoba kisvárosi úrilányt.

Ez sem sikerül, Natasa önző, férjét egyre jobban kihasználja, a család nyugalmát is elveszi.

Egyik sem érzi jól magát, Olgát fárasztja az iskola, Irina munkát vállal a postán, de ez gépies, nem talál benne örömet, Mása és Versinyin egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de tudják, hogy érzéseik soha nem teljesedhetnek be. Ami kevés öröm akadna, azt Natasa teszi tönkre kicsinyességével ,rosszindulatával. Andrej lemond tudományos terveiről, tisztviselő lett, kártyázik, adósságokat csinál.

Egy éjjel aztán egyszerre fogy el mindenki türelme. A városban tűzvész tört ki, menekültekkel van tele a ház. Natasa kezdi a sort: gorombán lehordja az öreg dajkát, akit Olga védelmébe vesz, Andrej sem hagyja szó nélkül a dolgot. Bár kezdetben kötelességből felesége pártjára áll, de aztán visszakozik.

Natasa rábeszéli Olgát, vállalja el a gimnázium igazgatói tisztét, mert akkor elköltözne a lakásból. Irina nővérei rábeszélésére hozzá akar menni a báróhoz, akit nem szeret, de becsüli jelleme miatt. Falura készülnek, Irina ott fog tanítani. Versinyint messze vidékre helyezik, Mása leszámol a szerelemmel. Szoljonij bosszúból párbajra hívja a bárót és lelövi.

A nővérek boldogtalanok, de bíznak egy jobb, tisztább jövendő életben.

1903-4: Cseresznyéskert színmű 4 felvonásban, prózában

Igen híres a Gajev család cseresznyéskertje, de baj van: a nagy kiadások miatt csődbe jutnak, a birtokot el kell adni. A két testvér, Ljubov Andrejevna és Leonyid érzelmi okokból ragaszkodik hozzá. A dzsentri család mindegyik tagja a kedvteléseinek él, közben a birtok lassan széthullik.

Ljubov házassága nem sikerült, elvesztette férjét is, kisfiát is. Özvegyen szeretőt talált, az csak kihasználta, követte a férfit Párizsba, feláldozott érte szinte mindent. 17 éves lánya, a széplelkű Ánya hazahozza felejteni. Itthon semmi sem változott, bátyja, Leonyid biliárdozik, hangzatosan szónokol.

Lopahin, a jobbágyból lett sikeres üzletember jóakarattal javasolja: fel kell parcelláztatni a kertet, víkendtelkeket kell belőle csinálni, így minden tartozásukat ki lehetne fizetni. Erre érzelmi okokból sem Ljubov, sem Leonyid nem hajlandó.

Ányára egyre nagyobb hatással van a lelkes diák, Petya Trofimov, aki a munka értékére igyekszik ráébreszteni. Petya Ljubán is szeretne segíteni, elmondja, hogy kedvese értéktelen ember, csak azért hívja Párizsba, hogy a maradék pénzét is kicsalja.

A két dzsentri nem fogad meg semmi jótanácsot, a birtokot elárverezik.

Ezalatt Ljubov zajos estélyt rendez a birtokon, beállít részegen Lopahin, ő vette meg a birtokot, hogy felparcellázva aranybánya legyen belőle, s hogy a pénzből segítse jobbágy őseit.

A család széthullik: Ljuba visszamegy Párizsban Ánya tanulni készül dolgozni akar.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

Szorocsin, 1809 —Moszkva, 1852

1835-től úgy dönt, hogy az íráson kívül mindenféle más munkára alkalmatlan;

1831-21: elbeszélésekkel kezdi:

1835: a második kötet is ilyen, ebből kiemelkedik a Tarasz Bulba, az ukrajnai kozákokról szóló népköltési ihletésű ritmikus próza;

A köpönyeg:

„..valószínűleg köznapi egyenruhában és kopasz fejjel, kész hivatalnokként jött a világra;”

A hagyományos logikai megállapodásokat felborító, hihetetlen, lehetetlen, egyéni, váratlan, ezért különösen meghökkentő.

Lehet egy mű tartalmában reális, formájában abszurd, ha formailag reális, tartalmában abszurd társadalmi viszonyokat mutat be.

1836: A revizor- szatirikus vígjáték 5 felvonásban

Riasztó hír zaklatja fel a kisvárost: revizor érkezik. A város minden vezetője megijed: a járásbíró, az iskolaigazgató, a kórházi gondnok, de legjobban a polgármester. Mindannyian elhanyagolták hivatali kötelességüket: a járásbíró évek óta tart embereket vizsgálati fogságban, a kórház, az iskola piszkos, elhanyagolt, rendre megsértik a törvényeket a városban.

Az okozza az ijedelmet, hogy a revizor álruhában fog érkezni, nem lehet tudni, ki lesz az. Ez baj, mert pénzzel mindent el lehetne intézni. De ha nem tudják, kit kell...

Dobcsinszkij és Bobcsinszkij, a két földbirtokos úgy hiszi, ők tudják: a fogadóba idegen fiatalember érkezett, kérdezősködtek utána, kiderült, hogy Pétervárról érkezett és hivatalnok. Más nem lehet a revizor, csak ő. Már két hete itt van, és mindenről érdeklődik. A polgármesteré a feladat, hogy férkőzzön az idegen közelébe, tudja meg a szándékait.

Hlesztakov, a fiatalember szolgájával, Oszippal már minden pénzét elverte, nem is tud továbbmenni a kisvárosból. Sehonnan sem várhat pénzt, már attól fél, hogy az adósok börtönébe kerül, amikor alázatosan belép a polgármester a kis padlásszobába. Hlesztakov gyorsan felismeri a helyzetet és hagyja az eseményeket a maguk útján menni. Hagyja, hogy a polgármester kifizesse a számláját, beköltözik a házába, részt vesz a fogadásokon, még butuska lányának, Antonovna Mariának is udvarol. A város urai sorra környékezik meg, mindegyik kurrumpálni akarja, hogy ne nézze meg az intézményeket, hogy kedvező jelentést írjon. Hlesztakov mindent elfogad, és mindent megígér. Még Maria kezét is megkéri.

Lassan távozni kell, amíg minden jól megy. Megígéri, hamarosan visszajön az esküvőre.

Eljön az esküvő napja, össze is gyűlt a násznép, de a vőlegény nincs még sehol. Helyette  a polgármester támolyog be. Elolvasta a postán levő, még el nem küldött leveleket, közte azt, amit Hlesztakov írt a barátjának, melyből kiderült, hogy szélhámos.

A társaság még kacag a polgármester rovására, amikor a városi csendőr jelenti, hogy megérkezett a revizor, és az urakra vár a városi nagy fogadóban.

„Az még semmi, hogy nevetség tárgya leszel, de jön majd valami tintanyaló, valami firkász, aki végül belerak egy komédiába!   Az emberek meg csak röhögnek, és megtapsolják. Mit röhögtök, mi? Saját magatokon röhögtök!”

1842: Holt lelkeket háromrészes prózai eposznak szánta;

Egy kisvárosban feltűnik Csicsikov, senki sem tud róla közelebbit, de hamar bekerül a városka előkelői közé. Estélyekre jár, ismeretségeket köt, mindenki szívesen hívja meg magához. Szolgájával, Petruskával és kocsisával Szelafinnal útnak indul, eljutnak Manyilovkába Manyilovhoz, a földbirtokoshoz, akivel egy kormányzósági bálon ismerkedett meg. Manyilov buta, puha ember, tétlen álmodozó, élete sivár, várják a vendéget, aki valami mozgást hoz az életükbe. Megdöbbenti Csicsikov kérése: adja el neki azokat a jobbágyait, akik a legutóbbi összeírás óta meghaltak. Manyilov — bár nem érti _ nem tagadja meg a kérést.

Csicsikov szélhámos. Eddig is az volt, hamar megtanulta, hogyan lehet érvényesülni. Beférkőzött mindenki bizalmába, felhasználta, kihasználta, aztán továbbállt. képmutató volt, csiszolt modorú volt, gyakran a rászedettek sem tudtak igazán haragudni rá. Tapintattal és körültekintéssel intézte megvesztegetésének ügyeit, sokat keresett. Volt kollégiumi írnok, udvarolt főnöke lányának, hogy előléptessék irodafőnöknek, hivatalfőnök korában szervezte, irányította a megvesztegetéseket, a vámhivatalban főnökként a legnagyobb csempészet megszervezője volt: méregdrága brabanti csipkét csempésztek be duplán felöltöztetett juhok két réteg bundája közé rejtve, de egyik — szintén csempész — hivatalnoktársa feljelentette. Most ismét felemelkedő ágban van: lusta, kényelmes, ostoba és kapzsi földesuraktól felvásárolja meghalt jobbágyaikat. Azok szívesen adják oda, hiszen így nem kell utánuk adót fizetniök (az összeírási íveken csak értékkel szereplő leltári tételek). Az államnak pedig jó pénzért felajánlja, mint valami isten háta mögötti vidékre telepíthetőket, vagy zálogba csapja őket.

Utazik is tovább: Szobakevicshez, a másik földesúrhoz megy, de a viharban eltéved, és Korobocskához, a kisbirtokosasszonyhoz jut el. Itt is sikere van, a korlátolt özvegy eladja neki a holt lelkeit. Tovább megy, véletlen karambolja van egy másik fogattal, ebben egy gyönyörű szőke lánykára csodálkozik rá, de a meglepetéstől még a nevüket sem kérdezte meg.

Az útszéli fogadóban összeakad egy birtokossal, Nozdrjovval. Ez szinte erőszakkal viszi birtokára, hazudós, kérkedő fickó. Hajlandó megválni a holt lelkeitől, de csak úgy, ha dámajátékon játsszák el. Itt gátlástalanul csal. Amikor Csicsikov ezért tiltakozik,  Nozdrjov a szolgáit hívja. Mégsem kerül sor tettlegességre, mert megérkezik a rendőrkapitány, és Nozdrjovot letartóztassa korábbi garázdaságaiért. Csicsikov megmenekül.

Végre eljut Szobakevicshez, aki nagydarab, medveszerű fickó, hasonlóan darabos a környezete is. Igen hamar rááll a lelkek eladására, de 100 rubelt kér darabjáért. Hossza alkudozás kezdődik, hiszen Csicsikov eddig ingyen vagy csak néhány kopejkáért kapta meg. Végül lelkenként két és fél rubelben egyeztek meg.

A következő, Pljuskin ugyanolyan kapzsi, mint Szobakevics volt, ez ráadásul még zsugori is. Gyűjtött mindent, esztelen rögeszmés szenvedéllyel. Magától, környezetétől minden sajnált, rongyokban járt, mint egy madárijesztő. Csicsikov sikert arat mert a holt jobbágyok után fizetendő adót magára vállalja.

Visszatér a városba, összegez: immár 400 holt lelke van. Némi ügyeskedéssel sikerül is gond nélkül a nevére íratni mindet. Az áldomást a helybéli urak adták. Semmibe sem került nekik, a kereskedők mindent készségesen hoztak ingyen is.

Csicsikovnak hamarosan milliomos híre ment, jó parti lett. Ő azonban csak a kormányzó lányára hajtott, ez volt a szőke csoda, akivel az úton találkozott. Hosszú történetei inkább untatták a kislányt.

A pletykák személyéről egyre vadabbak, meleg lesz a lába alatt a talaj, észrevétlenül odébbáll.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj

Jasznaja Poljana, 1828 —Asztapovo, 1910

1844-47: Kazany, egyetem, keleti nyelvek, jog;

1851: Kaukázus, tiszt, harcok a hegylakók ellen;

1854-55: krimi háború, Szevasztopol védelme;

1855: Pétervár, kortárs írók, politikusok ismeretsége; több külföldi utazás;

1859: Jasznaja Poljana, a civilizációban csalódva visszamenekül parasztjai közé;  saját költségen iskola a parasztgyerekeknek;

1862: megnősül, Szofja Andrejevna Bersz;

1865-69: Háború és béke (1886);

1805 nyara, Pétervár, Anna Pavlovna Scherer estélye. Napoleonról vitatkoznak. Ketten kelnek védelmére: Pierre Bezuhov gróf (a Katalin korabeli mágnás törvénytelen fia) és Andrej Bolkonszkij herceg. Bolkonszkij kietlen lelkű, dicsvágyó ember, Kutuzov hadsegédje. Pierre Bezuhov társasága Pétervár nemesi aranyifjai: a romlott Anatole Kuragin és az ostoba Dolohov. Hamarosan kitiltják őket Pétervárról, Moszkvába mennek.

Itt Rosztov gróf meleg, vendégszerető házának vendégei. Pierre megismeri a szép Natasát és a lelkes Nyikolajt.

Meghal Bezuhov gróf, végrendeletében törvényesíti Pierre-t, egyelten örökösévé teszi. Ezzel Oroszország leggazdagabb főnemeseinek egyike lesz.

Bolkonszkij herceg apja birtokára utazik (Liszije Goriba), szép fiatal terhes feleségét Marja húgára bízza, elindul Barnauba, Kutuzov főhadiszállására. Kevés érzelmet mutat felesége iránt, az asszony elérzékenyülése, aggodalma bosszantja.

Kutuzov táborában gondok vannak. El kell kerülniök, hogy a gyenge osztrák hadvezetés hibái miatt veszteségeik legyenek, Kutuzov kisebb győzelmeket arat. Nyikolaj Rosztov átesik első csatáján, a lefokozott Dolohov vakmerőségével visszaszerzi tiszti rangját. Az egyik győzelem hírével Kutuzov Andrej herceget küldi Ferenc császárhoz, de itt az udvar fanyalgása visszariasztja, a harcoló katona tiszta dicsőségére vágyik.

Nyikolaj Rosztovot bátorságáért kitüntetik.

A naiv és félszeg Pierre Bezuhovot — aki most jó parti lett — a ravasz Vaszilij Kuragin herceg behálózza, hozzáadja lányát, Helénét (hideg, szép, gőgös). Pétervárra költöznek.

A fiút, a kiélt Anatole-t akarja összeházasítania a csúnyácska Marja Bolkonszkajával. Marja beleszeret a szép Anatole-ba, de az óvatlanul kikezd a társalkodónővel, és Marja tettenéri őket., a terv nem sikerül.

Az austerlitzi csatában a hozzá nem értő osztrák vezénylő tábornokok miatt katasztrofális vereséget szenvednek az orosz seregek. Kutuzov hiába próbálja megmenteni seregét, a cár is ellene fordul.

Andrej herceg próbálja a menekülőket megállítani, zászlót ragad, de megsebesül. Amikor magához tér, csak a mennyboltot látja maga előtt:

„Milyen csendesen, nyugodtan, ünnepélyesen úsznak odafönn a felhők! Ó, hogy nem láttam meg én azelőtt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismerhettem! Igen! Hiúság minden, és csalás, csak ez a végtelen ég nem az!”

Vérbe fagyva talál rá a csata után a mezőt megszemlélő Napóleon. A féleszméleten levő Andrej egyszerre jelentéktelennek látja korábbi eszményképét.

Hosszú hetek múlva gyógyul fel, majd hazatér. Megváltozik, szeretettel közeledik magára hagyott feleségéhez, a kis Lise-hez. A boldogság rövid, felesége belehal a szülésbe, csak gyötrő, vádaskodó emléke marad meg.

Pierre Bezuhov házassága nem sikerült. Hélene lenézi, kijátssza, kihasználja. A frontról hazajövő Dolohovval párbajt is kénytelen vívni, súlyosan megsebesíti, de érdemes volt-e. Jövedelme nagy részét az asszonyra hagyja, maga Pétervárra megy. Szabadkőműves lesz, nagy anyagi áldozatok, a pétervári páholy nagymestere lesz. Jótékonykodik a birtokán, de ebből csak tolvaj tiszttartói húznak hasznot.

Andrej Bolkonszkij birtokain gazdálkodik, józan a realitásokat megtaláló ember, többé nem akar fegyvert fogni.

Nyikolaj Rosztov viszont katona. Azért is, mert kártyaadósságai túlzottan nagyok, azért is, mert szava köti a család vagyontalan rokonához, Szonyához, óvakodik visszatérni a polgári életbe.

Andrej herceg beleszeret Natasa Rosztovába, az viszonozza is. Az öreg Bolkonszkij egy évnyi próbaidőre kötelezi fiát.

Natasa az utolsó pillanatig hűséges, de ekkor útjába kerül, bele is bolondul, de a tervezett szökés nem sikerül, Andrej megkapja Natasa szakító levelét, Natasa belebetegszik a szégyenbe, Andrej herceg nem tud megbocsátani.

Csak Pierre marad mellette, egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

1812-ben Napóleon megtámadja Oroszországot. Már Szmolenszknél van, amikor a cár visszahívja a kegyvesztett Kutuzuvot, aki egyre mélyebbre vonul vissza.

Az öreg Bolkonszij herceg belehal a bánatba és a szégyenbe, Marját, Andrej húgát a lázongó parasztok fogságából Nyikolaj Rosztov menti ki.

Andrej is a honvédő háború katonája lesz, készül a borogyinói ütközetre. Előtte találkozik Pierre-rel, aki látni akarja a csatát.

A szörnyű csatában Andrej herceg is megsebesül, az operációja előtt látja meg Kuragint, aki megcsonkul. Ekkor jellegzetes tolsztoji motívum:

„Részvét, szeretet fogott el felebarátaink iránt, a bennünket szeretők és a bennünket gyűlölők iránt egyképpen, szeretet ellenségünk iránt, igen ez a szeretett, amelyet Isten hirdetett a földön, és amelyre Marja hercegnő tanított engem, és amelyet én nem értettem meg; ezért sajnálom én az életet, ez az, ami még megmaradt volna nekem, ha meg nem halnék.”

Pierre Moszkvába megy, itt rágalmak alapján Rosztopcsin gróf kitiltja a városból, fejébe veszi, hogy neki kell végeznie Napóleonnal. A császár bevonul Moszkvába, ezt felgyújtják. Pierre-t a franciák halálra ítélik, a kivégzés előtt kap kegyelmet. Hetekig van fogságban itt ismerkedik meg Platon Karatajevvel, a paraszttal, akitől megtanulja azt az emberséget és bölcsességet, amit a szabadkőműveseknél hiába keresett.

A Rosztov család is menekül Moszkvából, de vagyonuk helyett sebesültek mentenek, ezek között fedezik fel Andrej herceget. Natasa belopódzik, hogy ápolja, Jaroszlavban Marja társul hozzá, de kettejük szeretetteljes ápolása sem tudja megmenteni.

Napóleon kivonul Moszkvából, hamarosan vissza kell fordulnia.

Megkezdődik Moszkva újjáépítése, Pierre is helyreállítja palotáját, egyre erősödik Natasával való szerelme. Marja is révbe jut. Nyikolaj Rosztov visszakapja szabadságát Szonjától, és elveszi Marját. 

eredetileg a dekabristákról akart írni, anyaggyűjtés közben mélyedt el a napóleoni háborúk korában;

1875-77: Anna Karenina eredetileg egy magasabb körökből származó, önmagát elvesztett férjes asszony sorsát akarta megírni; végül széles társadalmi regény lett;

Sztyepan Arkagyics Oblonszkij felszínes ember. Szereti feleségét és öt gyermekét, de rendszeresen csalja. Most is éppen mosolyszünet van a francia nevelőnő miatt. Abban reménykedik, hogy húga, Anna, aki az igen befolyásos Alekszej Alekszejevics Kareninnek a felesége (az ő révén lett Oblonszkij törvényszéki elnök Moszkvában) ki fogja békíteni feleségével, Dollyval. A békítés sikeres.

Van egy sógornője, Dolly húga, Kitty. A szép fiatal lányba szerelmes Konsztantyin Dmitrics Levin, de megelőzte Alekszej Vronszkij, a pétervári és a moszkvai társaság egyik kedvence.

Oblonszkij révén Vronszkij megismeri Annát. Elutazása előtti napon Anna egy fényes estélyen vesz részt, Vronszkij teljesen hatása alá kerül, elhanyagolja Kittyt is. Másnap hívatlanul elkíséri Pétervárra Annát.

Pétervárott Betsy Tverszkaja hercegnő társaságában találkozgatnak, Vronszkij egyre szenvedélyesebb, Anna egyre inkább hajlik felé. A társaság mohó kíváncsisággal várja a fejleményeket. Kareninnek nem tűnt fel a dolog, a féltékenységet megalázó dolognak tartotta, feleségétől az illedelmi formák betartását kívánta.

Anna minden elfojtott vágyakozását Vronszkijra zúdítja, nem törődik az illemmel sem: bevallja férjének, hogy Vronszkij szeretője lett.

Karenin egyszerre érezte sértve becsületét, vallási meggyőződését, férfihiúságát. A látszat megőrzése végett azonban módot ad Annának, visszatérjen. Úgy vélte, hogy ez a szerelem is, mint mindegyik, majd kitombolja magát,  és utána kegyes megbocsájtással visszaállhat a régi rend. Anna ezt visszataszítónak tartja, s bár Karenin feltétele az volt, hogy Vronszkijt a házában nem fogadhatja, állapota előrehaladtával egyik gyengélkedése alkalmával magához kéreti Vronszkijt. Amikor ez megjön, találkozik a kapuban Kareninnel. A férj ezt már nem viseli el, elindítja a válást, el akarja szakítani Annát nyolcéves kisfiától, Szerjózsától (őt mindenkinél jobban szereti Anna).

A család közvetítése sikertelen, csak az rendíti meg, hogy Anna súlyosan megbetegszik, halálán van. Az asszony kérésére megbocsát neki és Vronszkijnak. Ez sem hoz végleges békét. Anna megszüli Vronszkij kislányát, s a szenvedély Vronszkij öngyilkossági kísérlete után újra fellángol. Karenin saját jóságától megdicsőülve azt várja, hogy majd újra minden a régi lesz, mikor ez nem következik be, közönyössé válik. Anna megszégyenül a megbocsájtás miatt, nem fogadja el a válást, Vronszkijjal külföldre utazik, otthon hagyva férjét és Szerjózsát. 

Kitty, hogy csalódását kiheverje, külföldre megy. Visszatérve Levin kitartó szerelme várja, hozzá is megy.

Vronszkij és Anna egy kis olasz faluban telepedtek le. Kapcsolatuk tönkretette Vronszkij karrierjét: a pétervári társaság elfogadta volna a titokban gyakorolt házasságtörést, de kitaszította őket, mert a nyilvánosság előtt vállalták érzéseiket. Most mindketten száműzöttnek érezhetik magukat. Vronszkij fia nem pótolja Szerjózsát, amikor visszatérnek, látni szeretné. A visszautasítás ellenére születésnapján meglátogatja a kisfiút, megrázó élmény, Karenin közeledtére távoznia kell.

Karenin merev, a társadalmi konvenciókhoz a végsőkig ragaszkodó hivatalnok. Annát is azért taszította el, mert a házasság felbontásával megingatta társadalmi helyzetét. Fiától is elidegenedett, a bűnös asszony gyermekének tartotta. Vallási misztikumban kereste a megnyugvást, erőteljesen dolgozott társadalmi előmenetelén.

A pétervári társaság kitaszítja Annát. Egyedüli kapaszkodója Vronszkij, mind erősebben ragaszkodik hozzá, egyre féltékenyebbé válik. Vronszkij nehéz helyzetben van: Anna miatt feláldozta katonai karrierjét, de az asszony szépsége még indig hat rá, felelősnek is érzi magát érte, de több lelki szabadságra vágyik. Szeretne családot, a kislány mellé egy kisfiút, aki a nevét vinné tovább, de Anna nem szülhet többet.

Egy alkalommal a vita a szokottnál is hevesebb. Anna öngyilkos lesz (a vonat alá veti magát), hogy fájdalmat okozzon Vronszkijnak.

A férfit összetörte Anna halála, nem látva életének értelmét, beállt a Szerbiába induló önkéntesek közé.

1900: Föltámadás (1900, 1974)

1886: Ivan Iljics halála.(1893): a magas rangú állami tisztviselő haldoklása alatt rádöbben, hogy élete hamis, tartalmatlan volt, ez rávezeti a lelki megtisztulás, a megváltás szükségességére;

1889: Kreutzer-szonáta (1890, 1965): az érzéki szerelem és az emberi szabadság ellentéte;

1903: Bál után (1918, 1965): a kegyetlen realizmus: egy katona vesszőfutása;

1896-1910: Hadzsi Murat (1912, 1965): a kemény jellemű lázadó hajthatatlansága, ellenállása, természetes emberi létért, belső-külső szabadságért harcol, és pusztul el;