ÉRETTSÉGI TÉMAKÖRÖK
1. A magyar nyelv történetének főbb szakaszai
2. Egy nyelvtörténeti korszak részletes jellemzése
3. A nyelvújítás
4. Nyelvváltozatok
5. A tömegkommunikációs műfajok
6. A kommunikációs folyamat, a szöveget alakító tényezők és funkciók
7. A szöveg szerkezete és jelentése
8. Szövegfajták (az írott és beszélt szöveg sajátosságai, nyelvtani eszközök írásban és szóban)
9. Szövegtípusok; a hivatalos és a tudományos stílusréteg gyakori műfajai, jellemzői
10. A publicisztikai és tájékoztató műfajok
11. A közéleti stílusréteg
12. A szövegszerkesztés eljárásai
13. A stílus, stilisztikai alapfogalmak
14. A szójelentés
15. Állandósult nyelvi formák
16. Az egyszerű és az összetett költői képek
17. Az alakzatok
18. A stílusrétegek
19. Stíluskorszakok, stílusirányzatok stilisztikai jellemzése
1. A magyar nyelv történetének főbb szakaszai
A nyelv tudományos vizsgálatának módszerei:
– szinkrónia: a mindenkori jelen idő (egy adott korszak) nyelvtanának rendszerezése
– diakrónia: a nyelv időbeli változásainak vizsgálata (a szinkrón metszetek egymásra vetítése)
Nyelvtörténet: diakrón módszer, a nyelvi jelrendszer szintjeinek változását követi nyomon
A nyelvi változások okai: társadalmi mozgások (háborúk, új életmód), gondolkodás változása
Nyelvtörténeti korszakok: nem merevek a korszakhatárok, csak a tájékozódás megkönnyítése miatt kapcsolódnak a korszakok egy-egy történelmi eseményhez.
1. Ősmagyar kor (–896, a kezdetektől a honfoglalásig)
– Ø írásos emlék, csak későbbi dokumentumokból, vagy a rokon nyelvek történetéből következtethetünk
– honfoglalásig: ugor nyelvközösség (uráli nyelvcsalád → finnugor nyelvek → ugor nyelvek)
legközelebbi nyelvrokonaink: obi-ugorok (vogulok, osztjákok)
– szókincs: alapnyelvi szavak (ló, férj, anya), belső keletkezésű szavak
jövevényszavak: vándorlás során (iráni: gazdag, híd; török: gyertya; szláv: ló, kengyel)
– hangrendszeri változások: vegyes hangrendű szavak kialakulása (fiú)
– nyelvtani rendszer: igei személyragok, módjelek, birtokos személyjelek, tárgy- és viszonyragok
– mondatszerkezet bonyolódása: mellékmondatok főbb típusainak kialakulása
2. Ómagyar kor (896–1526, a honfoglalástól a mohácsi vészig)
– letelepedés a Kárpát-medencében → jelentős változások a társadalmi, gazdasági életben
– latin betűs írásbeliség megjelenése → írásos emlékek fennmaradtak
(szórvány- és szövegemlékek → bővebben a 2. tételben)
– szókincsgyarapodás: szláv (pap, szent, kereszt), latin (apostol, legenda), német (polgár, cégér)
– változások: hang- és toldalékrendszer (teljes magyar hangállomány kialakulása), mondatszerkezet
– a korszak vége felé: kódexirodalom (kódexek kora) → kézzel írt, vallásos emlékek (később világi is)
3. Középmagyar kor (1526–1772, a mohácsi csatavesztéstől a felvilágosodás kezdetéig)
– történelmi háttér: az ország három részre szakadása, tizenötéves háború, Rákóczi-szabadságharc
– nyelv fejlődése → reformáció, könyvnyomtatás
– nyomtatott művek terjedése: hitvitázó irodalom, Biblia-fordítások (1590. Károli Gáspár: első teljes)
– magyar nyelvű írásbeliség terjedése → emlékiratok, naplók, úti feljegyzések
– latin nyelv: hivatalokban, férfiak társalgási nyelve (de: magyarnyelvűség erősödése)
– a magyar nyelv egységesülése → nyelvtani rendszerezés, szótárak
– hangtani, nyelvtani változások: kisebb mértékben, mint korábban (magázó forma kialakulása)
– 1770. Sajnovics János: Demonstratio (finnugor rokonság elmélete → lappok)
4. Újmagyar kor (1772–, a felvilágosodástól napjainkig)
– nyelv fejlődése → felvilágosodás, nyelvújítás, reformkor
– felvilágosodás kezdete: 1772. Bessenyei György: Ágis tragédiája (harc a németesítési politika ellen)
– szókincsváltozás: gazdagodás, megújulás (nyelvművelő mozgalmak, nyelvtani művek, szótárak)
– magyar nyelvi egység, magyar irodalmi nyelv megteremtése
– helyesírási normarendszer (1832. első helyesírási szabályzat Vörösmarty irányításával)
– 1844-es országgyűlés: magyar nyelv → államnyelv → nyelvtudomány, kutatások elkezdődése
– XX. sz.: országhatárok megváltozása, a magyarul beszélők egyharmada idegen országba kerül
regionális köznyelvek kialakulása, az idegen államnyelv erőteljes hatása
2. Egy nyelvtörténeti korszak részletes jellemzése
(Ómagyar kor)
(Ómagyar kor)
A nyelv tudományos vizsgálatának módszerei:
– szinkrónia: a mindenkori jelen idő (egy adott korszak) nyelvtanának rendszerezése
– diakrónia: a nyelv időbeli változásainak vizsgálata (a szinkrón metszetek egymásra vetítése)
Nyelvtörténet: diakrón módszer, a nyelvi jelrendszer szintjeinek változását követi nyomon
A nyelvi változások okai: társadalmi mozgások (háborúk, új életmód), gondolkodás változása
Nyelvtörténeti korszakok: nem merevek a korszakhatárok, csak a tájékozódás megkönnyítése miatt kapcsolódnak a korszakok egy-egy történelmi eseményhez.
Ómagyar kor: 896–1526, a honfoglalástól a mohácsi vészig
– letelepedés a Kárpát-medencében → jelentős változások a társadalmi, gazdasági életben
– latin betűs írásbeliség megjelenése → írásos emlékek fennmaradtak
Nyelvemlékeink:
– szórványemlékek: idegen nyelvű szövegben lévő magyar szavak, kifejezések
pl. 950. Konstantin császár (A birodalom kormányzásáról) → görögül, magyar + arab + perzsa szavak
1055. A tihanyi apátság alapítólevele („feheervaaru rea meneh hodu utu rea”)
– szövegemlékek: a szórványemléknél hosszabb, kerekebb közleményt tartalmaznak magyar nyelven
Pray-kódex: első magyar szövegemlék (Halotti beszéd és könyörgés)
Leuveni-kódex: Ómagyar Mária-siralom (XIII. sz. közepe)
Jókai-kódex: Assisi Szent Ferenc legendája (1925-ben, a Jókai-centenáriumra vette meg az állam)
Huszita-kódexek (Bécsi-kódex, Müncheni-kódex, Apor-kódex → 1450-es évekből)
– glosszák: idegen nyelvű szöveg margóján álló magyar kifejezés-gyűjtemények
– szójegyzékek: Schlägli-kódex (több mint 2000 magyar szót tartalmaz)
Hangváltozások:
– a korszak végére: a teljes magyar hangállomány kialakulása
– változások lezajlása: beszédben kialakul → írásban rögzítik → beszédben visszatér (kontrollként)
– változások a magánhangzók körében:
– tővéghangzók lekopása (utu → út), diftongusok eltűnése (œ → ö), rövidülés (víz, tűz toldalékolása)
– labializálódás (gyimilcs → gyümölcs), nyíltabbá válás (fördik → fürdik), ē hang eltűnése
– változások a mássalhangzók körében:
– szóeleji torlódás feloldása (sluga → szolga, iszkra → szikra), hiátustöltés (v, h, j)
– új hangok: dzs (törököktől), zs (szláv jövevényszavakkal terjed el)
– hasonulás: birtokos személyjel (mk → nk), elhasonulás (duccás → durcás), hangátvetés (kuhnyó)
A szókincs változása:
– érintkezés más népekkel → szavak átvétele, meghonosodás (jövevényszavak, idegen szavak)
– ősi finnugor alapszókincs: ma már elenyésző (1000 finnugor eredetű tőszó) → de képzéssel: 50% felett
– de: jelentős belső szóalkotás (ősi képzők: -t, -d, -l, -s, -g, -k → ige+névszó is, pl. les, fagy), összetétel
– átvett szavak:
– török eredetű: tyúk, búza, alma, oroszlán, betű
– szláv eredetű: pap, csütörtök, barázda, cseresznye, vacsora
– német eredetű: polgár, püspök, herceg, suszter, zsindely, frakk, cukor, páncél, spenót
– latin eredetű: muzsika, sors, iskola, citrom, patika, január
– francia eredetű: lakat, kilincs, szekrény
– olasz eredetű: tréfa, opera, kandalló, narancs, torta
– nemzetközi műveltségszavak: technika, atom, motor, kabaré, giccs, futball, lottó, torreádor, trafik
(későbbi keletkezés)
3. A nyelvújítás
A nyelvújítás kora: 1770–1872
Előzményei, történelmi háttere:
– török kiűzése után: visszamaradott, elszegényedett ország, rengeteg idegen szó
– felvilágosult eszmék → Magyarországon is megindul a fejlődés, de kevés a művelődési intézmény
– magyar nyelv használata: csekély (jelentősebb művek, oktatás: német/latin nyelven)
– a magyar nyelv fejlődése megtorpan (visszaszorul a falvakba és a szépirodalomba)
– szétszórtan: kezdeményezések a tudatos nyelvújításra
A nyelvújítás céljai:
– a magyar nyelv államnyelvvé tétele (államigazgatás, politika, törvénykezés nyelve legyen)
– tudomány, oktatás nyelve: magyarítás
– egységes norma: helyesírás, nyelvtani és kiejtési szabályok területén
– a magyar nyelv megtisztítása az idegen elemektől, korszerűsítés (tudományhoz: alkalmas legyen)
1. szakasz (1770–1805):
– Bessenyei György: nyelvfejlesztő tevékenység elindítása, nyelvvédő mozgalmak
1770. Magyarság c. röpirat: meghirdeti a nyelvújító programot
1772. Ágis tragédiája: harc a németesítési politika ellen
1779. Holmi c. röpirat: a latin nyelvű törvénykezés ellen
– magyar nyelv bevezetése tantárgyként, első magyar nyelvű napilap (Magyar Hírmondó, Pozsony)
– 1795. Martinovics-féle összeesküvés leleplezése → kivégzések, bebörtönzések → fejlődés gátlása
2. szakasz (1805–1819):
– Kazinczy Ferenc: vezető, kiemelkedő alak
1808. Tübingai pályázat: alkalmas-e a magyar nyelv az államnyelvvé válásra (provokatív kérdés)
elvei: – minden nyelv (a magyar is) folyamatosan újul, követi a gondolkodás változását
– az írók-költők csiszolják, gazdagítják a nyelvet
– vita kirobbanása: ortológusok (konzervatív nyelvészek) és neológusok (újító szelleműek) között
– 1811. Tövisek és virágok (Kazinczy) → epigramma-gyűjtemény az ortológusok ellen
– 1813. Mondolat (Szentgyörgyi József, Somogyi Gedeon) → Kazinczy + a neológusok támadása, bírálata
– 1815. Felelet a Mondolatra (Kölcsey Ferenc, Szemere Pál): hasonlóan gúnyos támadás az ortológusok ellen; de: személyükben is támadják őket
– 1819. Ortológusok és neológusok nálunk és más nemzeteknél (Kazinczy): lezárja a vitát: a hagyományőrzés és újítás kiegyenlítődése, a nyelvi sokféleség szükséges; az ortológusok részbeni igazát is elismeri (évszázados normák)
3. szakasz (1819–1872):
– egységes irodalmi és köznyelv kialakulása, nyelvi állandóság létrejötte
– két nyelvjárás vetélkedése (erdélyi, északkeleti) → északkeleti győz, köznyelvvé válik
– Pest-Buda: szellemi központtá válik, Magyar Tudományos Akadémia megalapítása (Széchenyi, 1831)
– első helyesírási szabályzat megjelenése (1832), tudományos igényű szótárak kiadása, magyar oktatás
– magyar államnyelv (1844), Magyar Nyelvőr c. folyóirat (1872-től)
A szókincs változása a nyelvújítás során:
– nyelvjárási szavak köznyelvivé tétele (burgonya, hullám, betyár, kamat, bútor)
– régi szavak felújítása (aggastyán, fegyelem), személyneveket is (Béla, Zoltán, Géza)
– idegen szavak átalakítása (bálna, Lipcse), magyarítás (Stockholm → Istókhalma)
– szóképzés: -ng, -mány/-mény, -ály/-ély (borong, tanulmány, tengerész, körzet, alapzat)
– szóvégek (kegyenc, újonc, cukrászda), szóelvonás (kapa, árny, vizsga), csonkítás (címer → cím)
– szóösszetétel (búskomor, szemüveg, iskolaköteles), csonkítás (híg anyag → higany, levegő + ég → lég)
A nyelvújítás hatása a szépirodalomban: Arany, Vörösmarty, Petőfi költészete
Az első, teljes költői művészet, amely a megújított magyar nyelven íródott, Vörösmartyé.
4. Nyelvváltozatok
Nyelv: absztrakció (az egyéni nyelvhasználatokból általánosított eszközkészlet)
A nyelv kettős természete:
– változás: új szavak létrejötte → folyamatosság biztosítása
– állandóság: helyesírás, nyelvi normák → megértés biztosítása
Nemzeti nyelv: a nyelvváltozatok összessége (köznyelv: egységes nyelvváltozat, írott/beszélt)
1. A nyelv horizontális (területi) tagozódása → dialektusok (nyelvjárások)
Magyarország: 8 fő nyelvjárás, nincsenek éles különbségek
– nyugati: zárt ë (gyerëk), -nyi főnévi igenévképző (sietnyi), kettőshangzók (szuo=’szó’, kiëz=’kéz’)
– dunántúli: a nyugatihoz hasonló, de kettőshangzók nélkül; nyílt e hang (vászprémi)
– déli: zárt ë helyett ö (öszik, mögy, löhet), v-s tövű igék változása (lű=’lő’)
– tiszai: zárt ë, erős í-zés (szípség, felesíg), záródó kettőshangzók (jou=’jó’), -t végű igék (süttem)
– palóc: kerekítés nélküli a (apām), -val nem hasonul (kanálval), zárt ë, ü helyett i (siket)
– északkeleti: záródó kettőshangzók (vout=’volt’), rövid mgh-k (viz), -n személyrag (leszen, megyen)
– mezőségi: o helyett a (bagár, malam), rövid mgh-k (házbol), elbeszélő múlt (mene, jövék)
– székely-csángó: elbeszélő (kére) és régmúlt (ment vala); történelmi okok miatt nem egységes
A tájszavak típusai:
– alaki tájszó: csak kiejtésbeli eltérés (gyisznó, bagár, vótak)
– valódi tájszó: az adott nyelvjárásban létezik, máshol ismeretlen (pityóka=’krumpli’, pikíroz=’ültet’)
– jelentésbeli tájszó: más-más jelentést hordoz nyelvjárásonként (bogár=légy, kap=talál)
2. A nyelv vertikális (társadalmi) tagozódása → szociolektusok
– csoportnyelvek: életkor, szakma szerint
– familiáris (családi) nyelvasználat
– diák-, ifjúsági nyelv: gyors változás, igénytelen nyelvi formák (doga, biosz)
– hobbinyelvek, szaknyelvek
– rétegnyelvek: műveltség szerint
– irodalmi nyelv: igényes, választékos (de nem feltétlenül a szépirodalom nyelve)
– köznyelv: egységes, mindenki által ismert nyelvváltozat (írott: választékosabb a beszéltnél)
(regionális köznyelv: a köznyelv sajátos nyelvjárási változata, főként hangzásbeli eltérések)
– szleng: ifjúság önállósodó nyelvhasználata, bizalmas hangvétel (csaj), egyszerű köszönés (csá)
– argó: tolvajnyelv, kívülálló számára érthetetlen szavak (caplizik=’izgul’), új jelentés (rongy=’ezer’)
sok szó: átkerül az argóból a szlengbe vagy a köznyelvbe (buli, kaja)
Egyéni nyelvhasználat: idiolektus (egyénre jellemző szóhasználat: idióma) → a fentiek arányából áll össze.
5. A tömegkommunikációs műfajok
Kommunikáció: információáramlási folyamat
Tömegkommunikáció:
– háttere: ipari forradalom, fogyasztói társadalom létrejötte, igény a tájékozódásra, szórakozásra
– egyirányú folyamat, az információ több csatornán áramlik, hatalmas a közönség
– csatornái: nyomtatott sajtó (újság, magazin, könyv), rádió, televízió, internet, mobiltelefon
1. A nyomtatott sajtó:
– a legrégebbi kommunikációs műfaj, az első tömegtájékoztatási eszköz
– csoportosítás: – tartalom szerint (politikai, közéleti, tudományos, szórakoztató, vegyes)
– befogadó szerint (ifjúsági, szakmai stb.)
A tájékoztató sajtóműfajok:
– hír (legyen friss, közérdekű, fontos, tömör, tartalmazzon információt)
– közlemény (közérdekű információt tartalmazó üzenet)
– tudósítás (pontos, tárgyilagos, tényszerű)
– interjú (az információk párbeszédes formában hangzanak el)
– riport (a megtörtént esemény leírásában több résztvevő is megszólal, az interjúnál összetettebb)
– recenzió: ismertetés (pl. könyv, folyóirat), véleményformálás nélkül
A véleményközlő (publicisztikai) sajtóműfajok:
– cikk (kevert műfaj, a tényszerű közlés és a cikkíró elemzése, véleménye együtt jelenik meg)
– kommentár (hírmagyarázat, háttérinformációt közöl a hírről, a megértést segíti)
– glossza (rövid, tömör, szókimondó, csattanóval végződő írás, személyes hangvételű)
– jegyzet (rövid, egy hétköznapi esemény egyik szálát írja le, stíluseszközökben gazdag)
– kritika (műalkotás elemzése, lehet egyszerű bemutatás, de tudományosan alátámasztott elemzés is)
– nyílt levél (közérdekű témában, levélformában, ismert vagy fiktív személynek)
– olvasói levél (az olvasó véleménye, hozzászólása)
2. A rádiós műfajok:
– rádió: lehet egyprofilú (csak egy adott témakörben sugároz, pl. hírek vagy zene), illetve többprofilú
– csoportosítás: – írott anyag felolvasása (alapja: hír, jegyzet, glossza, levél stb.)
– közvetlenül a rádiónak készült hanganyag (interjú, tudósítás, vitaműsor, beszélgetés)
– fontos: érthető, tiszta beszéd; világos, pontos és tömör megfogalmazás
3. A televíziós műfajok:
– 1950-es évektől létezik, a legkiterjedtebb műfaj (az egész lakosság megszólítható)
– a tv-adók csoportosítása: – kiterjedtség alapján (helyi, regionális, országos, határon túli, világméretű)
– működtető alapján (állami, kereskedelmi, közszolgálati)
– a sugárzott műsor jellege alapján (élőadás, előre felvett és szerkesztett)
– műsortípusok: összetettek (hang és kép viszonya → kiegészítik egymást)
pl. hírműsorok, film, reklám, folytatásos regény, zene, talk-show, közvetítés, szakmai műsorok
4. Az internet:
– a legösszetettebb műfaj, a fentiek mindegyike megtalálható rajta
– előnyei: kommunikáció megkönnyítése (nagy távolságok áthidalása), gyors információterjedés
– hátrányai: nagy információsűrűség → leterhelődhet, vírusok is elterjedhetnek, nem mindenütt elérhető
(A nyomtatott sajtó műfajait lásd még a 10. tételnél.)
6. A kommunikációs folyamat,
a szöveget alakító tényezők és funkciók
a szöveget alakító tényezők és funkciók
Információ: tájékoztatás, felvilágosítás, adat
Kommunikáció: két fél közötti tudatos információcsere (közlésfolyamat)
A kommunikációs folyamat tényezői:
– feladó: az üzenetet közlő személy
– címzett: az információ befogadója, vevő
– üzenet: a továbbítandó közlemény (redundancia: többletinformáció → elveszett részek kiegészítéséhez)
– kód: a közös jelrendszer → nyelvi + nem nyelvi jelek (pl. arcjáték, testtartás, térköz, taglejtések)
– csatorna: a közvetítő közeg (pl. levegő, telefon, könyv, internet) → kontaktusnak kell kialakulnia
– beszédhelyzet: a kommunikációs folyamatot befolyásoló külső körülmények
– valóság (világ): a feladó és a címzett közös előismeretei
– visszacsatolás: a kommunikációs felek reakciói egymás felé (ált. nonverbális)
A kommunikációs szöveg típusai:
– irány szerint: – egyirányú (monológ): a feladó állandó, nincs szerepcsere (pl. levél, könyv, tv, előadás)
– kétirányú (dialógus): a feladó-címzett szerep állandóan cserélődik (pl. telefonálás, vita)
– közvetettség szerint: – közvetlen: a feladó és a címzett egy helyen és egy időben vannak jelen
– közvetett: nem egy térben (pl. telefon) vagy időben (pl. levelezés) zajlik
– csatorna szerint: – írott: választékosabb, rendezett és szerkesztett, helyesírási rendszer
– beszélt: kötetlenebb, nonverbális jelek is, lehet alkalmi (retorikai) jellegű
– kommunikációs helyzet szerint: magánéleti / közéleti / sajtóbeli / tudományos / szépirodalmi / …
(A szövegtípusokat lásd még a 9. tételnél.)
A kommunikáció funkciói:
– tájékoztatás: vélemény- és gondolatközlés egy adott dologról
– érzelemkifejezés: belső érzések, vágyak megfogalmazása (pl. líra)
– felhívás: a hallgató befolyásolására való törekvés (kérés, kívánság)
– kapcsolatokban: a befogadás megkönnyítését segíti (pl. köszönés, „sablon”-kérdések → egészség)
kezdeményezés / fenntartás / lezárás
– értelmezés (metanyelvi funkció): a nyelvi megformálás kérdése (pl. nyelvtani rendszer)
– esztétikai funkció: irodalmi műalkotások
7. A szöveg szerkezete és jelentése
Szöveg: a nyelv szerkezetének legmagasabb szintje, kommunikatív tartalmú, megszerkesztett, lezárt egység
A szöveg típusai:
– írásbeli: választékosabb, rendezett és szerkesztett, helyesírási rendszer
hivatalos / publicisztikai / magánjellegű / szépirodalmi / ismeretterjesztő szöveg
– szóbeli: kötetlenebb, nonverbális jelek is, lehet alkalmi (retorikai) jellegű
társalgás / szónoklat / előadás / vita / felelet
A szöveg szerkezete:
1. Mikroegységek:
– szabadmondat: a szöveg legkisebb egysége; az a tagmondat, amely önálló közlésként jelenik meg
(a mellérendelő összetételek tagmondatai külön-külön, alárendelő összetételnél az egész mondat)
– mondattömb: a szorosabban összetartozó szabad mondatok egysége (mellérendelő logikai viszony)
– bekezdés: a téma egysége tartja össze
tételmondat (fő gondolat) szerint: induktív (a végén található) v. deduktív (az elején található)
– bekezdésekből → makroegységek
2. Makroegységek:
– bevezetés: témamegjelölés, figyelemfelkeltés (→ retorika)
– tárgyalás (több bekezdés is lehet): követelmény a rövidség, a világosság, a tiszta nyelvi kifejezés
– befejezés: összefoglalás, lezárás (→ retorika)
A szöveg jelentésszintjei:
1. Nyelvtani (grammatikai) szint
– lineáris kohézió: a szomszédos mondatokat tartja össze (kötőszók, névmások, igeidők, egyeztetés)
– utalás: előre (katafora), vissza (anafora), illetve pillanatnyi rámutatás (deixis)
– hiányos mondatok: a szövegbe ágyazottságból derül ki a jelentésük (szerkezeti v. jelentésbeli hiány)
– kifejtettség: függ a kommunikációs helyzettől, a szövegtípustól
(legnagyobb: köznapi élőbeszédben; legkisebb: tudományos szakszövegekben)
2. Jelentésbeli (szemantikai) szint
– globális kohézió: a szöveg egészét tartja össze (cím és szöveg egysége)
– cím: függ a témától, műfajtól, befogadótól, kordivattól (témajelölő, figyelemfelkeltő v. reklámszerű)
– témahálózat: kulcsszavakból épül fel, jelentéssíkokat alkot (tér-, idő- és logikai hálózat)
– jelentéssík: legalább két helyen meg kell jelennie a szövegben (első: átvezető szó, későbbi: izotóp)
– jelentés: lineáris kohézió (rokonértelműség, ellentétek, párhuzamok, felsorolás, ismétlés)
– aktuális mondattagolás: téma-réma hálózat (téma: ismert, réma: új információ)
– témafejlődés: egyszerű lineáris / visszatérő téma / fő téma / egy réma több témára bomlik / ugrás
3. Nyelvhasználati (pragmatikai) szint
– meghatározói: kommunikációs környezet, nyelvhasználók viselkedése, előismeretei
– megértés-félreértés lehetősége
8. Szövegfajták
(az írott és a beszélt szöveg sajátosságai,
nyelvtani eszközök írásban és szóban)
(az írott és a beszélt szöveg sajátosságai,
nyelvtani eszközök írásban és szóban)
Szöveg: a nyelv szerkezetének legmagasabb szintje
– általában több mondatból áll → lezárt, teljes egység
– megszerkesztett → összefüggések, láncolatok (lineáris és globális kohézió)
– kommunikatív szerep → a közlési folyamatba illeszkedik
A szöveg osztályozása:
– irány szerint: – egyirányú (monológ): a feladó állandó, nincs szerepcsere (pl. levél, könyv, tv, előadás)
– kétirányú (dialógus): a feladó-címzett szerep állandóan cserélődik (pl. telefonálás, vita)
– közvetettség szerint: – közvetlen: a feladó és a címzett egy helyen és egy időben vannak jelen
– közvetett: nem egy térben (pl. telefon) vagy időben (pl. levelezés) zajlik
– téma szerint: magánéleti / közéleti / sajtóbeli / tudományos / szépirodalmi / …
– nyelvezet szerint: anyanyelvű / idegen nyelvű (nyelvhasználat: mai / régies)
– cél szerint: ismeretközlő / érzelemkifejező / felhívó / kapcsolatteremtő / értelmező / esztétikai
– csatorna szerint: – írott: választékosabb, rendezett és szerkesztett, helyesírási rendszer
– beszélt: kötetlenebb, nonverbális jelek is, lehet alkalmi (retorikai) jellegű
1. Az írott szöveg eszközei:
– szerkesztettség → kapcsolóelemek, kohézió
– térbeli, vizuális benyomás → üzenethordozó, íráskép
– tudatos alkotás, szigorú normák (nyelvtani szabályok)
– műfajok: levél, vers, novella, újságcikk, felhívás, hirdetés, távirat (+ szépirodalom, publicisztika)
2. A beszélt szöveg eszközei:
– kötetlenebb, mint az írott → lazább szerkesztés, kisebb eltérések a nyelvi normáktól
– időbeli, akusztikus benyomás → a nyelv zenei elemei (hangsúly, hanglejtés, hangerő, tempó, szünet)
– metakommunikációs eszközök → nonverbális jelek (arcjáték, tekintet, testtartás, taglejtések, térköz)
– a hallgató visszajelzésének lehetőségei (adó-vevő szerep váltakozhat)
– műfajok: beszélgetés, felszólalás, telefonálás, köszöntő, műsorvezetés (+ retorika)
(A szövegtípusokat lásd a 9. tételnél.)
9. Szövegtípusok;
A hivatalos és tudományos stílusréteg
gyakori műfajai, jellemzői
A hivatalos és tudományos stílusréteg
gyakori műfajai, jellemzői
Szöveg: a nyelv szerkezetének legmagasabb szintje
– általában több mondatból áll → lezárt, teljes egység
– megszerkesztett → összefüggések, láncolatok (lineáris és globális kohézió)
– kommunikatív szerep → a közlési folyamatba illeszkedik
Szövegtípusok:
– csatorna szerint: – írott: választékosabb, rendezett és szerkesztett, helyesírási rendszer
– beszélt: kötetlenebb, nonverbális jelek is, lehet alkalmi (retorikai) jellegű
– irány szerint: – egyirányú (monológ): a feladó állandó, nincs szerepcsere (pl. levél, könyv, tv, előadás)
– kétirányú (dialógus): a feladó-címzett szerep állandóan cserélődik (pl. telefonálás, vita)
– közvetettség szerint: – közvetlen: a feladó és a címzett egy helyen és egy időben vannak jelen
– közvetett: nem egy térben (pl. telefon) vagy időben (pl. levelezés) zajlik
– nyelvezet szerint: anyanyelvű / idegen nyelvű (nyelvhasználat: mai / régies)
– szövegalkotás módja szerint: tervezett (előkészületek) / spontán (beszédben)
– téma szerint: – magánéleti (pl. levél, beszélgetés, vicc)
– közéleti (pl. felszólalás, hozzászólás)
– hivatalos (pl. kérvény, rendelet, törvény)
– sajtóbeli (pl. cikk, riport, hirdetés)
– tudományos (pl. előadás, értekezés)
– szépirodalmi (pl. regény, novella, ballada, vers, komédia)
– funkció szerint: – tájékoztatás: vélemény- és gondolatközlés egy adott dologról
– érzelemkifejezés: belső érzések, vágyak megfogalmazása (pl. líra)
– felhívás: a hallgató befolyásolására való törekvés (pl. retorikai műfajok)
– kapcsolatfenntartás: a befogadás megkönnyítését segíti (pl. köszönés, „sablonok”)
– értelmezés (metanyelvi funkció): a nyelvi megformálás kérdése (nyelvtani rendszer)
– esztétikai funkció: irodalmi műfajok
Stílus: a gondolat nyelvi kifejezőeszköze, kiválasztás + elrendezés (eszközkészletből → mit használunk fel)
A hivatalos stílusréteg:
– funkciója: tájékoztatás, felhívás (nincs érzelemközvetítő szerep) → cél: pontosság, objektív nézőpont
– jellemzői: kötött nyelvezet, erős formaiság (pl. hivatalos levél), szerkesztettség (→ retorika)
– írásbeli műfajai: törvény, rendelet, jogszabály, kérvény, felszólítás, beszámoló, jegyzőkönyv, önéletrajz
– szóbeli műfajai: tárgyalás, előadás, vita, hozzászólás, alkalmi beszéd (szónoklat)
– stílushibák: – terjengős nyelvhasználat (pl. „A kockázat és mellékhatások tekintetében…”)
– közhelyszerű fogalmazás (pl. „A reményt sosem lehet feladni.”)
– felesleges szenvedő szerkezetek (pl. „A levél meg lett írva.”)
A tudományos stílusréteg:
– funkciója: ismeretközlés → követelmény: logikus szerkezet, áttekinthetőség
– jellemzői: erős kifejtettség, tudományos szakszavak (terminus technicus), sok összetett mondat
vizuális eszközök (grafikon, táblázat, kiemelés)
– szintjei: – ismeretterjesztő szint: minden érdeklődő számára érthető (de: pontos!)
– szakmai szint: csak a hozzáértők számára (részletesség, terminológia → szakszavak)
– írásbeli műfajai: ismeretterjesztő és szakkönyv, tudományos folyóiratok cikkei
– szóbeli műfajai: konferencia, vita, szakmai előadás
– stílushibák: – ismeretterjesztő szint → túl sok szakszó, fellengzős kifejezések
– tudományos szint → pontatlan szóhasználat (megértési nehézségek)
10. A publicisztikai és tájékoztató műfajok
Stílus: a gondolat nyelvi kifejezőeszköze, kiválasztás + elrendezés (eszközkészletből → mit használunk fel)
Kommunikáció: információáramlási folyamat
Tömegkommunikáció:
– háttere: ipari forradalom, fogyasztói társadalom létrejötte, igény a tájékozódásra, szórakozásra
– egyirányú folyamat, az információ több csatornán áramlik, hatalmas a közönség
– csatornái: nyomtatott sajtó (újság, magazin, könyv), rádió, televízió, internet, mobiltelefon
– az információátadás módjai: tájékoztatás / véleményközlés
Publicisztikai és tájékoztató műfajok: főként a tömegkommunikációban (publicare = ’közhírré tesz’)
A tájékoztató műfajok:
– hír: a sajtó alapműfaja, aktuális és új információt hordoz (Mi? Kivel/mivel? Mikor? Hogyan? Miért?)
alapkövetelmények: tárgyilagosság, pontosság (hírforrás megjelölése)
– közlemény: közérdekű információt tartalmazó üzenet
– tudósítás: a riporter szemével közvetít (de: tényszerű!), szakosodás (parlamenti, rendőrségi, sport stb.)
– interjú: beszélgetéses műfaj (kérdés-válasz), portrét ad az interjúalanyról
– riport: összetett bemutatás (esetlegesen több személlyel), előzetes felderítőmunkát, felkészülést igényel
– recenzió: ismertetés (pl. könyv, folyóirat), véleményformálás nélkül
A véleményformáló (publicisztikai) műfajok:
– cikk (kevert műfaj, a tényszerű közlés és a cikkíró elemzése, véleménye együtt jelenik meg)
vezércikk: újságok első oldalán, időszerű közérdekű problémával foglalkozik (Kossuth L.)
– kommentár (hírmagyarázat, háttérinformációt közöl a hírről, a megértést segíti)
– glossza (rövid, tömör, szókimondó, csattanóval végződő írás, személyes hangvételű)
– jegyzet (rövid, egy hétköznapi esemény egyik szálát írja le, stíluseszközökben gazdag)
– kritika (műalkotás elemzése, lehet egyszerű bemutatás, de tudományosan alátámasztott elemzés is)
– nyílt levél (közérdekű témában, levélformában, ismert vagy fiktív személynek)
– olvasói levél (az olvasó véleménye, hozzászólása)
A sajtó nyelvhasználati jellemzői:
– heterogén nyelvhasználat → stílusrétegek keveredése (közéleti / szépirodalmi / tudományos)
– időszerű vonatkozások (hely, idő, intézmények pontos megnevezése)
– új szavak alkotása: itt a leggyakoribb; stílusok közti átjárás (pl. klónozás: tudományos → köznyelvi)
A sajtó nyelvi hibái:
– nyelvi divatok → beférkőznek a sajtóba, így még jobban elterjednek
– divatszavak (5 óra magasságában), közhelyek (napirenden van, felszámol, kudarcot vall)
– terjengős kifejezések („a felmerülő problémák területén kivételt képez…”)
– idegen szavak felesleges használata, túl sok köznyelvi elem (igénytelenség)
– tartalmi hibák → hitelesség megkérdőjelezése
11. A közéleti stílusréteg
Stílus: a gondolat nyelvi kifejezőeszköze, kiválasztás + elrendezés (eszközkészletből → mit használunk fel)
nyelvi stílus → stílusrétegek
Közélet: az emberek társadalmi érintkezésének tere (magánélet feletti szint a mindennapi életben)
érintkezés → hivatalos stílus (rétegződés)
A közéleti írásbeliség:
– funkciója: tájékoztatás, felhívás (nincs érzelemközvetítő szerep) → cél: pontosság, tárgyilagosság
– jellemzői: kötött forma (pl. hivatalos levél), szerkesztettség (→ retorika)
– nyelvhasználata: jogi szaknyelv / igényes köznyelv / irodalmi nyelvezet
– műfajai: törvény, rendelet, jogszabály, kérvény, felszólítás, beszámoló, jegyzőkönyv, önéletrajz, levél
– a levél formája: feladó, címzett, keltezés, tárgy, levéltörzs (felépítés!), záróforma, aláírás
– stílushibák: – terjengős nyelvhasználat (pl. „A kockázat és mellékhatások tekintetében…”)
– közhelyszerű fogalmazás (pl. „A reményt sosem lehet feladni.”)
– felesleges szenvedő szerkezetek (pl. „A levél meg lett írva.”)
A közéleti szóbeliség (retorika):
– funkciója: felhívás, figyelemfelkeltés, esztétika, kapcsolatfelvétel, -fenntartás
– kommunikációs iránya: egyéntől → közösség felé
– műfajai: tárgyalás, előadás, vita, hozzászólás, alkalmi beszéd (szónoklat)
– stíluselemei: igényes nyelvhasználat, természetesség, egyéniség, metanyelvi eszközök, érthetőség
– szerkezet: tagolt (→ a beszéd egységei), rövid és egyszerű mondatok, ismétlések (fokozás)
– az előadó követelményei: felkészültség, tiszta artikuláció, megtanulás (Ø felolvasás!)
A beszéd hagyományos részei:
– bevezetés (princípium): kezdőforma, tárgy megjelölése, jóindulat megnyerése (captatio benevolentiae)
– elbeszélés (narráció): témafelvezetés, a tényállás bemutatása (logikus felépítés, összefüggések)
– kitérés (digresszió): átmenet a tények és a részletezés között, szerepe a zökkenőmentes folyamatosság
– részletezés (propozíció): a lényeg kifejtése
– bizonyítás (argumentáció): érvek, ésszerű következtetések, példák (klasszikus retorika → toposzok)
– cáfolás (refutáció): ellenérvek a másik szemszögből, majd a korábbi érvek alátámasztása
– befejezés (peroráció): emlékezet frissítése, érzelmek befolyásolása, lezárás
12. A szövegszerkesztés eljárásai
Retorika: szónoklás tudománya (ókori gyökerek) → szövegtan előzménye, szövegszerkesztési szabályok
A szövegszerkesztés lépései:
– témakijelölés: műfaj, szövegtípus meghatározása, felkészülés szükséges mértékének megállapítása
– anyaggyűjtés → tapasztalás (megfigyelés, kísérlet / könyvek, folyóiratok)
→ okoskodás (tényekből: következtetés levonása)
következtetés: – induktív (egy eset → általánosság)
– deduktív (általános tétel → konkrét eset)
– elrendezés: fontosabb információk kiemelése → szerkezet (bevezetés / tárgyalás / befejezés)
– kidolgozás: a teljes szöveg megalkotása (fogalmazás) → stilisztika, retorika
A szöveg szerkezete:
1. Mikroegységek:
– szabadmondat: a szöveg legkisebb egysége; az a tagmondat, amely önálló közlésként jelenik meg
(a mellérendelő összetételek tagmondatai külön-külön, alárendelő összetételnél az egész mondat)
– mondattömb: a szorosabban összetartozó szabad mondatok egysége (mellérendelő logikai viszony)
– bekezdés: a téma egysége tartja össze
tételmondat (fő gondolat) szerint: induktív (a végén található) v. deduktív (az elején található)
– bekezdésekből → szakasz, fejezet, részek → könyv
2. Makroegységek:
– bevezetés: témamegjelölés, figyelemfelkeltés (→ retorika)
– tárgyalás (több bekezdés is lehet): követelmény a rövidség, a világosság, a tiszta nyelvi kifejezés
– befejezés: összefoglalás, lezárás (→ retorika)
A szöveg egysége:
– szövegösszetartó erő (kohézió) → a szöveg egységesítése
– lineáris kohézió: a szomszédos mondatokat tartja össze (kötőszók, névmások, igeidők, egyeztetés)
– utalás: előre (katafora), vissza (anafora), illetve pillanatnyi rámutatás (deixis)
– globális kohézió: a szöveg egészét tartja össze (cím és szöveg egysége)
– témahálózat: kulcsszavakból épül fel, jelentéssíkokat alkot (tér-, idő- és logikai hálózat)
– rendszermondat: grammatikailag szerkesztett, előzmény nélküli, önálló mondat
„beszerkesztés” a szövegbe → szabadmondattá válik (kohézió)
A címadás:
– cím: téma megjelölése, felismerése, azonosítás → a szöveg egészére mutat (globális kohézió)
jó cím: tartalom összefoglalása, figyelemfelkeltés (frappáns)
A szöveg vezérlése:
– nyelvi vezérlés: a szövegelemek megszerkesztését segíti (tartalmi, nyelvhelyességi hibák ellen)
– vizuális vezérlés: szövegtagolás, tipográfia, központozás
kiemelés: dőlt/vastag betűk, bekezdések, címadás, tagolás belső címekkel + felsorolásokkal
– akusztikus vezérlés: szóban elmondott szövegeknél → szövegfonetikai eszközök pontos alkalmazása
13. A stílus, stilisztikai alapfogalmak
Stílus: többféle jelentés (görög-római eredet: ’hegyes tárgy’, ’íróvessző’)
1. az egyén összetett viselkedésmódja (nyelvi + nem nyelvi kifejezőeszközök) → egyéni, sajátos
meghatározó: személyiség, külvilág, szituáció
2. művészi kifejezésmód
3. adott kor művészeti jellemzőinek összessége (művészi formanyelv)
A nyelvi stílus:
– kiválasztás eredménye (a beszélő mit használ fel a rendelkezésére álló eszközkészletből)
– elrendezést tükröz (a beszélő milyen módon kombinálja a nyelvtani eszközöket)
– képeket + alakzatokat hoz létre
– nyelvi elemek: az adott stílus által többletjelentést kapnak (alkalmi jelentés)
pl. rádió (’készülék’ / ’intézmény’ / ’műsor’) → állandósult + alkalmi stílusérték
Stilisztika: a stílus tudománya (nyelvészet)
vizsgált területe: a nyelvhasználat módjai, nyelvi elemek többletjelentései az egyes stílusokban
Stíluseszközök:
– stíluselem: bármilyen nyelvi elem, amely elsődleges jelentése mellett többlettartalmat hordoz
– denotatív (megnevező) jelentés: elsődleges, állandó (pl. asztal = ’bútorfajta’)
– konnotatív (együttjáró) jelentés: alkalmi (pl. József Attila: Klárisok)
– szókincs, szövegformálás (pl. címadás), mondatformák, zenei eszközök, nonverbális jelek
– szótan → stílusminősítés
Stílusárnyalat (hangnem): a stílus jellemző tulajdonsága → a beszélő lelkiállapota, viszonya a témához
– beszédhelyzet szerint: választékos / ünnepélyes / patetikus / köznapi
– téma szerint: világos, logikus / eleven / homályos / szemléletes / száraz / széteső
– kommunikációs felek viszonya szerint: bizalmas / családias / kedveskedő / durva / közönséges
– lelkiállapot szerint: élénk / kedélyes / tréfás / emelkedett / fennkölt / gúnyos / humoros
– nyelvi réteg szerint: tájnyelvi / archaikus / neologikus (új nyelvi jelenség)
Stílusrétegek: egy-egy csoport nyelvi kifejezésmódja (→ nyelvváltozatok)
– elkülönítő tényezők: szóhasználat, szövegalkotás, közléshelyzet, társadalmi hovatartozás, nyelvi igény
– főbb szintek: – felső szint (szépirodalom, művészi szövegek, szónoklat, rímes szövegek)
– középső szint (igényes mindennapi közlés, pl. előadás, felszólalás, tudományos írás)
– alsó szint (laza, igénytelen nyelvhasználat → argó, zsargon, szleng)
– írott nyelvi stílusok: tudományos / publicisztikai / hivatalos / szépirodalmi
beszélt nyelvi stílusok: társalgási / szónoki
A jó stílus követelményei:
– helyesség (pontosan fedi a gondolatot, egyértelmű, helyes nyelvhasználatú)
– szépség (szemléletesség, érzelmi-hangulati töltet)
Stílusosság: a közlés stílusszintje illik az alkalomhoz
Stílustalanság: a helyzethez nem illő szó, nyelvi igénytelenség
14. A szójelentés
Jel: olyan érzékelhető (látható / hallható / tapintható) fizikai jelenség, amely önmagán kívüli jelenségre utal, az észlelő számára többet vagy mást jelent, mint ami a megjelenéskor közvetlenül felfogható.
Jeltípusok:
– eredet szerint: természetes / mesterséges
– jel és jelölt kapcsolata:
– ikonikus (hasonlóság): pl. KRESZ-táblák
– indexikus (érintkezés): pl. étterem jele
– szimbolikus (megállapodás): pl. zebra (a szavak többsége)
Nyelvi jel: jelölt (valóság / kitalált jelenség) + jelölő (hangalak, nyelvi forma) → jelentés
Jelentés: a nyelvi jel tartalma, használati értéke, funkciója, szabálya → beszédbeli szerep meghatározása
– szóelem: a legkisebb jelentéssel bíró nyelvi jel (morféma) → grammatikai jelentés (toldalékok)
– szavak → szójelentés
– denotatív (megnevező) jelentés: elsődleges, állandó (pl. asztal = ’bútorfajta’)
– konnotatív (együttjáró) jelentés: alkalmi többlet → stílus (pl. József Attila: Klárisok)
– szószerkezetek: alkalmi jelentés → grammatikai viszony (állandósult szókapcsolatok, szólások)
– mondatok, szövegek: többszörös rétegeződés → nyelvi jelek jelentése + szövegkörnyezet (kohézió)
A szavak eredete:
– motiválatlan szavak: nincs kapcsolat a jelölt és a jelölő között (szimbólumok, pl. zebra mint állat)
– motivált szavak: a jelölt és a jelölő között tartós kapcsolat van
– hangutánzó, hangulatfestő szavak: állathangok (csipog, röfög), természeti jelenségek (süvít, zizeg),
zajok (zakatol, ketyeg), emberi hangok (füttyent)
– összetett szavak (logikailag indokolt → nem hoznak létre új hangsort)
– egyes képzett szavak (pl. kocsi – Kocs község nevéből ered)
A hangalak és a jelentés viszonya:
– egyjelentésű szavak: a hangalakhoz csak egy jelentés társul
kevés ilyen szó → néhány toldalék (-hat/-het), bonyolultabb összetett szavak (pl. ablakpárkány)
– azonos alakú szavak (homonímák): azonos hangalakhoz különböző, független jelentések társulnak
nincs összefüggés a jelentések között (pl. terem, vár, ég, ár) → toldalékok is (-t: múlt idő, tárgy)
– többjelentésű szavak: az azonos hangalakhoz tartozó jelentések kapcsolatban vannak egymással
pl. levél (növényi szerv, papírlap, írás, kis mennyiség), keres (elveszett tárgyat, pénzt)
– rokon értelmű szavak (szinonimák): különböző hangalakokhoz hasonló jelentés társul
pl. fut-rohan-szalad, kukorica-tengeri-törökbúza, kerékpár-bicikli (stilisztikai / hangulati töltés)
A szójelentés változása:
– bővülés: az adott hangalakhoz újabb jelentés kapcsolódik (pl. nyomtat, ír)
– szűkülés: egy szójelentés bővülése a másik szűküléséhez vezethet (pl. tájszavak eltűnése)
– rendszeren belül: egyik elem → a másikra is hat (pl. hölgy – menyét)
15. Állandósult nyelvi formák
Az állandósult szókapcsolatok:
– kialakulás: a gyakori együtthasználat során
– jelentésük: túlmutat az alkotó tagok jelentésein, átvitt értelmet hordoznak (pl. szöget üt a fejébe)
1. Szokványos kifejezésmódok: még nem hordoznak átvitt értelmet, de mintát adnak bizonyos alkalmakra
– társalgási fordulatok: köszönési, megszólítási formák (Jó napot!; Hogy vagy?; Legyen szíves…)
– körülírások: hivatalossá, ünnepélyessé teszik a mondanivalót (írásba foglal, meghallgatásra talál)
– közhelyek: igénytelen, elkoptatott kifejezések (jóban-rosszban együtt voltunk, nem ragoznám tovább)
– képszerű kifejezések: metaforikus jelentés (gurul a nevetéstől, szavába vág valakinek)
– szakkifejezések: tudományos, egységes jelentés (páros ujjú patás állat, legkisebb közös többszörös)
2. Szólások: átvitt értelemben használatosak, eredetük általában ismeretlen
– némelyik: több száz éves nyelvi hagyomány (pl. egy gyékényen árul, vásárra viszi a bőrét)
– állandó szókapcsolatok → tagjaik nem felcserélhetők, de ragozhatók (pl. nyakába veszi a várost)
– szóláshasonlatok: az átvitt értelmet hasonlat fejezi ki (pl. szidja, mint a bokrot)
3. Közmondások: tapasztalatok, életbölcsességek, népi megfigyelések (tanító célzat); kötött alak
– pl. Legjobb az egyenes út. Jobb későn, mint soha. Lassan járj, tovább érsz. Májusi eső aranyat ér.
4. Szállóigék: irodalmi / történelmi / mitológiai idézetek, amelyeket sokan ismernek és használnak
– pl. Ott hagyott csapot, papot (Petőfi); Az állam én vagyok! (XIV. Lajos)
– általában konkrét szerzőtől származnak, de ez gyakran elhomályosul
Alkalmazásuk:
– stílusélénkítő erő (Fölfogtad? / Leesett a húszfilléres?) → nyelvi humor
– tréfás célzat → eltorzítás (Ép testben épp hogy élek.)
– de: rossz használat → képzavar (Leszállt a sült galamb.)
16. Az egyszerű és az összetett költői képek
Stílus: a gondolat nyelvi kifejezőeszköze, kiválasztás + elrendezés (eszközkészletből → mit használunk fel)
kiválasztás → hatáskeltés, érzékletessé tétel, feszültségkeltés (szokatlanság), jelentéssűrítés (asszociáció)
eredménye: költői képek
A költői képek:
– köznyelvi képek: megszokottak (elvesztik a képszerűséget, pl. székláb)
szleng: gyorsan elavulnak a képi elemek, nincs többlethatás → nem stíluselem
– művészi nyelvhasználat: egyedi, eredeti képek → érzelmi telítettség, a mondanivaló sűrítése
egyéni értelmezési lehetőségek is (verselemzés)
Az egyszerű költői képek:
– metafora: két dolog azonosítása közös jegy alapján, hasonlóságon alapul
– egytagú: nincs megnevezve az azonosított (pl. „égi tanyák” → Juhász Gy.: Tiszai csönd)
– kéttagú: mindkét rész megjelenik (pl. „hálót fon az est, a nagy barna pók”)
– metonímia: érintkezésen alapul
– kapcsolat: térbeli (osztály = ’csoport’ / ’terem’), időbeli (iskola: ’épület’ / ’tanítás’),
logikai → nem-faj (madár), anyagbeli (üveg = ’anyag’ / ’edény’), ok-okozat, rész-egész
– megszemélyesítés: valamely élettelen dolog élőként való leírása (→metafora), pl. felkel a Nap
– szinesztézia: az érintkezés hiányán alapul (különböző érzékterületek összekapcsolása)
pl. „zöld Ü” (Rimbaud: A magánhangzók szonettje) → vizuális + akusztikus hatás keveredése
– hasonlat: két dolog azonosítása, mindig kéttagú (kötelező kötőszó: mint)
pl. „mint a gyermek anyja kebelére” (Petőfi S.: A Tisza)
– körülírás: valamely fogalmat szándékosan nem nevez meg a beszélő
pl. Babits Mihály: Ősz és tavasz között
– szimbólum: egytagú metafora, közmegegyezésen alapul (pl. 3 → Szentháromság; fehér → tisztaság)
Az összetett költői képek:
– allegória: 1. megszemélyesített fogalom (pl. Dante: Isteni színjáték → élet-halál)
2. képsorozat, páronként megfeleltethető jelentéssíkok (pl. Babits: Cigány a siralomházban)
- komplex kép: több képi eszköz egyetlen képpé áll össze (pl. Rimbaud: A magánhangzók szonettje)
17. Az alakzatok
Stílus: a gondolat nyelvi kifejezőeszköze, kiválasztás + elrendezés (eszközkészletből → mit használunk fel)
nyelvi stílus: nyelvi jelkészlet elrendezése → alakzatok
Az alakzatok csoportosítása:
– fajta alapján: ismétlés / kihagyás / felcserélés
– terjedelem alapján: fonémák / morfémák / szintagmák / mondatok / szöveg szintjén
– szerkezet alapján (ismétlések): részleges / teljes
1. Fonémák szintje:
– rím: a hangok szó- vagy sorvégi összecsengése
– tiszta rím: a msh-k is egyeznek (pl. „Szülőföldem szép határa / Meglátlak-e valahára?”)
– asszonánc: csak a mgh-k egyeznek (pl. „Talpra magyar, hí a haza / Itt az idő, most vagy soha!”)
– alliteráció: a szókezdő hangok összecsengése (pl. „Bécsnek büszke vára”)
– hangszimbolika: a hangok aránya megváltozik („jelentés”: i = ’kicsi’; ó = ’sötét’; r = ’harcias’)
– hang (betű) kihagyása: ritmikai okok („s a csarnok elontott / Oszlopi közt…”), stílushatás → élőbeszéd
– versritmus: szabályos ismétlődés a szótagok szintjén
2. Morfémák szintje:
– szóismétlés
– figura etymologica: szótőismétlés (pl. halálnak halálával halsz)
– halmozás (azonos mondatrészi szerep) → fokozás (pl. megy, siet, szalad, rohan)
– rokon értelműség: – hangulati (eb / kutya; krumpli / burgonya / tengeri)
– fokozati → közös jelentésmag (kunyhó / palota → ’lakóépület’)
– ellentét: közös jelentésmozzanat (pl. élet-halál)
– szó kihagyása (élőbeszéd → stílushatás): feszültségkeltés (→ balladai homály)
3. Szintagmák szintje:
– parallelizmus: azonos mondatszerkezet ismétlése (pl. Kalevala; népdalok, zsoltárok) → ritmus
– inverz szórend (pl. Himnusz → „Áldd meg, Isten, a magyart”)
4. Mondatok, tagmondatok szintje:
– ismétlés, parallelizmus, inverzió
– beékelődés (mondatszerkezet)
5. Szövegrészek szintje:
– refrén: azonos végződésű versszakok (pl. villoni ballada, Ősz és tavasz)
– ekhós verselés: a versszak utolsó két sora azonos, visszhangszerű (pl. Csokonai: A Tihanyi Ekhóhoz)
– keretes szerkezet (pl. Himnusz → pillérszerkezet)
– in medias res-kezdés (eposzok, novellák)
– kihagyás (balladák)
Az alakzatok alkalmazása:
– szépirodalom → főleg: verses műnem
– retorikai és tudományos szövegek → logikai szerkezet
18. A stílusrétegek
Stílus: többféle jelentés (görög-római eredet: ’hegyes tárgy’, ’íróvessző’)
1. az egyén összetett viselkedésmódja (nyelvi + nem nyelvi kifejezőeszközök) → egyéni, sajátos
meghatározó: személyiség, külvilág, szituáció
2. művészi kifejezésmód
3. adott kor művészeti jellemzőinek összessége (művészi formanyelv)
A nyelvi stílus:
– kiválasztás eredménye (a beszélő mit használ fel a rendelkezésére álló eszközkészletből)
– elrendezést tükröz (a beszélő milyen módon kombinálja a nyelvtani eszközöket)
Stíluseszközök:
– stíluselem: bármilyen nyelvtani elem, amely elsődleges jelentése mellett többlettartalmat hordoz
– denotatív (megnevező) jelentés: elsődleges, állandó (pl. asztal = ’bútorfajta’)
– konnotatív (együttjáró) jelentés: alkalmi (pl. József Attila: Klárisok)
– szókincs, szövegformálás (pl. címadás), mondatformák, zenei eszközök, nonverbális jelek
Stílusrétegek: egy-egy csoport nyelvi kifejezésmódja (→ nyelvváltozatok)
– elkülönítő tényezők: szóhasználat, szövegalkotás, közléshelyzet, társadalmi hovatartozás, nyelvi igény
– főbb szintek: – felső szint (szépirodalom, művészi szövegek, szónoklat, rímes szövegek)
– középső szint (igényes mindennapi közlés, pl. előadás, felszólalás, tudományos írás)
– alsó szint (laza, igénytelen nyelvhasználat → argó, zsargon)
– írott nyelvi stílusok:
– tudományos: erős kifejtettség, tudományos szakszavak (terminus technicus), sok összetett mondat
műfajai: ismeretterjesztő és szakkönyv, tudományos folyóiratok cikkei
– publicisztikai: tömegkommunikációban, stílusrétegek erős keveredése
műfajai: cikk, kommentár, jegyzet, kritika, olvasói levél, hír, tudósítás, riport, interjú
– hivatalos: kötött nyelvezet, erős formaiság (pl. hivatalos levél), szerkesztettség (→ retorika)
műfajai: törvény, rendelet, jogszabály, kérvény, felszólítás, beszámoló, jegyzőkönyv, önéletrajz
– szépirodalmi: a legigényesebb stílusréteg (műnemek, műfajok → …)
beszélt nyelvi stílusok:
– társalgási: hivatalos, a mindennapi életben használatos
műfajai: vita, előadás, hozzászólás
– szónoki: szerkesztettség, logikus felépítés (retorikai eszközök)
műfajai: szónoklat, alkalmi beszéd (pl. ünnepi, politikai)
Stílusárnyalat (hangnem): a stílus jellemző tulajdonsága → a beszélő lelkiállapota, viszonya a témához
– beszédhelyzet szerint: választékos / ünnepélyes / patetikus / köznapi
– téma szerint: világos, logikus / eleven / homályos / szemléletes / száraz / széteső
– kommunikációs felek viszonya szerint: bizalmas / családias / kedveskedő / durva / közönséges
– lelkiállapot szerint: élénk / kedélyes / tréfás / emelkedett / fennkölt / gúnyos / humoros
19. Stíluskorszakok, stílusirányzatok
stilisztikai jellemzése
stilisztikai jellemzése
Stílus: többféle jelentés (görög-római eredet: ’hegyes tárgy’, ’íróvessző’)
1. az egyén összetett viselkedésmódja (nyelvi + nem nyelvi kifejezőeszközök) → egyéni, sajátos
meghatározó: személyiség, külvilág, szituáció
2. művészi kifejezésmód
3. adott kor művészeti jellemzőinek összessége (művészi formanyelv)
Nyelvi stílus: kiválasztás + elrendezés eredménye (nyelvi jelek készletéből → mit használunk fel)
Stíluseszközök:
– stíluselem: bármilyen nyelvtani elem, amely elsődleges jelentése mellett többlettartalmat hordoz
– denotatív (megnevező) jelentés: elsődleges, állandó (pl. asztal = ’bútorfajta’)
– konnotatív (együtt járó) jelentés: alkalmi (pl. József Attila: Klárisok)
– szókincs, szövegformálás (pl. címadás), mondatformák, zenei eszközök, nonverbális jelek
Stíluskorszakok:
– egymást követő irodalmi korszakok → eltérő stílusirányzatok (stílusáramlatok)
– változás elindítója: történelmi / társadalmi / gondolkodásbeli változás
A magyar irodalom rövid stílustörténete:
– középkor: latin nyelvi stílusformák átvétele, ősi magyar nyelv (népköltészet) → tömör, nehézkes
– reneszánsz: antik versformák, motívumok (harmónia, szépség), természeti metaforák (virág, fülemüle)
– barokk: hatásosság, túlzás → metaforák, hősi pátosz (Zrínyi), hosszú körmondatok (Pázmány)
– rokokó: játékosság, aprólékosság, kecsesség, idilli hangulat → szinesztézia, kicsinyítés (Csokonai)
– klasszicizmus: ókori minta → retorika, időmértékesség, tanító műfajok, választékosság (Berzsenyi)
– szentimentalizmus: érzelmi lázadás, háborgás (sóvárgás-lemondás) → finom szavak (Csokonai-Berzs.)
– romantika: a legszélesebben ható művészi stílus, szabályok felbomlása (Vörösmarty)
fokozott érzelmek, egyéni szóalkotások, képzelettársítások (lángzó kebel), nyelv zeneisége + színek
– népies-realisztikus stílus: egyszerűség, természetesség, tájnyelvi kifejezések (Petőfi) → népköltészet
– realizmus: valósághű ábrázolás (mindennapi beszéd követése), párbeszédek (köznapi társalgás)
– naturalizmus: dokumentumszerű leírás, egyenes beszéd (mindennapi nyelv + argó)
– szecesszió: dekorativitás, zeneiség → rímek, alliterációk, jelzőhalmozás (Babits)
– impresszionizmus: érzéki benyomások, élmények (jelzős szerkezetek, szinesztéziák, szóképek)
– szimbolizmus: felfokozott képek, víziók, szimbólumrendszer (Ady, Babits)
– avantgárd: stílusforradalom (nyelvi szabadság, egyéni asszociációk)
– népies stílus: beszédszerűség, népnyelvi források, nyelvjárások
(Fazekas Mihály → Petőfi → Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Veres Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése